A moslavinai (monoszlai) gránithegység. Hranilović Henriktől, fordította Hodinka Antal

Teljes szövegű keresés

A moslavinai (monoszlai) gránithegység.
Hranilović Henriktől, fordította Hodinka Antal
Ha derűs délutánon a zágrábi Strossmayer-sétatérről kelet felé nézünk, a messze távolban a láthatárt egy pillanatra megszakító hegység tűnik föl előttünk, a mely, mint valami teknősbéka gömbölyű teknője, emelkedik ki a széles és vízerektől össze-visszaszeldelt Száva-síkságból. A világos kékesszürke hegygerincz lágy idomai alig észrevehetőleg rajzolódnak le az égbolton, az egyes csúcsok és völgyek megkülönböztetéséhez meg már épenséggel éles szem szükséges, mert a Horvátország többi hegyein élesen látható bevágások és szegélyek ezen alig vehetők ki. Ez a Moslavačka gora, monoszlai hegység, egyike Horvátország azon kevés hegyeinek, melyek a földkéreg plutói őskőzetéből képződtek.
Belső alkata és külső alakja éles ellentétben állanak egymással, mert a gránittömeg szerény domb alakot öltött, mintha puha, porhanyós kőzetből állana. Úgy áll ottan oldalt egyedűl a Száva-menti mély síkon, mintha idegen vendégűl tévedt volna oda, a nélkül, hogy a horvát folyamköz hegylánczaival összefüggene.
S a milyen különálló földtani összetételére nézve, a melynek a pozsegai katlan hegyövével való rokonságát inkább sejteni lehet, semmint bizonyítani, ép oly magános a fekvésére nézve is úgy, hogy, noha csekély terjedelmű, Horvátország hegyrajzában mégis önálló egységet alkot, melynek határai élesen kiválnak, mert a folyómenti mély síkok elválasztják a folyamköz hegyrajzi tengelyétől. Éjszakon és nyugaton a Čazma folyó kanyarít széles ívet a lába körűl, keleten pedig az Ilova szánt köréje mély barázdát, mely a pozsegai katlant övező hegyektől zárja el.
E hegyrajzi sziget alaprajza éjszaknyugatról délkeletre nyúló hosszúkás négyszöghöz hasonlít, melyét számos pajzsidomú domb és nehány magasabb hegyhát tölt ki. A külső dombok 200–300, a belsők 300–450 méter magasak, és kőtömegükre nézve is különböznek amazoktól.
A gömbölyű hegyhátakba mély és meredek falú völgyek vágódnak be, melyekből mindenfelől számos patak tör elő. A völgyek tudniillik a 489 méternyi Hunka hegyhátról sugáralakúlag nyílnak az ég minden tája felé.
A kőtömegek össze-visszarepedezett fölső rétegén termékeny földanyag alakúlt, a melyből a kőalap csak helyenként látszik ki, mint kopasz szikla, ennélfogva a hegységet, föl egész a tetejéig, buja növényzet födi.
Innét van az is, hogy a szerteágazó patakok nem a hegyvidék hatalmas sziklatömböket gördítő szilaj szülöttei, hanem jámbor vízerek, melyek a mélyen bevágódott völgyek fenekén sudár bükkök, tölgyek és juharfák alatt zöldelő réteken lassúdan és csöndesen folydogálnak a síkság felé. Csak a hol a mederben haránt fekvő palaréteg elzárja útjokat, alkotnak eséseket és zuhatagokat.
A Moslavinát, melynek éjszakkeleti felén van a köznép által Garićka gorának vagy Gerjavicának is nevezett tulajdonképeni Moslavačka gora, legjobban beláthatni a Felső-Jelenska mellett levő Szent-Benedek magaslatról, melynek táblaalakú tetején kőoszlopon Szent Benedek szobra áll.
A patakok csekély esése és alsó folyásuk lapos medre okozza, hogy minden nagyobb esőzés után kiáradnak és elöntik az iszapföldet. A visszamaradó víz mocsarakat alkot, és különösen a déli oldal nagyon is lápos.
