A Száva-mellék (Posavina). Hranilović Henriktől, fordította Hodinka Ágoston
A Száva-mellék (Posavina).
Hranilović Henriktől, fordította Hodinka Ágoston
Hranilović Henriktől, fordította Hodinka Ágoston
A Száva mélyre ható befolyással van Horvátország földrajzi állapotaira, a mennyiben egymástól igen elütő két részre: az Adriai havasi vidékre, és a Dráva, Duna és saját maga határolta dombvidékre osztja azt. Ez utóbbi nagy félszigethez hasonlóan nyúlik el, egyre keskenyedve és folyton alacsonyodva egészen a Szávának a Dunába ömléséig, a hol meredek sziklán ül az annyi ostromot kiállott Belgrád vára. Itten már szembeszökő a Száva jelentősége, s a lemélyedés, a melyet neki kell tulajdonítani, hosszú vonalon megszabja az ország külső vázát. Ez a mélyedés történeti, néprajzi és kereskedelmi szempontból egyaránt nagy fontosságú a horvát népre nézve. A Horvátországot öntöző összes folyók között a Száva a legfontosabb, fontosabb még magánál a hatalmas Dunánál, a közép-korban a népvándorlás utjáúl szolgált és Közép-Európának ma is legnagyobb folyamánál, mert számtalan mellékvize az ország legtávolabb eső pontjaival köti össze.
A Száva két világot választott el és kötött ismét össze. De a mint a kereszt és félhold közötti határ kelet és dél felé odább tolódott: a Száva is azonnal nagyot vesztett fontosságából, mert a vasútak más irányba terelték a közlekedést. Úgyszólván csak földrajzi fontossága van meg még. De ez Horvátországra nézve nem kisebb, mint a horvát nép történeti fejlődésére gyakorolt hatása. A Száva Horvátország fő folyója. Kitűnik ez a folyamvidékek összehasonlításából is: a Dunáé 2723, a Dráváé 5846, a Száváé pedig 20.352, sőt ha a Kulpáét is hozzá veszszük, egészen 26.000 négyszögkilométer.
A Száva a krajnai Triglav alatt a Podkorenska és a Bohinska-Száva összefolyásából támad s gyorsan iramló zöldes hullámaival keleti irányban egész Krajnán átszalad. Medre ottan köves, tehát még nagyon is hegyi folyó jellege van, és ezért csak tutajozásra alkalmas. Gurkfeldnél lép ki a szűk szorosból, a melyben a szekérútnak és vasútnak is csak nagy fáradsággal tudtak helyet szorítani, a síkságra, a hol mindinkább észrevehető rajta a síkföldi folyó jellege, s hovatovább kelet felé halad, annál szembeszökőbb a síkság hatása a folyására. Méltán nevezik tehát horvátországi völgyét Posavinának azaz Száva-melléknek.
A rézsút fekvő uszkók hegyek és a zágrábi hegység között a Száva a vízözönkor hatalmas kaput nyitott magának, a melyen át Horvátország terűletére lép. Itt már csak 116 méternyire van a tenger színe fölött és körűlbelűl 780 kilométernyi futása után (egész hoszsza forrásától a torkolatáig 1062 kilométer) Zimonynál, a hol Belgrádnak várfalait mosva, a Dunába szakad, csak 71 méterrel száll lejebb.
A mint a zágrábi lapályra ér, a várostól messze délre kerűlve s immár számtalan ágra szakadva, egészen sík földön hömpölyög tova. Még ma is észrevehetőleg kifelé taszítja a medrét és nem is oly régi földtani korban a mai Zágráb helyén hullámzottak a habjai. Ezt bizonyítja Gurkfeldtől Zágrábig épen maradt lépcsőzetes párkányzata, mely a legvilágosabban látható Rann és Gurkfeld között, hol mintha csak emberkéz vágta volna a sima sziklafalba, oly hatalmas a víz ereje. A víz maga alig hat a sziklára, hanem a magával sodort kavicstörmeléket használja eszközűl, a mely a legkeményebb sziklát is lesúrolja. Évezredek alatt a Száva roppant tömegű iszapot sepert magával és azzal a zágrábi hegység mögött eső földterűletet termékenynyé változtatta. Ezt a kotró munkát magas vízállás alkalmával végzi; az alámosott sziklafal leomlik, szétesik s a meder fenekén jó messzire tova görgetett kavics a folytonos surlódás folytán fínom homokká és iszappá mállik szét.
Ennek következtében a zágrábi mély sík talaja főképen kavicstömegből áll, melyet a patakok által a környék hegyeiről lemosott földréteg fed. A folyónak középfolyásánál kifejtett romboló munkáját az alsó folyásánál mutatkozó építő ereje ellensulyozza. A hullámok sodró ereje az ár sebességétől függ; a hol nincs meg a kellő sebesség, a tova ragadt kavics leül a víz fenekére és magasbra emeli azt. A Száva alsó folyásán azonban, mivel ott alig van esése, kevés helyen sodor magával kavicsot. Tulajdonképen csakis ott van lerakodás, a hol sebes folyású mellékfolyók ömlenek beléje. Ilyen kavicslerakodás útján jött létre a zágrábi mező. Sziszeken alúl, a hol televény földben ásott magának ágyat, már jobbára csak iszapot hord magával, a mi azonban az árterűletre nézve nagy fontosságú. Ekképen a Száva a torkolatának tájképét a rómaiak kora óta tetemesen megváltoztatta, mert a lehordott iszapot lerakván, a talajt egyre emelte. Meglepő, hogy torkolatánál teljesen tiszta és szép zöldes a víze, bár a Drina nagy mennyiségű kavicsot sodor a különben is laza márga ágyban folydogáló folyóba.
