A magyar nép babonái. • Tündérek. Sárkányok. Vasorrú bába. Lidércz. Óriások. Manók. Táltos. Garabonczás. Varázslók. Boszorkányok.…
A magyar nép babonái. • Tündérek. Sárkányok. Vasorrú bába. Lidércz. Óriások. Manók. Táltos. Garabonczás. Varázslók. Boszorkányok.
Jókai Mórtól
Jókai Mórtól
Kétségtelen, hogy a magyarok pogánykori történetét saját irástudóik följegyezték; hogy irásjegyeik voltak, a melyeket rovásbotokra faragtak, ezt több adat bizonyítja; így Erdélyben, Oláh Miklós és Vrancsics tudósítása szerint, még a XVI. században is ily rovásjegyekkel értesítették egymást a székelyek; de, hogy ezeknek még a maradványait is csaknem teljesen elpusztították keresztény térítőink, azt eléggé érthetővé teszi az a fel-fellobbanó harcz, a melyet az őshit követői majd egyik, majd másik részében az országnak meg-megindítottak, s melyek különösen Erdélyben Szent István után még két száz év múlva is veszélyeztették a kereszténységet. A pogány hegedősök, irástudók hőskölteményeikkel és betűikkel együtt (a régészetnek nagy veszteségére) elpusztúltak.
Az ősvallás emlékeit csak a népszokásokban és babonákban lehet még puhatolnunk.
Ezekből nagy becsű tárházat találunk Ipolyi Arnold „Magyar mythologia” czímű művében.
Általánosságban megjegyzendő, hogy a magyar fajnál a babona nem izmosodik vakhitté, hanem inkább a kedélyes játék természetét ölti fel.
Bocskay István fejedelem minden nevezetes hadi tényéhez, még a házasságához is, a péntek napot választotta.
A vízi tündér és a királyfi.
Zichy Mihálytól
Az Istenségen és az égieken kivűl a magyar semmiféle magasabb lényeknek nem igen adja oda a hitét.
A tündérvilágot kereső hit leginkább otthon volt az erdélyi magyarok közt: Erdély és tündérhon hajdanta egyértelmű volt; a Septem castra, Siebenbürgen elnevezés megtalálta alapját a tündéralkotta hét várban: az aranyi, dévai, kecskekői, firtosi, tartódi, torjai és bálványosiban; itt volt a „köd előttem, köd utánam” járó tündérek arany kertje, a hol aranyhajú Ilonáját keresi Árgyrus királyfi.
A tündérasszony régi neve „bába”; innen a szivárvány neve „bába-bukra” = „tündérnő szalagja”. Innen támad a „déli-báb” neve is, a melynek eredete a népmese szerint a nap és a tenger kölcsönös szerelme, a melyet az apa, a puszta akadályoz. E forró szerelem szülötte lesz a naphoz emelkedő tengert mímelő tünemény: a magyar déli-báb, más európai nyelven „fata morgana”.
Magyarországon a Csallóköz (régi nevén aranykert) állt ilyen tündérjárási hírben. Tündérkisasszonyok itt fésűlték aranyhajukat s elhullaták a szálaikat a folyóba. Most is vannak, a kik ott aranymosásból élnek. A vízi tündérekhez sokféle rege fűződik, a mi a földi emberek és a vízlakók közötti szerelem körül forog; némelyik egészen naiv, s magán viseli népies eredetének jellegét, mint a Perecz folyóból a városba bejáró zöld emberke meséje. Nevük egy régi emlék szerint: ,,vízi hüvelvények”. Egy ilyen tengeri kisasszonyról szóló monda különös költői becscsel bir. A királyfinak kell őt megváltani eredeti rút szörnyalakjából. A végzetnőtől kilencz arany vesszőt kap; a hányszor egygyel ráüt a vízi tündérre, az mindig kiugrik egy-egy bőréből. A nyolczadiknál a leány könyörög, esdekel, hogy ne üsse többet. De a királyfi nem hajt rá s a kilenczedik vesszővel is rásújt. Ekkor aztán tündéri szépsége egész bűbájában támad eléje, s szabadítójának feleségévé lesz. Ha így nem tett volna a királyfi, őt magát is békává varázsolta volna.