Főbb patakok: a Grabovnica, a Jelenska, a Gračenica és a Garešnica. Az első, melynek forrásvidéke csaknem egészen grániton terűl el, éjszakra a Čazma felé foly le; a Jelenska patak mély barázdát szánt a hegység délnyugati oldalába; ezzel csaknem egyközűleg foly a déli oldalon a Szávába a Gračenica, míg a keletin a Garešnica sok kanyargás után az Ilovával egyesűl.
E terűlet földtani alakúlása sajátos jelenségeket tűntet föl. Az alapot gránit, gnájsz és kristályos pala alkotja, melyek a legfelsőbb tetőkig is fölérnek. Ezen az őskőzeten harmadkori rétegek fekszenek, míg a paleozói és mezozói lerakodások teljesen hiányzanak. A középponttól a fölszín felé ezeken az ősrétegeken mediterran és sarmát eredetű mészkő, márga és homokkőrétegek feküsznek; pliocén márga és Lajtha mész a dombvidék délkeleti szárnyán, a Gračenica és a Garešnica közt ülepedett meg nagyobb terjedelemben. A síkság felé eső legszélsőbb nyúlványakat özönvízi földrétegek és lősz alkotják.
A régibb és újabb rétegek ilyen elrendezkedése adja részben az egész hegycsoport alacsony voltának a magyarázatát. Másutt épen az őskőzet alkotja a magasabb emelkedéseket. Itten meg a hegyet lehordó erő évezredeken át a nyílt, újabb rétegek által nem födött őskőzetre hatott. A patakok, az eső, a szél szemenként hordta le a hegy anyagát, míg a merev redők éles széleit le nem simították és gömbölyűre nem csíszolták. Végig járva az egyes hegyhátakon, gyakran föltűnik, hogy a földkéreg összezsugorodása által magasra fölmeresztett redőknek csak az alja van még meg. Ez a föltűnő rombolás és mélyre ható lehordás arra az állításra késztette Wolf geologust, a ki 1861-ben először kutatta át és írta le tudományosan a bécsi földtani intézet évkönyveiben ezt a terűletet, hogy a Samarica melletti tolódások glecsermaradványok. A hegység éjszakkeleti részén, a Samarica patak forrásvidékén tudniillik az egész hegyet övként körűlfogó özönvízi iszaprétegekben hatalmas kristályos kőzettorlaszok fekszenek; némelyik tömb több négyszögölnyi. Jóllehet e tömbök tényleg nem szögletesek és fekvésük csakugyan arra vall, mintha egykor jégárak hordták volna a tetőkről a völgybe le ezt a tömeget, mindamellett a jégárak tevékenységének egyéb, és pedig igen fontos jelei egészen hiányzanak, úgy hogy Wolf véleményét ma már teljesen elvetették.
A Moslavačka gora alacsonyodására egyébként a sülyedések is hatással voltak, melyek az ifjabb rétegek fekvéséből tetszenek ki. Az éjszaki részek, a hol most a Čazma folyik, és a nyugatiak, a hol a Lonjsko polje terűl, mélységbe vesztek, míg a déli egyszerűen lesülyedt s a tenger színtája alá jutott; így aztán a későbbi hegység szegélyét sarmát, pontusi és levantin rétegek alkották meg.
Kevéssel ezelőtt a Moslavačka gora még alig volt ismeretes, mert noha alig van 50 kilométernyire Zágrábtól, nem esik semmiféle közlekedési vonalba, s ezért mind mostanáig nem volt alaposabb földrajzi leírása. Alig tudtak róla többet, mint hogy nehány nagybirtokú úr székhelye s egy pár gránitbánya, petroleumra valló nyomok és itt-ott ékkövek is találhatók rajta. Most pedig jó karban tartott országútak szelik keresztűl, és Dugoselón át vasúti összeköttetése is van Zágrábbal. Dugoselóból egy szárnyvonal ágazik el és a Lonja, meg a Čazma mély síkjain áthaladva az egész országot végigmetszi.