A Száva felső folyása Gurkfeldig, középfolyása Brodig és az alsó Zimonyig tart. A felsőt gyors esés és szűk völgy jellemzik; a középsőnek az esése nem oly nagy, de áradáskor gyakran változtatja helyét s iszonyú erővel szigeteket, és a szárazba messze bevágódó ágyakat ás és ront ismét össze; az alsó folyása vég nélküli kanyargásokból áll; a kanyarodások között levő földnyelveket a víz elszakítja a száraztól és szigetekké teszi, a sík partterűleten az áradás mocsarakat hagy hátra, a melyekből természetes halastavak képződnek. E tavak ezer meg ezer vándormadárnak szolgálnak költőhelyűl, de egyúttal a mocsárlég tenyésző helyéűl is, a mi a közegészségre mindenesetre káros.
A Száva folyamterűlete az ország hegyrajza szerint négy, egymástól igen elütő vidékre oszlik. Zágrábtól Sziszekig terűl el a zágrábi mély sík, a melynek jobb medenczéje a vízerekben dús és termékeny Turmező. Sziszektől Brodig aránylag szűk és hegyek közé szorúlt völgyben halad tova. Alább a hegyek elmaradnak és a folyó a szerémi síkságra lép. Az utolsó szakasz az Adriai és a Fekete tenger közötti vízválasztóig terjed; itt már csak a déli Horvátország domb- és hegyvidékéről érkező mellékfolyókat szedi föl.
A folyamközön, a melynek nagyobb fele a Szávához tartozik, a vízválasztó a stiriai határtól az Ivančicán, a Bilo hegységen, a pozsegai hegységen és a pozsegai hegykatlan éjszaki peremén fut át a Fruška goráig és két sajátos jelenséget mutat föl, A Vinkovce mellett kiszökellő hegyhátak a síkságba vesznek el úgy, hogy magas vízállásnál a Duna és a Száva közötti határ itt eltűnik. Ellenben a Fruška gorán a vízválasztó teljesen ki van fejlődve, de az aránytalan lejtősödés következtében egészen a Dunához ér úgy, hogy a Dunának ezen a partján az 1691-ki győzelemről híres Zalankeméntől Zimonyig nincsen mellékfolyója.
Nehezebb meghatározni a Száva folyamvidékének határait az Adriai tenger felé. Jóllehet itten a Kapela és a Velebit hatalmas hegylánczot alkotnak, a számtalan föld alá buvó folyó föld alatti futásával megnehezíti a vízválasztó pontos meghatározását. A fölszínen ugyan könnyen nyomon lehet követni, de ez csak látszólagos vízválasztó, a valódit a horvát kutatók minden fáradozásukkal sem tudták megállapítani.
Ez a futólagos áttekintés is eléggé mutatja, mennyire különböznek egymástól a Száva folyamvidékének egyes részei égaljukra, partvidékük alakzatára és lakóik életmódjára nézve. A Szávától távolabb eső terűleteket részletesebben külön fejezetekben ismertetjük; itten csak a folyamvidékéhez tartozó vidékeket írjuk le.
Az ország hegyeinek alakúlata következtében a Száva jobb és baloldali mellékfolyói nem azonosan képződtek ki. A baloldaliak, melyek között a stiriai határon futó Sutla, a Krapina, az áradásairól hirhedt Lonja, a Čazma, az Orljava, a Londža, a Bić és a Bosut a nagyobbak; minden tekintetben a jobboldaliak mögött maradnak. Közlekedésre egyetlen egy sem alkalmas, az egy Bosutot kivéve, s ezt az egyet is minden nyáron mesterségesen kell táplálni. Ha e balparti mellékfolyókat csoportosítjuk, akkor látjuk csak, mennyire függnek ezek a folyamköz összeszűkűlésétől. Kelet felé mind rövidebbek s mind kevesebb mennyiségű vizet szolgáltatnak a Szávába.
E csoportok nyugatról keletre haladva a következők:
1. a zágrábi hegységről lefutó vizek, 2. a Lonja-völgy patakjai, 3. a pozsegai völgykatlan kül- és belvizei, 4. a Fruška gora és a pozsegai hegység nyúlványai között levő dombvidék patakjai, és 5. a Száva torkolata mellett elterűlő márgás vidék fejletlen, részben mesterséges vizei.
E csoportok látható nyomokat hagynak a Száva medrén és ezek hatásának tulajdonítandó a medernek változó alakja. Földrajzi szempontból igen érdekes és tanúlságos jelenséget mutatnak e mellékfolyók, de a vízszabályozó mérnököknek nehéz föladatot adnak, mert szabályosan ismétlődő áradásaik pusztúlással fenyegetik az országot; árjaik fölhasználása ma még igen kezdetleges, szabályzatlan voltuk miatt pedig vízi közlekedésre alkalmatlanok.
Az első csoportban Zagorje fő ere, a 77 kilométer hosszú Krapina mellett Horvátország 95 kilométernyi határfolyója, a Sutla, a legnagyobb. A zágrábi hegységről aláfolyó számos, 16 kilométer hosszúságot is elérő patakok medre ugyanazt a jelenséget mutatja, a melyről a Po olyan nevezetes: a síkság fölszínénél magasabban, önalkotta gátak között folynak.