Ezeknek ellentéte a „vasorrú bába”, a gonoszság és rémség megtestesűlése, palotája halálfejekből épűlt, a hozzá tévedő ifjakat szolgálatba fogadja, az esztendő csak három nap nála. De olyan munkákat bíz a szolgájára, a melyeket az nem tud végrehajtani: érczparipákat megfejni, a melyek orraikból tüzet fújnak. Az érczparipák a vasorrú bába saját leányai. A hős a jó tündér segélyével végre diadalmaskodik rajta, s elnyeri a fogva tartott táltost.
Nyomozóink az Ormuzd és Ahrimán nyugot-ázsiai hitregéjének emlékmaradványát vélik ezekben feltalálni. Krónikáink messze ősidőkre visszaviszik a tündérekkel való közösségét a magyar fajnak. A budai krónika szerint Hunyor és Magyar, Nimród fiai, házasodtak össze a pusztában Dúl fejedelem tündér eredetű leányaival. Ezekre czélozhat a nádor-codexben olvasható mondat: „óh zemeerewmtelen halaal, nam te mind ez napeeg oriaasokat es nagg erews witeezeket megggewzteel”.
Nevezetes hatalmasság a népmesékben a sárkány, a ki áldozatúl szűz leányokat követel a néptől; rendesen hét feje van; de a mellett emberi kezei, a melyekkel mázsányi vasbuzogányt hajigál, míg végre a királyfi bűvös fegyverével mind a hét fejét levágja, s megszabadítja tőle a sanyargatott népet. Ilyen hires sárkány volt az ecsedi láp réme, melyet a Báthoryak őse, Opos ölt meg; ezért kapta czímerébe a három sárkány fogat. Még hiresebb a csökmei sárkány; de ez utóbbi már csak népies szatira, melyről sikerűlt régi gúnykölteményt birunk; Zsigmond király állított is föl egy nemzeti rendet sárkány-rend czíme alatt, s hajdan valakinek a régi nemességét azzal szokták kifejezni, hogy „sárkányt ölt a nagyapja”.
Valami alsóbbrangú rém a lidércz (Csallóközben „iglicz”), a ki beszélő csirke alakjában jelenik meg s pénzt hord a házhoz; azonban a lápokban tánczoló bolygótüzet is lidércznek nevezik. A vámpirokról való mese egészen hiányzik a magyar népmondákból: ezt majd más nemzetiségek babonái között fogjuk feltalálni. (Ámbár a „tűndelevény” szó ezt a mesealakot látszik megjelölni.)
Óriásokat is emleget a néprege a tündérek közt, a kik testi erejük szertelenségével rémítenek: ezek a Fanyövő, Vasgyúró és Kőmorzsoló, kiknek hivatásuk, hogy a regebeli tündérpártolta kos által legyőzessenek; de az óriásokénál nagyobb hatalma van a máknyi makk embernek, a ki ismét a nemezist képviseli. Szegény földmíves párnak három fiúgyermekét elrabolja a sárkány, a kik a szintén elrabolt húgukat mentek keresni. Az anya favágás közben levágja a lába hüvelykujját s ebből támad a hüvelyk ember, a ki csodadolgokat végez, az apjának szántani segít, az ökör fülébe ülve s onnan kongatva a hosszú ostorral, majd elindúl a sárkányt fölkeresni, tiz mázsás buzogányt visz magával, a kik látják, mind azt kérdik: „hová viszed te buzogány azt a csepp emberkét?” Végre feltalálja a sárkányt, buzogányával beleveri az ólomszérűbe, s testvéreit mind kiszabadítja.
Ilyenforma alak a „Piritus” is, a mi a latin „Spiritus”-ból látszik eredni, ámde a finnek népregéi közt is otthonos e név (Lencquist szerint „Piritys”), a ki minden jót hoz a házhoz. Nálunk is, a kinek minden vállalatban kiváló szerencséje mutatkozik, azt szokta róla mondani a népajk: „de már ennek piritusa van”.
Ide sorolható még a Gaál népmese-gyűjteményében feljegyzett három törpéről szóló monda, a kik apjukról egy láthatatlanná tevő köpenyt, egy száz mérföldet lépő sarut s egy repülésre ösztönző ostort örököltek s azon nem tudtak megosztozni, s a kiket aztán a mondahős mindhárom örökségüktől megfoszt ravaszúl.
A magyar népregék alakjai közé tartozik még a griffmadár, mely az aranyat és a drágaköveket őrzi; de a sárkányölő hősnek hálábúl, a mért tojásait a sárkány ellen megvédte, szolgálatjába áll, s azt a sárkányvölgy mélységéből, hátára véve, kiszabadítja.