Ez a mély sík a tömérdek vízlecsapolási munkálat daczára még mindig sokat szenved az áradásoktól; ha a Lonja medenczéjében összegyűlt víztömeget a Száva, föltorlódott víze miatt, föl nem veheti és le nem vezetheti, a hegység alján elterűlő lapály tengerré változik.
Igazán csalóka természetű föld ez, melynek szilárd talaja kedvező időben pompás termést ad a mellett, hogy a réteken horgászni is lehet. A számtalan értől szeldelt terűlet, melyen buja növényzet virúl, kicsiben egy amerikai folyam torkolatának a tájékához hasonlít, melyen a kőszéntelep keletkezését is tanúlmányozni lehet. A mocsaras talajt vastag gyepszőnyeg takarja. Egyik posvány a másikat éri és a félig pocsolyába temetett kidőlt fák rakás számra hevernek szerteszét. Így gyűl itten rakásra a fa századok óta, s mikor a vízár lefutott, a megbarnúlt és megfeketedett, ág nélküli törzseken világosan láthatni az előre haladó szenesedés egyes tüneteit.
Ezen medencze keleti szélén vasút vezet Ludinába és tovább Moslavinába, a hol Berchtold grófnak nagy terjedelmű földbirtoka van.
A moslavinai (monoszlói) vár, melyet a XVIII. század közepén az Erdődy grófok építtettek, egy, saját kápolnával bíró, igen tekintélyes fő épűletből és két kastélyszerű kisebb épűletből áll, melyekhez tágas gazdasági épűletek és egy gőzmalom járúlnak. A vár egy lőszdombon fekszik épen ott, hol a Jelenska patak a völgyből a mívelt és számos faluval benépesített síkságra kilép. Ez az egész hegycsoportnak legfontosabb része, a mint hogy a vár szomszédságában lévő régi alapfalak is arra vallanak, hogy e vidéknek épen ezt a részét már a rómaiak benépesítették vala.
Nemcsak a legnagyobb helységek, hanem a legnevezetesebb természeti jelenségek is a délnyugati részen csoportosúlnak.
Az egész vidéknek nevet adó moslavinai vártól a Jelenska patak mellett fölfelé haladva a jól mívelt völgy lejtői a Jelenska mögött összeszorúlnak; itt vagyunk a fő gerincz gránitján. Itt van, mintegy két órányira a vasúttól az a kőbánya, melyből a legszebb moslavinai gránit származik. Ennek a szemcsés, kemény, halványszürke kőnek, a mely nagyobb tömbökben is törhető, nagy a fontossága Horvátországra nézve, mert az egész országban csak is itten van úgy útkövezésre, mint szoborfaragásra alkalmas kőanyag.
Moslavinából nyugati irányban Voloderen át a magaslatok szélén két órai út vezet Gračenicába. A Gračenica patak jobbkézt eső oldalvölgyén haladva, a lősztalaj vidékéről a pliocén márga és agyag terűletére érünk; ennek a két rétegnek a határán van a Paklenica patak nyílásában a boriki, vagy a hogy a közel fekvő faluról inkább nevezik, a mikleuškai kőolajforrás. Ez eredetileg édesvizű forrás volt, és az ebből támadt pocsolya színén zsírfoltok képződtek, melyeket az ott lakók kocsikenésre használtak. A Horvátország természeti sajátságainak kikutatásában fáradhatatlan Vukotinović L. közelebbről is megvizsgálta e jelenséget, és a 60-as évek elején többeket figyelmeztetett reá, hogy ott kőolaj található. Hermann későbbi kutatásai alapján kitűnt, hogy azon a helyen dús és egészen a mélyen fekvő gnájszig leérő földi szuroktelep van. A gazda ekéje szántás közben gyakran fönnakadt; tudniillik megkeményedett szuroktömbbe vágódott s nem bírta áthasítani. Mélyebb fekvésben több lesz a szurok és végűl a fiatalabb rétegek alján a gnájsz hasadékaiban, mint nyúlós folyadék, szivárog össze. A nép által paklenicának, azaz földi szuroknak nevezett Mikleuška környéken egész csoport kisebb forrás van, a melyekből kőolaj szivárog föl. Sajnos, a mennyiség nem felelt meg a nagy várakozásnak, mert a kőolajat adó rétegek vékonyak és nagyon szétoszladozottak. A kőolaj gyűjtése ekként mindössze arra szorítkozik, hogy a fiatalabb rétegeken át a gnájszig fúrt 70 méternyi üregbe hordót illesztenek be, a mely néhány nap alatt megtelik.