Csak 100 kilométerrel jóval alább érjük el a második csoportot, a Lonja-vidéknek áradásaikkal nagy terűleteket elpusztító patakjait. A Lonja a Száva leghosszabb (140 kilométer) baloldali mellékfolyója, a melyet nagy áldozattal sikerűlt az utóbbi években rendes mederbe szorítani. A Száva partjaitól a szárazra messze benyúló, számtalan ágtól keresztől-kasúl szeldelt mocsarak és buján tenyésző, magasra növő mocsári növényvilágtanúja a víz romboló erejének.
Hogy a legközelebbi csoporthoz érjünk, keletre a Száva horvátországi egész folyamhoszszának majdnem a közepéig, a Sutlától mintegy 300 kilométernyire lefelé kell haladnunk. E csoport fő ere az ágas-bogas fához hasonló Orljava (85 kilométer), mely egy szűk áttörési völgyön át a kies pozsegai medencze vizeit viszi a Szávába.
Ezen csoporttól ismét nagy távolság választja el a legközelebbi mellékfolyókat; 250 kilométerrel odább keletre az emberi mesterség az azelőtt posványos és pocsolyás Bosutot (95 kilométer) gátakkal és zsilipekkel derék folyóvá növelte meg, melynek szolgálatra kész széles háta most a Száva mellékén lévő pompás tölgyesek fáját szállítja. Mint Horvátországnak sok más folyó vízénél, itt is a koronkénti vízbőséget vagy vízhiányt az ember fáradságos munkája egyenlően, hasznosan osztotta el.
A lősz talaj befolyása itt már észrevehető, és mint a Karszton, itt is, csak hogy egészen más talaj- és tájalakzat között, a mellékfolyók vízbősége vagy vízhiánya gyors egymásutánban következik. Az egész Szerémségnek nincs nagyobb folyója, és a Mangjeloš, Čikóš, Jarčina, Begej, Vuk, stb: patakok csak 8–40 kilométer hosszúak. Erőtlenűl áll itt az ember a természettel szemben, és a technika eszközei csak korlátolt határok közt hatnak. Sikerűlt ugyan a tavaszszal és őszszel rendesen ismétlődő áradások rémítő voltát csökkenteni és megsemmisítő erejét korlátozni, s a közegészségre nézve oly veszélyes lázakat terjesztő mocsarakat is megszorítani és részben kiszárítani, de bármennyi történt is, még mindig sok a teendő. Az is nevezetes játéka a természetnek, hogy a víz hiánya épen ott okoz sok gondot, a hol azelőtt a bősége volt ártalmas. Az áteresztő, laza lősz talaj forró nyárban csakhamar az utolsó nedvességet is fölszívja és csak mély kútakból adja ki ismét, mint poshadt ivóvizet, fösvényűl és majdnem élvezhetetlenűl. Föltűnő a víznek eloszlása is a Száva torkolatának a vidékén.
Jóllehet a Szávának itt alig van mellékfolyója, és a mi van, az is apró, jelentéktelen, mégis számtalan holt ág szeli át a sík földet, posvány posványhoz sorakozik, hozzáférhetetlen és áthatolhatatlan búvó- és költőhelyekűl mocsarakat alkotva a sokféle szárnyas számára. Ezer meg ezer gém, gólya, vadkacsa, vadlúd, stb. milliókra szaporodik a beláthatatlan nádasokban; az Obedska bara (mocsár) Zimony mellett kedvelt vadászóhelye volt e mű fejedelmi megalkotójának. Az utolsó években e gazdagság nagyon megcsappant.
730 kilométer hosszú vonalon a Szávának 45 mellékfolyója van a balparton; ezek közűl azonban csak kettő ér el körűlbelűl 100, és egy 140 kilométer hosszúságot. Ezen kicsiny baloldali mellékfolyókkal szemben a jobboldaliak hatalmas többségben vannak. A mennyiben az utóbbiak Horvátországhoz tartoznak, külön fejezetekben behatóan voltak leírva. Minthogy azonban a Száva jobbpartjának legnagyobb része idegen terűletre esik, a mellék folyók csoportosítása itt nem eszközölhető úgy, mint az a balpartra nézve lehetséges volt.
Jóllehet a jobbparti mellékfolyók legnagyobb részben karszti folyók, mégis, mivel nagyobb terűlethez tartoznak, bővebb vízmennyiséget tűntetnek föl és közlekedési útakúl inkább alkalmasak. Ide tartozik a Szávába Sziszek mellett ömlő Kulpa és mellékfolyói: a Dobra, Mrežnica, Glina és a plitvicai tavakból eredő Korana. Az Una, valamint a Vrbas, Bosna és a Drina bosnyák folyók hatalmas víztömegeket visznek a Szávába, azonban kavicszátonyaikkal, pl. a Drina Račánál, veszélyeztetik a hajózást.
Minthogy a Száva felső folyásán az Alpesekhez tartozik, középső és alsó szakaszán pedig csak csekély esést tűntet föl: a víztömegeket tavaszszal és őszszel nem vezeti le eléggé gyorsan, s ezért különösen Zágráb környékén és a Szerémségben rendesen kiönt. A Száva-vidék nagy része tehát árterűlet, melyen a forró nyári hónapokban tropikus bujaságú tenyészet fejlődik. E körűlmények okozták azt, hogy Zágráb fejlődését dél felé, a hol a síkságon a legalkalmasabb terűlet kinálkozik, partvédművek által biztosítsák.
A Száva mentén Zágrábon kivűl egész sor telepítvény fejlődött, melyek majd mind a római időkbe nyúlnak vissza, és melyeknek fejlődése a folyóhoz való legszorosabb viszonyban alakúlt ki.