De legeredetibb alakja a magyar népmondának a táltos. Eredetileg a pogány áldozó papokat nevezték e szóval; a népajk ebből valami csodaerejű paripát csinált (de emberre is alkalmazza, ámbár ezt már csak útféli értelemben). A táltos ló szeméten teng, alakja görhes; de a csodahős mégis ráismer s az egész istálló ló közűl őt választja ki magának. A rosz gebével parázs-tüzet etet s akkor a táltos egyszerre átalakúl aranysörényű ménné; néha öt lába van, máskor meg csak három; majd az állkapczája hiányzik, majd meg három feje van; lovagját a légben hordja, ha küzd, orrából tüzet fúj elleneire, érti a szót s embermódra beszél, jósol és tanácsot ád. Hogy a lóra termett, lovon élő, lovon harczoló magyar népnél maga ez az emberi faj legnemesebb barátja, a mén a mythoszi régiókba emelkedik, azt a hősmondák legjobban igazolják, Szent László „Zeg” lováról, Bátor Opos „fakó”-járól. Mátyás király „holdas” lova egész hős népmesének képezi főalakját, s vitéz Oláh Gerő beszélő paripája még hazafiúi érzelméről is fényes tanúságot tesz. Ő mondja az urának: „ne üldözz te én rajtam szarvast, hanem üldözz törököt!”
A tündéri és emberi világot összekötő fogalom a garabonczás; népszerű egy alak, ki rongyos, végig hasadt köpönyegben, tollakkal körűl tüzködött süveggel jár; a köpönyegének neve is „felleghajtó”, a benne levő jégeső-, zivatar-hordó.
A garabonczás deák és az árva gyermek.
Zichy Mihálytól
Az ős pogányvilágban a garabonczok lehettek a magyar nép irástudó varázsló papjai, a kereszténység megerősödtével csavargó bohóczokká (trufatores, joculatores) aljasúltak le, a kik faluról falura jártak énekelni. A néphit jóltevő és boszúálló indúlattal ruházza fel őket. A rongyos vézna alak, a hol alamizsnát kap, azt e szavakkal köszöni meg: „adtál, adol is; volt is, van is, lesz is”, s ott megsegíti a mezei gazdát; de, a hol megtagadják tőle a kenyeret, tejet, vagy tojást, azt mondva, hogy „nincs”, ott azt feleli: „no hát ne is legyen”, s egy óra múlva jégeső, szélvész pusztítja el a határt.
De a magasabb tudományát a táskájában hordott kis könyve rejti. Annak a segélyével ki tudja olvasni a sárkányt a mocsárból, felkantározza, ráül s elviszi más országba.
Magával viszi a megszabadított juhászt is, de olyan közel repűl a naphoz, hogy szinte elolvadnak bele; ekkor egy darab sárkányhúst ád a juhász szájába, a mi tudvalevő, hogy mindig jéghideg marad. Majd meg az útfélen kéredzkedik föl a szénás szekérre, s a míg ott elnyomja az álom, a paraszt a táskájában kutat, megleli a csodás könyvet, s a hol belenyit, ezt a szót olvassa: „fölmegyünk”, s arra egyszerre hat ökör, szénásszekér mind megy föl az égbe; a nap tüze már-már égetni kezdi a szénát, akkor a garabonczás fölébred, a gazdára rivall, az ijedtében más lapra fordít, a hol ez áll: „lemegyünk”, úgy jut le a szekér megint a földre. „Szerencséd, – mondja a garabonczás, – hogy más lapra fordítottál, mert ha becsapod a könyvet, egyszerre leestünk volna az égből.”
Eredeti mese az is a garabonczásról, a melyet gyermekkoromban hallottam. Szegény árvagyereket talál vándorlásban, ki egy darab fekete kenyeret eszik, kér belőle, az megosztja vele, akkor köszönet fejében ád neki egy abroszt, a melynek csak azt kell mondani: „terűlj meg abrosz!” s rögtön rajta terem a kész ebéd. Az árva fiúnak kapzsi mostohája elcseréli az abroszt másikkal, s annak hiába mondja a fiú, hogy ,,terűlj meg”. Ismét találkozik a garabonczással, elpanaszolja neki a veszteséget. Akkor ez ád neki egy kecskét, a melynek ha azt mondják: „rázkódj meg kecske!”, csupa aranyat hullat. Ezt is hazaviszi, de a rossz mostoha az aranyadó kecskét is kicseréli más kecskével, a melyik a bíztatásra akármit hullat, csak aranyat nem. Harmadszor is találkozik a garabonczással, elpanaszolja, hogy se abrosz, se kecske nem teljesíti a kivánságot; akkor aztán ad neki a garabonczás egy bunkós botot, a melynek az a virtusa, hogy, ha azt mondják neki: „üti bankó, üti!” csupa bankópénzt ver. Ezt is elcseréli a gonosz mostoha más furkós bottal; hanem aztán mikor ő mondja a botnak: „üti bankó, üti!” az nem hogy bankóhamisításra vállalkoznék, hanem elkezdi a mostoha hátát püfölni, s addig döngeti, míg elő nem adja az igazi abroszt és kecskét az árva fiúnak.