Jóllehet tehát a Moslavačka gorán különféle kőzetfajok, értékes ásványok, sőt ékkövek is fordúlnak elő, a mennyiben turmalint és topázt is találtak, mindamellett mindeddig semmi kilátás sem volt arra, hogy ott nagyobb bányaipar fejlődhessék ki, mert a kevéssé átkutatott vidék a közlekedéstől és a vasúttól távol esett. Azonkivűl az ismeretes telepek, még a nagyban jelentkező lignitrétegek is, igen szét vannak darabolva és kisebbszerűek. Nagyobb haszon csak a gránit fejtéséből várható, mert legújabban Zágráb útczáinak a kövezésére is használni kezdték, és netalán újabb leletek, a melyek, például a Šartovac falu mellett, a hegység déli oldalán levő kőolajforrás, nagyobb eredményekkel kecsegtetnek. A gránitfejtés az ország szükségletéhez képest igen is ingadozó és csak kis mértékben űzik. Turmalinon kivűl topáz is fordúl elő nagyobb darabokban.
A fontosabb kereseti ágak még mindig a föld- és szőlőmívelés, a mely, mivel régóta és mélyen bent a hegyek között is űzik, biztos jövedelmet nyújt a népnek. Ennélfogva az egész vidék aránylag nagy népességű, és főleg a völgyekben sok a falu és házcsoport. A szőlőmívelés egészen Claudius császár idejéig visszavihető. Különösen a mésztartalmú helyek adnak sok kitűnő bort.
Nagyobb helységek: Miklouš, Samarica és Petrička az éjszaki oldalon, Garešnica a keletin, Kutina, Voloder, Mikleuška, Moslavina és Jelenska a délin, Ludina és Vrtljinska a nyugatin. Valamennyi ugyanazon terv szerint épűlt; mindannyi a patakok mentén, még pedig jobbára csak az egyik parton levő hosszú házsorból álló, egytől egyig kisebb községek; lakóik száma ritkán haladja túl az ezeret.
Mint Horvátország többi hegyvidékén, a telepek az erdők vadonából és az oltalmat adó magaslatokról itt is lekerűltek a síkságra és a termékeny völgyekbe. Erdőkoszorúzta várromok emlékeztetnek itt is a török harczok idejére; rengeteg erdősségek ölében, a hegyes vidék közepében félreeső fekvésük elárulja, hogy az úttalanság itt védelmi czélokra szolgált.
A fő hegyhát nyugati szárnyán a következő romok sorakoznak egymás mellett: a Hunka alatt emelkedik a Bela crkva (Fehértemplom); a Perušićgrad (ez a név a horvát hegyvidéken is előfordúl Gospić mellett), odább éjszakra a Jelengrad (Szarvasvár) és Košutagrad, a Hunkától éjszakra Garicsvár, valamennyi rengeteg erdő közepette. Jelengradtól csak a monda beszéli, hogy ott egykor a hatalmas Svevlad bán székelt. Košutagrad mellett nagyobb telep és egy templom nyomai láthatók. A XIV. században állítólag Podgorska nevű helység állott volna ottan és a helységben egy Szent Ferencz-rendi kolostor. Garicsvára, melytől az egész dombvidék másik nevét vette; Garig néven már a XIII. században előfordúl, mint nagyobb helység. A Hunka tetején magános kereszt áll. Egy ifjú szerzetes (kaludjer), kit szíve szűk czellájából a nagy világba űzött, gyilkos kéztől esett el ott. Sírja, a Kaludjerov grob, a hegység jelképéűl szolgált, és a róla szóló néphiedelem Niemčićnek ugyanazon czímű szép költeménye úján széles körben elterjedt.