A Száva síksága, mint Horvátországnak legnagyobb síkja, emberi telepűlésre igen alkalmas volt. Ez okból az egész Száva mentén fontos helységek keletkeztek, melyek kedvező fekvés és közlekedés által elősegítve, évezredek óta kiváló szerepet vittek.
Horvátország küszöbénél, hol a Száva a zágrábi és az uszkók hegyek közt lép a lapályra, fekszik Samobor a jobbparton, Podsused a balparton. Zágrábnál kezdődik a téres Turmező, melyen Nagy-Goricza az első helység.
Egészen más képet nyújt, mint a sík Turmező, azon öböl mely a Száva balpartján, éjszakon Kalnikig és Bilo goráig fölnyúlva, a zágrábi és moslavinai hegység között terűl el. Ez öböl magába foglalja a Lonja és Čazma folyamvidékét, számtalan forráspatakjaival és mellékfolyóival, s két teljesen különböző vidékre oszlik, melyeket a Vrbovac és Čazma vonala választ el egymástól. Az alacsony, délibb rész a felső Čazma mellett és Belovár környéke termékeny dombvidék, melynek számtalan folyója elegendő lefolyással bír.
Vízerek egész hálózata vonúl végig e terűleten minden irányban. A völgykatlan nyugati oldalán a Črnec patakból és az Ivánics (Ivanić) vára mellett elfolyó régi Lonjából ered a Lonja, a keleti oldalon a Čazma a moslavinai gránit-hegyeket nagy ívben folyja körűl és a Szávához közel egyesűl a Lonjával. Medre a Szávával majdnem egyközűleg számtalan kanyarúlattal húzódik keletnek és Kutina mellett két ágra szakad. A jobb ág elhomokosodott, a bal pedig – miután az Ilovát és a Pakrát magába vette – Ivanskiboknál Trebež néven a Szávába ömlik.
A Ljonsko-mezővel hosszú öve kezdődik a mocsaraknak, melyek a Szávát majdnem megszakítás nélkül egész a torkolatáig kisérik.
Az említett öböl éjszaki szélén, a Bilo hegység egyik nyúlványán fekszik a mintegy 4000 lakóval biró Belovár (Bjelovar), ennek az egész vidéknek a fő helye s egyszersmind a legfontosabb város Zágráb és Pozsega között. Jóllehet Belovár a közlekedési fő erektől félre esik s vasúttal is csak az utóbbi években kötötték össze, mégis abból, a mi kezdetben volt, t. i. katonai erődítményből, nagyobb várossá nőtte ki magát, a mennyiben kedvező fekvését fölhasználva, egy terjedelmes és termékeny vidéknek természetes középpontjává fejlődött. A Bilo hegység hosszan elnyúló gerinczéről dél felé foltszerűleg alacsony nyúlványok ereszkednek le a Čazma és az Ilova lapályára; az ezen lapos és hosszú nyúlványokat keresztűlszelő völgyeket számos patak öntözi. A város e hegyhátak egyikén terűl el, 135 méternyi magasan a tenger színe fölött, ellenben csekély magasságban a völgyfenék fölött, a Plavnica és a Bjelovacko patakok által félkörben körűlfoglalva. Belovár Horvátország legifjabb városa, melynek még földolgozatlan története csak a XVIII. századig nyúlik vissza. Mária Terézia alatt keletkezett mint apró váracs, s 1869-ig a határőr vidékhez tartozott. A lakosság bevándorlókból állott, s midőn számuk fölszaporodott, a helység vásárjogot kapott (1764), nyolcz év múlva pedig „szabad katonai községgé” lett. 1874 óta Belovár szabad királyi város.
A város mai képén azonnal fölismerhető az összes nagyobb volt határőrvidéki helységek s különösen az ezredszékhelyek alapjáúl szolgált egységes építkezési rendszer: a négyszög-alak, rendszerint keresztben futó útczáival, közepén a hivatalok középpontjáúl szolgáló nagy piacztérrel. Ez a tér, mely nem a helyőrség gyakorló tere többé, a minek eredetileg szánva volt, a város díszére és büszkeségére szolgál. Szép fáival és ízléses virágágyaival a város szívét alkotja, a melyet vasárnapokon és ünnepnapokon a lakosság annál is inkább fölkeres, mert keleti oldalán van az igen szép katholikus, a nyugatin pedig a görög-keleti templom. Innét ágazik szét a négy fő útcza, a melyeket a többiek keresztben szelnek át. Belovár aránylag nagy terűleten épűlt, mert útczái szélesek; a házakat kertek veszik körűl s azonfölűl öt nyilvános tere van. Ez a kényelmes építkezés, valamint szerencsés fekvése, a mennyiben a Bilo hegység védi az éjszaki szelektől, kedvezőleg hatnak az egészségi állapotokra. A természettől különben is igen előnyösén van megáldva. A levegő tiszta és enyhe, a hőmérsék* télen-nyáron mérsékelt, vize kitűnő, a csapadék bőven elegendő arra, hogy dús növényzetet tápláljon, a melynek terjeszkedésére egyébként a tágas kertekben nagy tér kinálkozik.
Az évi középhőmérsék 22 fok Celsius, tehát valamivel nagyobb, mint Zágrábé.