Legrégibb maradványáúl az ős magyar pogányvallásnak a varázslókat emlegetik a régi latin krónikák s varázslással vádolják az őshit követőit, kik a mágusokat, madárjósokat és pythonissákat maguk körűl gyűjték s a daemonokat idézték. Varázslat, bűbáj, íralás, kuruzsolás mind egy fogalom alá kerűl, föld feletti és föld alatti daemonok kényszerítése ráolvasással, erős mondásokkal, megbűvölt rovásos vesszővel, hogy adják elő a rejtett kincseket; azután szerelmi italok készítése, nyavalyások meggyógyítása és testi bajok előidézése. S a kik mindezekben tudósok, azok a boszorkányok, az ördögök papnői.
A pogányhit isteneit még az emlékezetéből is ki lehetett irtani a népnek, de az ördögeiről való hit, az fenmaradt.
Magyarországon a hirhedett szegedi boszorkánypörökben találjuk meg az akkori babonás kor fantáziájának egész borzadalmasságát valóságos rendszerbe foglalva; hogy esküdtek fel az ördögnek, hogy tánczoltak vele a boszorkánygyűlésen a Szent-Gellért-hegyen, a szőlőtőkét megfúrták s azon keresztűl az egész évi termést megitták; a kapitányukat bajraktárnak hítták (török szó: zászlótartót jelent), át tudtak változni macskává, magában gördülő szekérkerékké, repűltek a légben, seprűn, hordón, vagy férfiakon, a kik a kantárt fejükbe hagyták vetni; a kulcslyukon kiosontak, egy rostában százan is elfértek. És a mellett minden rosszat, a mi embert ér a világon, ők idéztek elő. Lucza napján a templomajtóban összejöttek, ha valaki a Lucza székén ülve rájuk lesett, megismerhette őket arról, hogy minden boszorkánynak hátra felé állt az ábrázatja; akkor elhatározták, hogy mi rosszat tegyenek; a gonosz munkát felosztották maguk között, a kapitányuk fülébe eldugták a felhők kulcsát, az esőt és harmatot eladták a törököknek bolháért; máskor meg a Tiszából adták el a halakat kínzó legyekért, vihart, forgó szelet hoztak helyette, az újszülött gyermekeket elcserélték, élő ember szivét ellopták, a halottakat megették. Ezért megkínoztattak, vízpróbának adattak át; a ki elmerűlt s odafúlt: az nem volt boszorkány, fölmentetett; a ki fenmaradt a víz színén: azt megégették.
Mai napság a tősgyökeres magyar nép már nem hisz a boszorkányokban s az idézettekhez hasonló képtelenségekben. Babona azonban még maradt fenn azért elég. S ezeknek a magyar nép között dívó fajait pályadíjjal koszorúzott érdekes munkában gyűjté össze Varga János. E munkának dicséretes czélja felvilágosítani a népet a babonás hit káros hatásáról, mely leginkább észlelhető a járványos betegségek okainak ferde találgatásában s veszedelmes kuruzsolásában. Kincseket keresni varázsjelek által leginkább szoktak ott, a hol régi várromok vannak, s e romok némelyikéhez sírjából feljáró úrasszony kisértetes története fűződik. És még most is fel-felvetődik egy-egy csodatevőnek a híre, a kihez a vakon hívők búcsút járnak, tanácsot kérnek, gyógyulást várnak tőle, s jól megfizetnek érte. Álommagyarázók, kártyavetők mindig találnak hívő közönségre, s állatok, madarak szavában, fák, füvek, virágok tulajdonságaiban keresi a köznép bajainak titkát s azoknak orvosságát.
Dörre Tivadartól