Az állat- és növényvilág, valamint az éghajlat semmi különös jelenséget sem tűntetnek föl. Tájképeiben is csak Horvátország többi hegyvidékének vonásai ismétlődnek.
A férfiak nyári ruházata lebegő bő, fehér vászon gatya (gaće), melynek rojtozata bokáig ér; a kurta ing bő újjait a csuklón szalaggal kötik össze; az ingújjakon nincsen vagy csak kevés a szines himzés. Ugyanis az ifjak büszkesége a tarka selyem mellény és a fényes, hosszú szárú csizma. Szép látvány, a mint a magas, széles vállú férfiak hófehér ruhájukban, pörge kalapjukat félrecsapva könnyedén lépdelnek. Lépésük kemény, a gatyát fölhúzzák, hogy a fényes csizma jól kilátszódjék alóla; fölbokrétázott kalapjuk alól merész, szemeket vetnek a csinosan kiöltözködött leányokra, a kik a templomba menet nehéz arany és korall lánczokból álló összes örökölt ékszereiket magukra akgatják.
Az ing fölött, fekete alapon, élénk színű rózsákkal hímzett atlasz vagy selyem mellényt viselnek. Gondosan fésűlt vagy rövidre nyírott fejükre gömbölyű kalapot tesznek, melynek keskeny karimája mellé pávatollat vagy csinált virágbokrétát tűznek; a kalapról nemzeti háromszínű szalag lóg alá.
Télen ezt a könnyű öltözéket vastagabb vászonból készűlt szűk nadrág (čakšire) és fekete posztóködmön egészíti ki. Csak az előrehaladottabb koruknál fogva melegebb ruházatot szükséglő emberek viselnek térdig érő felső kabátot. Ezek a szorosan feszűlő újjas mándlik (ćurci) bárány- vagy juhbőrből készűlnek; a kivűl viselt sárgás bőralapra színes bőrdarabkákból gondosan összeállított hagyományos díszítményeket varrnak.
A fiatal asszonynépségnek egykor szép ruházata a külföldi divat hatása alatt sokat vesztett eredeti tisztaságából; csak az éltesebb nők ragaszkodnak még szigorúan, úgy szabásban, mint kelmében, a régi módihoz. Ez a viselet a következő: a mellen keskeny ránczokba szedett, bokáig érő, hosszú ing. Ennek csipkés szegélye alól vörös vagy fehér harisnya, a legfínomabb bőrből készűlt csinos félczipő vagy színes és hímzett papucs kandikál ki. És a leányok értik a módját, hogyan kell parányi, jól formált lábaikat fitogtatni. A kelme, mint az összes fehérnemű, otthon szőtt, igen fínom, fehér vagy sáfránnal sárgás fehérre föstött vászon, mely gyakran oly fínom és áttetsző, mint a Koss sziget hajdan hires könnyű selyem szövetei. Minden hímzés nélkül omlik le a karcsú termetről, könnyedén és szellősen, de ezer ránczban, úgy, hogy áttetsző volta mellett is tökéletesen eltakarja a testet. Annál dúsabb hímzésű a fodros és csipkés széles kötény (zastor), mely az övön alúl csaknem az egész inget elfödi. A karcsú derekat leányoknál selyem pántlikából, asszonyoknál vörös posztóból készűlt öv szorítja össze és tartja szorosan a szintén ránczos felső inget (opleće), mely a derekat takarja. Csak a csuklón szalaggal összekötött ingújjakat díszítik színes hímzéssel, a melyet különös gonddal készítenek, úgy, hogy olykor a selyem sem elég jó hozzá, hanem a rózsákat és fűzéreket aranyszálakkal szövik be.
Az elválasztva hordott hajzaton vörös, szögletes „poculjica”, aranynyal hímzett, csipkével beszegett kis sapka ül, a mely csak a fejtetőt födi. Nyakékűl vörös korall-(kraljuži) és pénzfűzéreket (džerdane) használnak. Ezek a fűzérek nemzedékről nemzedékre öröklődnek; ezek a tulajdonosnő büszkeségei, gazdagságának a tanújelei, és mennél több – olykor 40, sőt 50 – sor nagy szemű korall van a nyakában, annál büszkébben lépdegél s annál sovárabban kisérik az ifjak csillogó szemei.