A talaj mélyre leható agyagföld, s Fleischen igazgató véleménye szerint talán innét kapta a város horvát „Bjelovar” nevét. A környék jól megmívelt s a földmívelésen kivűl a szarvasmarhatenyésztés is nagyban kifejlődött, a mi főleg a buja réteknek köszönhető. Az erdők nagyobbára tölgyesek, távolabb bükkösök is vannak; a szántóföldek Horvátországban termesztett minden hasznos növényt megteremnek, csak a szőlőmívelés hanyatlott a szőlő számos ellensége miatt. Ennek fejében némi kárpótlást nyújtanak a Bilo hegység legújabban föltárt kőszénbányái, főleg a Tojtvobeliek.
Öt év óta Belovár a gyékényes-zágrábi fő vasúti vonalból kiágazó és legújabban egészen Verőczéig kiépített szárnyvonallal megközelíthetőbb, mint annak előtte, s ez által a sok (évenként 14) vásár is nagyobb fontosságot nyert; mert a nagy számban fölhajtott szarvasmarha miatt – a lótenyésztés kevésbbé fejlett – az egész monarchiából csak úgy csődül a sok vevő. A vásárokon ugyancsak pezsgő az élet; a vidéki nép tömegestűl özönlik a városba úgy, hogy ez a legjobb alkalom a megismerésére.
A környélbeli lakosság, különösen a várostól délre és nyugatra eső vidéké, szép és erős faj, mely szépségének tudatában ízléses, olykor színgazdag viseletére nagy gondot is fordít. A ruházatban maradt fönn az egykori határőrségre való emlékezés a legszivósabban s még ma is, a mikor már a katonai élet szokásaival és külsőségeivel úgy a társaságból, mint a családi életből eltűnt, a volt határőrség terűletén mindenütt láthatni némely katonai ruhadarabokat. Azelőtt néha a nők is férjeik katonaköpenyegét öltötték föl. Úgy látszik, a katonai szellem mélyen begyökeredzett a nép lelkületébe úgy, hogy még a nyelvben is meglátszik a nyoma.
A német nyelv majdnem második társalgási nyelvvé lett, és a német szó volt az ismertető jel, a mely a határőrt a polgári lakótól megkülönböztette. Mindamellett bármily általános elterjedésnek örvendett is a német nyelv, mégis csak fölűletes volt annak ismerete. A város törzsökös lakosságán a sok hivatalnok és katona erős idegen vonásnak a kinyomatát hagyta hátra.
Belovárnak van reálgymnasiuma, több nép- és szakiskolája, itt van a megyei és a járási hatóságok székhelye, itt állomásozik a 16-ik gyalogezred s honvédség is; mindezek a körűlmények közreműködtek abban, hogy a társadalmi és szellemi élet fejlődöttebb és előrehaladottabb, mint ilyen kis városkában rendesen.
Mivel az árterűlet mintegy 60.000 hektárt tett, már a múlt század elején merűltek föl szabályozási tervek, melyeket azután a polgári és végvidéki hatóságok tovább folytattak. Különböző kisérletek után 1830-ban Szegedy verőczei főispán elnöklete alatt Gradiskában gyűlés tartatott, mely az ármentesítés tárgyában kimerítő munkálatot készített. Sajnos, minden terv papiron maradt, mint szintén báró Zornberg nagy terve 1840-ből, mely szerint az egész Száva folyó szabályozandó lett volna.
Jóllehet az áradások a talajon kövér iszapréteget hagynak, mely azt mindinkább magasabbra emeli, a visszamaradt vizek a föld megmunkálását gyakran késő tavaszig hátráltatják, sőt néha még roszabbúl üt ki a dolog és a vetések teljesen tönkremennek. Ekkor az egész vidék teleszítta magát vízzel, mint a szivacs; a posványok és pocsolyák, melyekben a halak ezrei kerestek menedéket, az emelkedő melegben lázakat terjesztenek és még a kútak is, melyek a mocsarak dögleletes iszapjával vannak folytonos összeköttetésben, mérgezett vizet adnak.
Kedvező, azaz száraz években a talaj a rá fordított munkát gazdagon jutalmazza és a marhatenyésztés mellett a földmívelés is gazdag hasznot hajt. Sajnos, hogy az utóbbi években uralkodó sertésvész fontos jövedelmi forrást károsított meg erősen. A marhatenyésztésnek a Száva-vidéki gazdálkodásban fontos szerepe van, a tág mocsaras vidékek makkos erdői, melyek tele vannak ízes gyökerekkel és kövér makkterméssel, kitűnő legelőt nyújtanak a sertéseknek, hol a forró nyári hónapokban a forróság és a nap ellen védelmet találnak. A vész előtt százezrekre ment a hosszú fülű sértések száma; a Száva-vidéki fajta az ország legjobb fajtái közé tartozik.
A Száva-vidékiek büszkeségét azonban csinos, karcsú lovaik teszik, meélyeket inkább kocsizáshoz, mint földmíveléshez használnak. Csekélyebb gonddal tenyésztik a szarvasmarhát, mely – mivel még nincs észszérű istállóztatás – csak kevés tejet ad. Hogy a gazdasági helyzetet megjavítsák, az utóbbi évékben sokat tettek a marhatenyésztés emelésére. Ez látszik a legközelebbi jövőben az egyedűli eszköznek, mely a gyakori áradások által okozott kárt jóvá teheti. Alapos változás természetesem csak a Száva hathatós szabályozásától várható, mely azonban sok, és nemcsak tisztán technikái nehézségekkel fog járni.
E vidék Zágráb közelében való fekvésének és annak, hogy átjáróúl szolgál a Dráva mellékére és Szlavoniába, köszönhető az, hogy mindenfelé országútak készűltek, jóllehet az áradási terűleten nagy költséget és számtalan hídat igényeltek.
A Lonja és a Čazma lapályát ma három vasútvonal szeli. Az első Zágrábtól Dugoselón át, a hol a síkság kezdődik, Kőrös felé a Kálnik déli lábánál és azután tovább a Dráva lapályára vezet; a másik ág Kőrösnél ágazik el a fő vonalból és Belováron át Verőczéig terjed; végűl a harmadik hasonlóan keletre vezet és Dugoselótól elágazva, kissé délre keresztűlszeli a síkságot, hogy Ivanićgrádon és Kutinán át, a moslavinai gránithegyek déli lejtőjén, Novska mellett a magyar királyi államvasútak brod-zágrábi fő vonalához csatlakozzék.
Az egész vidék a talaj elegendő termékenységénél fogva sűrűn van benépesítve és a telepítvények az ártétbe nyúlnak be. Mindazonáltal nagyobb városok nem fejlődtek, mert a lakosság többsége földmíves.
A lapály nyugati szélén Dugoselo mellett fekszik Božjakovina falu a Zelina patak mellett. Nagyszerű gazdasági mintaintézete van.
A Božjakovina után következő legközelebbi vasúti állomás a Horvátországban nagy birtokú templomosokra emlékeztető Ivánics-klastrom (Ivanić-klošter), mely 1000 lakosával már a nagyobb községekhez tartozik s ma csak történeti emlékeiről nevezetes. Már a XII. században említik mint Villa Ivanich-ot, klastrommal és plebánia-templommal. A XV. század évfordulóján Ivánics-klastrom messze kiható politikai események és véres harczok színhelye volt. Nagy Lajos halála után Horváthy Pál zágrábi püspök, ennek testvére János és Palizsnyai János vezetése alatt egy párt föltámadt a király özvegye, Erzsébet és ennek leánya, Mária királyné ellen, s durazzói Károlyt akarta trónra ültetni. Mindkét királyné a lázadók kezeibe kerűlt és egy ideig fogva tartatott e várban. A mint azonban Zsigmond király nejét, Máriát, kiszabadította, a lázadókat elhagyta a szerencse. 1387-ben a hely elfoglaltatott és kiraboltatott. Csak a mint megvont szabadalmait Zsigmond ismét megadta, emelkedett újra és a török háborúk idejében fontos védővár volt. Gyakori támadásoktól sokat kellett szenvednie, míg végre a XVIII. század közepén a katonai végvidékhez csatoltatott. Fél órányira délre fekszik Ivánics-vár a sík Lonja-parton (103 méter) körűlbelűl 1000 lakossal. E helyet a középkorban Nova Villa Ivanich-nak, Ivanich-Újfalunak hívták és osztozott Ivánics-klastrom sorsában. 1567 óta várrá alakíttatott át és nevezetes katonai ponttá lett, mely a törökök előtt a Zágrábba vivő útat gyakran elzárta. A Čazma folyócska mellett fekszik Čazma helysége.
A Lonjskopolje-öböl keleti íve alkotja a felső Čazma folyóvidékét számtalan mellékfolyóival és jól épített nagy falvakkal. A Lonja torkolatától kezdve a Száva hoszszában megszakítatlan egymásutánban mocsaras területek húzódnak úgy annyira, hogy Brodig nagyobb városi telepítvény nem is fejlődhetett. Az Una torkolatánál fekszik Jasenovac falu, azután következik Ó-Gradiska, melynek némi fontossága volt, a mikor még a szávai gőzösöknek állomáshelye volt. Nyárban itt eléggé élénk forgalom fejlődött ki, mivel Ó-Gradiska az egész Száva-medenczének kiindúló állomása volt Lipikre. Most a vasútak kényelmes összeköttetéseket alkotnak, a személyszállítás a szávai gőzösökön megszűnt és – hasonlóan sok más helységhez a Száva partján – Ó-Gradiska is, mint közlekedési hely, elvesztette fontosságát. Az Una torkolatától Ó-Gradiskáig eső terűleten kisebbített mértékben ismétlődik a Lonjsko poljén észlelt jelenség. A pozsegai hegyövnek délnyugati részét alkotó Psunj lejtőiről, számtalan hatalmas patak ömlik alá a Száva felé, melyek nyár derekán sem apadnak el egészen; azonban, alig hogy a síkságra értek, elvesztik erejöket és lomhán folynak sekély medrökben a mocsarakon át. Nem is érik el a Szávát, hanem a Mokro- és a Mramorsko-mező nevű mocsarakban a Kis- és Nagy-Struggal egyesűlnek, melyek ó-ágai mint alsó folyásán a Lonja, Jasenovactól Gradiskáig, az anyafolyóval egyközűleg folynak és mintegy 30.000 hektárnyi árterűletet alkotnak. Ó-Gradiskától Brodig a Száva-menti tájkép kevés változatosságot mutat; a Črnec patak és a Mrsunja kiterjedt mocsarakat alkotnak 34.000 hektár tetűlettel, melyeket az Orljava nyugati és keleti részre oszt. A Črnec-mezőn Svanjar, a Vrbas torkolatánál a Jelas-mezőn a Mrsunja, mellett, Kobaš említendő, mint nagyobb helység. Brodnál a Dilj gora lejtői a Száva partjáig nyúlnak és mintegy természetalkotta gát elválasztják az árterűletettől. E kedvező fekvés következtében lett Brod legfontosabb átkelési pont Boszniába; gyors fejlődése az utolsó években a hadi műveletektől számítódik, melyek innen indúltak ki, midőn Boszniát az osztrák-magyar csapatok megszállták.
Brod története egész a rómaiak koráig nyúlik vissza, a kik itt a kedvező földrajzi fekvéstől vonzatva, Marsonia várost alapították, melynek neve Mrsunja alakban, – ez a közeli patak elnevezése, – maradt fönn. Néhány éremleleten kivűl csak igen kevés maradvány van azon régi időkből és semmi építmény sem emlékeztet többé arra, hogy Marsonia a Sisciától Sirmiumig vezető nagy út csomópontja volt. A XV. század közepén Borich boszniai bán ivadékainak, a Beriszlók, a Grabariai Dezsők és mások birtokában találjuk, s ekkor a Brod név is előjön, a mi a gázlót, átjárót jelent. Azonban nem egyedűl a hely neve, hanem egész létele is mindenkor legbensőbben összefüggött a Szávával. A folyó áradásaitól fenyegetve, mely különböző alkalmakkor egész részeket elsodort, Brod mindig újólag megerősíttetett és részben újra épűlt, mivel föntartása, mint megerősített hídfőé és fontos átkelési ponté, nagy fontosságú volt. 1716-ban készűltek a mai erődítések és ezáltal a hely felső és alsó városra oszlott. A török uralom idejében az egész város csak egy hosszú útczából állott a Száva partján, olyanformán, mint Boszna-Brod a megszállás előtt.
Az erőd alapítása óta a város gyorsan fejlődött, új utczák épűltek és a vásártéren az első házat báró Trenk Ferencz parancsnok emeltette, a kire még ma is emlékeztet néhány helyi elnevezés. Abban az időben a város minden oldalon kiterjedt erdőségekkel volt körűlvéve. A törökök jól tudták, hogy a vidék elfoglalása után, 1550 körűl, miért szállották meg Brodot. Džamiákat építettek és egészen megfészkelték itt magukat, a mi az 1883-ban fölfedezett, számtalan turbános sírkővű temetőjökről fölismerhető. E mellett a Ferencz-rendiek, mint más szlavoniai helységekben, itt is fönn tudták magokat tartani s templomaikat és klastromaikat a legroszabb időkben is megmentették. A mikor a törökök 1680 táján nagy hadjáratukat Bécs ellen előkészíték, Imbrišinóvić Lukács, ki a törökök elleni szabadságharczokban elévűlhetetlen dicsőséget szerzett magának, Brodból figyelte meg a törökök mozgalmát és fegyverkezéseit. Tudósításait egy kivájt botban juttatta el Relja nevű megbízottja útján a császári hadvezérekhez. A mint 1691 után Brodot a törökök föladni kényszerűltek, Savojai Jenő herczeg a hely első parancsnokáúl Jarić Ágoston Ferencz-rendit nevezte ki. A határőrvidék fölállítása után alakosok vették át a čardakok, a Száva mellett lévő őrházak őrzését, a miért az adók alól föl voltak mentve. Ettől kezdve maradt Brod a határőrvidékhez csatolva és így katonai várossá fejlődött. Az új szlavóniai határővidék 1735-ben három kapitányságra a péterváradi-, gradiskai- és brodira osztatott, melyek az eszéki fő parancsnokság alatt állottak. E kapitányságokból fejlődtek ki később a határőrző ezredek. Brod lakosai azonban csak lassan szoktak békés polgári élethez, és a város története, több oly eseményről szól, melyekből fölismerhető, hogy a harczias szellem nemcsak a harcztéren, hanem erőszakoskodásokban is nyilvánúlt. Midőn 1735 telén Jančiković brodi fő kapitány Joža és Paša Jakab kapitányokkal és legénységével Olaszországba indúlt, az a hír terjedt el, hogy a vezetők a legénységet elárúlták és a határőröket Velenczébe viszik, hogy az ellenségnek „elerőtlenűlt népének megnemesítésére” kiszolgáltassák. Menetközben Pleternicánál nyilt lázadás ütött ki; a három nevezett tiszt megöletett és a pozsegai klastromban eltemettetett; a többi vezetők csak a leggyorsabb futással menekűlhettek. A határőrvidék újjászervezésekor 1753-ban Brod szabad katonai községgé lett, a felsővárosiak azonban inkább határőrök akartak maradni, és gúnyolták az alsóvárosiakat, hogy nyárspolgárokká sülyedtek és a kitűntető fegyvert letették. II. József császár, a ki tartományait személyesen akarta látni, 1768-ban Horvátországon keresztűl Zimonyon, Vinkovcén és Vrpoljén át Brodot is meglátogatta. A közigazgatási változások, melyek, mint a határőrvidék terűletén tett ezen útazásnak következményei életbeléptek, elhatározó hatásúak voltak Brodra nézve is, mely a városi községek közűl törűltetett.
Csardak és tűzjel a török veszedelem idejéből.
Katušić Páltól
1787-ben Brod a katonai határőrvidéknek adatott át, a katonai szolgálattól azonban ment maradt, mert a lakosokat, mint kereskedőket, iparosokat, fuvarosokat, stb., kik a határőrvidéken a nélkül is kevesen voltak, nem akarták foglalkozásukban háborgatni. A község ekkor 384 házzal bírt s 1656 lakossal, volt azonban 3477 hold földbirtoka. Ezért maradt a földmívelés és szőlőtermesztés a legújabb időkig fontos keresetforrásuk a brodi polgároknak. A XVIII. század végén Brod fontossága még jobban sülyedt. 1807-ben a többi határőrvidéken érvényes katonai törvények itt is életbe léptek és Brod most már közönséges határőrvidéki faluvá lett; mely a podvinji századparancsnokság alá tartozott. Ezen, egészen 1820-ig terjedő időszakban, a lakosoknak nehéz terheket kellett viselniök. Az az intézkedés, melynél fogva senkinek sem szabad 3 hold földnél többet bírnia, és a mi ezen fölűl volt, a mindenkori tulajdonos halála után a határőrök között kellett fölosztatnia, a jóllétre mért erős csapás volt. A brodiaknak minden csekélység miatt Vinkovcébe kellett menniök, mert minden hivatal ott volt s azonkivűl, ez lett a középpontja a pozsegai hegység és a Fruška gora közötti egész vidéknek is. Az ebből származott nehézségek oly nagyok voltak, hogy Brodban utóljára nem akadt senki, a ki gyámságot akart volna elvállalni, mert mindenki irtózott az azzal járó tehertől. Majd a Napoleon elleni harczok következtek, melyek a brodiaktól hasonlóan nagy áldozatokat követeltek. Végre jobb napok jöttek. 1820 elején a hely megint visszanyerte a cs. kir. szabad község jogait, s városi tanácsot szerveztek. Május elején életbe lépett az önkormányzat, s átadták az eddigi hivatalok fölszerelését. A tárgyak leltára nem volt hosszú: egy régi, fából épített községház, átlyukgatott tetővel és két kis szobával, ezekben összes butorúl két asztal és két szék; más vagy nem is volt, vagy elhurczolták. Bosznia elfoglalásáig Brod csak kevéssé emlegetett hely volt, de polgárainak jólléte ismertté tette.
A csekély, csak néhány méternyi talajemelkedés* elegendő, hogy Brodnak a sík és mély környékben kedvező fekvést nyújtson, bár a Száva agyagos talajba mélyen bevágott szűk medréből gyakran kilép és a várost fenyegeti. Ezen talajemelkedésnek köszönheti Brod, hogy fontos hajóállomássá lett, mivel a Dilj gora közeli dombjai által a folyamközzel szoros összeköttetésben áll, a mi – mint valamely tengeri kikötőben – előmozdítja az árúk kicserélését.
Brod 96, – a legközelebbi környék 87–89 méternyire fekszik a tenger fölött.
A Dilj gorának Sibinj, Varoš, Podvinj, Bukovje és Trnjani mellett nyúlványai szolgáltatják most még a kitűnő, zamatos brodi bort és védik a várost az éjszakkeleti szelek hatása ellen, melyek lent a Szávánál, hol a hegységek a Duna partja felé kanyarodnak, a hőmérőt olykor 32 fokra szállítják le a zérus alatt.
Fontos nap volt Brod történetében az 1878. év július 29-ike, mikor az osztrák-magyar csapatok báró Philippovics József táborszernagy parancsnoksága alatt itt átkeltek a Száván és Szerajevóba indúltak. Ekkor lett Brod hadműveleteknek fontos támpontja.
A Száva fölött szép vasúti híd épűlt és a monarchiából minden forgalom itt megy keresztűl, a hol két fontos vonal kereszteződik: a brod-zimonyi és a budapest-szerajevói.
Brodtól keletre a lapály kiszélesedik; a pozsegai katlan hegyei lelapúlnak a szlavon sikság hullámos lapálya felé. Mitrovicig nem fejlődött a Száva partján nagyobb városi telep, vannak azonban jómódű falvak, mint Babinagreda, Županja és Otok, melyek egész Horvát-Szlavonországban a legszebbek közé tartoznak, és melyeknek lakosai különös szépségükről és gazdag, izléses ruházatukról az egész országban ismeretesek.
Az utolsó években az ipar új jövedelmi forrásokat nyitott ezen vidékeken és a földtermények értékét tetemesen növelte. A legfontosabb kiviteli czikket a vaskeménységű mocsári tölgy nyújtja, mely itt kitűnően díszlik. Hordódongákká és épűletfává földolgozva, a szlavoniai tölgyfák Fiumén át mennek leginkább Francziaországba, de Afrikába és Amerikába is. Hogy micsoda fontossága van ezen iparnak, abból ítélhető meg; hogy évenként 40–60 millió hordódonga vitetik ki, ezrét 320–400, sőt több koronával számítva a szerint, milyenek az árak a világpiaczon. Ehhez járúl még a közönséges hordók készitése, a bükk- és a tölgyfa hulladékaiból nyert csersav. Azelőtt a famunkák tömeges maradványai és hulladékai haszontalanúl vesztek el, 1882 óta ezeket a županjai és mitrovici gyárakban csersavvá dolgozzák föl.
Županja, a Bosut egyik torkolata közelében, mintegy 3000, a szomszédos Bosnjaci falu meg épenséggel körűlbelűl 4000 lakost számlál. Innentől kezdve a Száva sokszorosan kanyarogva folyik, a Szerémség partjait mosva, és Zimonynál éri el az ország határát.
Maga a Szávának a torkolata a természetbarátnak sok érdekeset nyújt; a Duna felé tölcsérszerűleg kiszélesedik, számtalan nyomát mutatva mindazon hadivállalatoknak, melyek a keletnek ezen küszöbétől a törökök ellen irányúltak, és áttöri a Zimonynál végződő lősz-sánczot.
A Szávának mintegy 400 méter szélességű tiszta zöld hullámai, melyekben a sokszor ostromolt belgrádi erőd hatalmas falai tükröződnek, messze befolynak a Duna zavaros vizébe, míg vele összekeverednek.