Ez öltözethez télen virágos selyemből vagy kék posztóból készűlt, mélyén kivágott mellényke járúl; fölé meg surkát, rendszerint fehér és kék, ritkábban fehérzöld és sárga zsinórzatú vörös posztókabátot öltenek. Ez a leányok és a fiatal asszonyok viselete. Az idősebb nők jobban szeretik a sötét színeket s ruháikat sem díszítik oly dúsan tarka hímzéssel; azonfelűl a kis fekete sipkát még „pečá”-val, fehér fejkendővel födik le.
Körűlményesen van megszabva a „žalba”, a gyászviselet, a mely csodálatosképen egészen fehér, csak az öv fekete. Ezt a fehér ruházatot az özvegyek mind halálukig megtartják; a fiatalabb asszonyok sem csak egy évig hordják a gyászruhát, mert a mély és igaz érzés csak akkor engedi még a közönséges ruházatot, ha a drága halott elvesztését újabb szerencse pótolta némikép.
Télen az éltesebb nők még „mentené”-t, rókamállal bélelt kék vagy zöld bundát is hordanak. Az értékesebb ilyen ruhadarabok anyáról leányra szállanak, de, sajnos, újabban, olcsóbbak által kiszorítva, ma már mind ritkábbakká válnak.
A moslavinai gránithegység terűlete kicsiny ugyan, de a lakossága mégis különféle fajokat mutat föl. A mennyire Teodorčević Despotnak, e vidék legalaposabb ismerőjének kutatásaiból következtetni lehet, az egyes typusok megkülönböztető sajátosságai nem annyira a nyelvben, viseletben és az életmódban, mint inkább a physikai külsőben rejlenek. Teodorčević néprajzi vizsgálódásaiból az tűnik ki, hogy a lakosság nagyon is vegyült és két fajra osztható. Az egyik magas növésű, karcsú alakokból áll, a kik a haj, a szemek, a bőr, stb. színe szerint a szőkékhez sorolandók; a másikat zömök, fekete hajú emberek képviselik, a kik amazoktól sajátságosan kifejlődött pompás fogazatukkal különböznek, és azonkivűl jóval alacsonyabbak. E typusok keverten fordúlnak elő, de oly formán mégis, hogy az egyes falvak majd inkább az egyikhez, majd meg a másikhoz tartoznak.
Így a hegység déli oldalán, a moslavinai vár közelében, a Jelenska patak völgyének lakói különböznek a közeli Mikleuška-beliektől ép annyira, mint a Čaire-beliektől, bár mindannyian a kaj-kavi nyelvjárást beszélik. Az előbbiek, csontos, izmos, úgy erkölcsileg, mint testileg pompás faj, a horvát hegyvidékről, Delnicéből való telepesek, a kik a hagyomány szerint – a közelebbi részletek feledésbe mentek – mint „krajnci”-k (e szó tulajdonképen Krajnából valót, itt vándorló favágót jelent) költöztek a moslavinai hegység legvadabb vidékére, hogy az uradalomnak a kaludjer sírja körűl levő őserdeit levágják. Az uradalomtól kapott puszta terűleten letelepedvén, régi hazájukból magukhoz vették családjukat is; szorgalmas és kitartó munkával a pusztaságot csakhamar termő szántófölddé alakították át, a rengetegben barátságos falvakat emeltek és, mint minden hegyi lakó, a régihez ragaszkodva, az újítástól idegenkedve, megőrizték tiszta erkölcseiket és nyílt, szabad gondolkodásmódjukat. Zömök, izmos testalkatuk miatt a magas moslavinaiak „bušaki” nevet adtak nekik.
Horvátország egyetlen vidékével sem bánt el irodalom olyan mostohán, mint ezzel a természeti szépségekben oly gazdag, és jóravaló népének eredetiségével oly vonzó terűlettel.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages