Szerémmegye. Hadzsics Antaltól és Hranilović Henriktől, fordította Takáts Sándor
Szerémmegye.
Hadzsics Antaltól és Hranilović Henriktől, fordította Takáts Sándor
Hadzsics Antaltól és Hranilović Henriktől, fordította Takáts Sándor
„Szerémség a Szlavon királyságnak ugyan a legkisebb, de a legnemesebb, legtermékenyebb és legjobb része. Az egész föld nyáron át virágos kert, melyben a természet enyelgni, mosolyogni látszik. A halmokat és völgyeket válogatott, tarkabarka, illatos virágokkal, növényekkel és füvekkel hinti be. Csodálatos ezeknek sokasága és különfélesége, valamint a föld termékenysége is, mely oly nagy, hogy csak egyetlen napsugárra van szükség és a gyümölcsök minden nemét elővarázsolja kebléből. Tejjel és mézzel folyó föld lenne ez, ha elegendő szorgalmas lakója volna.” Ilyen szavakkal festi a Szerémséget a XVIII. század egyik írója.
A „bájos Szerémség” a rómaiak gyönyörűsége, (deliciae Romanorum), ezen ősi hírnevének, mind máig becsülettel megfelelt. Habár a keltákat, a rómaiakat, gótokat, vandalokat, longobardokat, avarokat, frankokat és a törököket látta egykoron határain, s habár a hódítók nem igen kimélték, a mit ott találtak, s többet pusztítottak, mint teremtettek, mégis; a ki egyszer megjárta a Fruška gora árnyas erdeit, a ki pihent vendégszerető kolostoraiban, a ki időzött kies és csinos városaiban és falvaiban, s megcsodálta kulturnövényekkel borított földeit: az valódi elragadtatással beszél a Szerémség szépségeiről és magasztalja ez áldott vidéket.
Szerémmegye kiterjedése 6865.70 négyszögkilométer, tehát a 16.660.78 négyszögkilométernyi terűletű Szlavoniának több mint harmadát teszi. Éjszakon Verőcze- és a Dunán túl Magyarországban fekvő Bács-Bodrogmegye, nyugaton Verőcze- és Pozsegamegye, keleten a Duna túlsó oldalán Torontálmegye, délen a Száván túl Bosznia és délkeleten a szerb királyság határolja.
A megye legnagyobb része síkság, csak éjszakon köríti, ha nem is igen magas, de szép hegység, a mi sajátos jelleget kölcsönöz neki. Ez a Fruška gora hegység, mely szelíden emelkedő halmaival Verőczemegyéből húzódik át s Vukovártól kezdve a hatalmas Dunával párhuzamosan halad kelet felé. Ujlak (Ilok) táján domblánczolattá alakúl, s onnét kezdve mindinkább az alacsony hegység jellegét ölti magára, végre az úgy nevezett Vrdnik hegygerincznél két párhuzamos vonalra szakad s a Crveni Čot nevű csúcsban eléri az 539 méternyi magasságot az Adria szine fölött.
Ha az ember szép májusi reggelen fölmegy a Fruška gora legmagasb csúcsára, – az útat két órá alatt legkönnyebben a beočini kolostortól lehet megtenni, – derűlt időben pompás kilátást élvezhet. Keleten a Száva síksága fölött száll el a tekintet; sűrűn egymás mellett fekvő falvak emelkednek itt templomtornyaikkal. A Száva folyó a távolban óriási ezüst kigyóhoz hasonlóan kanyarog; a folyón túl a szerb fővárosnak, Belgrádnak házai és palotái csillognak, melyek az Avala hegység lábánál egy magaslaton terűlnek szét. Balra az áldott Bánát rengő arany kalászain síklik el a fáradhatlan szem. E buján termő rónaságot a fejedelmi Duna habjai mossák. Délnyugat felé a Crveni Čot magaslatáról szabad szemmel is meg lehet különböztetni a zúgó Drina beömlésénél tornyosúló boszniai hegyeket. Éjszaknyugaton a Dunát födözi fel a szem, a mely Vukovárnál elhagyja a bácskai termékeny földeket, aztán oly szorosan simul a Fruška gorához, hogy az ember távolról szalagnak véli, a mely csinos falvakból s gyümölcsös- és szőlőskerteknek egy-egy jellemző völgytoroktól csak imitt-amott megszakított sorából pompás koszorút fűz.
Ha a bájos távoli képektől, a melyekkel a Fruška gora eme legmagasb pontja kinálkozik, szemeinket egy pillanatra elfordítjuk, s a magaslatokat körös-körűl borító buja erdőkön pihentetjük, hasonlíthatlanul szép tájkép tárúl elénk. Az erdő-borította hegyek körös-körűl óriási zöld sátorokhoz hasonlítanak; úgy látszik, mintha egymásra támaszkodnának, de a mély bevágások mégis élesen elválasztják őket egymástól. A hatalmas fák koronáinak üde zöldje sok változattal kinálkozik; a szerint, a mint a karcsúbikkfa, a széles koronájú hárs vagy a csomós tölgyfa uralkodik az árnyas erdőben.
Lábaink alatt a bokrokban fülemülék csattognak; bájos dalukat olykor a rigók éles szava töri meg. A szakadékból, melynek mélyéből a száguldó hegyi patak zúgása csak lassan hangzik föl, hirtelen messze hallhatóan megszólal a bakszarvas mély és vontatott hangja. Az erdő szélén félénk őz ugrik föl és siet, hogy az erdő sűrűjét idején elérje; a völgyben lövés durran el, kicsiny fehér felhőcske száll lassan a fák koronája fölé, s mint a könnyű ködlehellet húzódik az alacsony cserjék fölé. A távolból a kolostor harangjainak zengő szava hangzik tompán, s ha jobban neszel az ember, egy ifjú szerzetes csengő, de mégis panaszos hangját véli hallani, a mint a Mindenhatót dicséri áhítatos dalával.
A moroviči (maróti) régi templom.
Medović Czelesztintől
A Fruška gora 90 kilométer hosszú; mély völgyek szelik át; lejtői meredeken esnek a Duna felé, s szorosai nehezen járhatók. A Fruška gora zöme Vrdnik falu és a hasonló nevű kolostor fölött fekszik, s a tenger színe fölött 400 méternyi magasságot ér el. Legmagasabb csúcsait jól gondozott, hatalmas tölgy- és bükk-erdők födik; a hársfák csoportszerűleg emelkednek ki belőlük.
A lejtőket részint fölújított szőlők, részint gyümölcsös- és szilváskertek borítják. A magasabban fekvő szőlőkben gyakran lát az ember pompás dió-, cseresznye- és gesztenyefákat, melyek elpusztíthatlan egészségben és erőben száz évnél is többet átéltek.
A Fruška gora völgyeiben 13 görög-keleti szerb kolostor áll, melyekben a Szent Vazul-rend ájtatos szerzetesei élnek, az ájtatos alapítók s a szíves adakozók lelki üdveért imádkoznak, a fáradt vándoroknak étellel és itallal szolgálnak, s a szent emlékek tiszteletére ide tóduló búcsújáróknak barátságos szállást készítenek. Ez az ő szent és fölemelő hivatásuk, s hogy ennek megfelelhessenek, a kolostorok számos fekvőséggel rendelkeznek; jobbára az egykori szerb uralkodók és vezérek adományai ezek, melyeknek jövedelmei lehetővé teszik, hogy minden szükségletüket fedezzék, s hogy egyet-mást egyházaik kultur czéljaira is fordíthassanak. E kolostorok egyházaiban sok és nagy értékű műemlék rejlik, könyvtáraikban meg ritka kézíratokat és nyomtatványokat őríznek, melyek a szláv összehasonlító nyelvkutatásra, valamint a szerbek és horvátok történetére vonatkozólag megbecsülhetetlen értéket képviselnek.
Szerémmegyének sík részét éjszak felé a Vuka folyó környékén, délkeleten és délen pedig a Duna és Száva mentében mocsarak borítják. Ámbár a Szerémséget csak a Duna és a Száva folyja körűl, mégis, hála számtalan forrásának és patakjának, vízben elég gazdag. A Duna mellékfolyói között a Vuka szomorú hírre vergődött; mert hosszú futásában, főleg a tavaszi hóolvadáskor és az őszi esőzések idején a partja mentén lévő vidéknek sok kárt okoz áradásaival.
A Szávába omlik a Bosut folyócska, a mely Morovič mellett a még kisebb Studvát veszi magába. A Fruška gora vizeit még a rómaiak korából való csatornák vezetik a Szávába.
Szerémmegye jelentős kincset bír számos forrásában, melyek gyakran bent a falvak és városok határaiban, kezdetleges, de a czélnak megfelelő vezetékekben folynak s kitűnő ivóvízzel szolgálnak. A kolostorok udvaraiban levő bő források ezenkivűl csodatevő hírben állanak, mert némely jámbor zarándok, ha megmosdott és fölfrissűlt bennük, állítólag visszanyerte az egészségét.
Szerémi parasztház.
Katušić Páltól
Szerémmegye az éjszaki szélesség 44. és 47. és a keleti hosszúság 36–39. foka között fekszik; éghajlata meleg, hosszú és meleg nyárral, enyhe tavaszszal és őszszel. A legmagasabb nyári hőmérséklet a síkságon 37.5 C. A levegő, a mocsaras helyek kivételével, tehát a Szerémség hegyes részeiben, fölötte tiszta és egészséges.
A talaj igen termékeny. A termő föld 632.156 hektár; ebből. 344.808 hektár szántóföld, 12.268 hektár kert, 56.546 hektár rét, 80.243 hektár legelő, 2407 hektár nádas, 4774 nektár szőlő és 131.110 erdő.
Az 1900. évben termett 92.210 hektár földön 1,312.567 métermázsa búza; 33.460 hektáron 366.515 métermázsa abajdócz; 34.444 hektár terűleten 287.330 métermázsa zab és 96.570 hektáron 1,540.917 métermázsa tengeri. Kisebb mennyiségben árpát, rozsot, repczét, burgonyát; kölest és kendert is termesztnek.
Kedvező fekvése és szelíd éghajlata miatt a megye a gyümölcstermesztésre fölötte alkalmas. Hatalmas és nagyszámú szilvásaiban terem ama bő czukortartalmú szilva, mely aszalva kitűnő kiviteli czikk gyanánt szerepel, összezúzva és megfőzve adja az édes szilvaízt, égetve pedig a híres szilvaszeszt (šljiovica). Ezenkivűl a szerémségi cseresznyének és almának is nagy a kelendősége; a Vukovár-vidéki görögdinnye meg óriási nagysága, finom zamatja és nagy czukortartalma miatt még a külföldön is hírre vergődött.
A szerémségi szőlőknek a rómaiak kora óta világhírük van. Az első, Görögországból hozott szőlőtőkét Probus császár ültette 278-ban Krisztus születése után. Mikor 1885-ben a filloxera a Szerémségben is föllépett, – s az ottani szőlőket egészen elpusztította, – a megyében a szőlők terűlete 22.000 holdra rúgott, azaz Horvát- és Szlavonország összes szőlőinek 28 százalékát tette. A Szerémség leghíresebb szőlőtőkéje Skadarból (kadarka), Albániából, származik; ez a szőlőtőke adja a Salaksija néven híres vörös bort; s ennek megaszalt bogyóiból készítették a karlóczai aszút. Ismert nevet vivtak ki a borkereskedésben a szerémi és karlóczai ürmösborok is; e csemegeborokból azonban sokkal kevesebbet termelnek hazájukban, mint a mennyi jól hangzó nevük alatt a piaczra kerűl.
Szerémmegye lakossága 1880-ban 296.878, 1890-ben pedig 347.022 lélekre rúgott. E tíz év alatt tehát a népesség örvendetes szaporodása 50. 144 lelket tett ki, a mi 16.8 százaléknak felel meg. A lakosság tíz kerűletbe osztva három várost (Zimony önálló municipium) és 142 községet népesít be. A házak száma 56.417, a terűlet 1,193.067 holdat (709 négyszögölet) tesz ki.
A lakosság a nemzetiségek szerint 1890-ben így oszlott meg: 155.291 szerb, 93.707 horvát, 57.508 német, 20.854 magyar, 9224 tót, 3452 rutén, 1315 szlovén, 972 cseh és 4699 más nemzetiségű. Vallás szerint volt 159.344 görög-keleti, 156.183 katholikus, 4072 görög-katholikus, 18.171 evangelikus, 5114 evangelikus református és 3759 zsidó. Végűl, 373 lélek különféle be nem fogadott vallásfelekezetnek, mint példáúl a nazarénusnak, volt a híve.
Foglalkozás szerint a megye lakossága így oszlott meg: 2 .39 százalék szellemi foglalkozással keresi kenyerét; 77.39 százalék őstermeléssel, 12.19 iparral foglalkozik, 2.04 százalék a kereskedést, 0.23 a bányamívelést űzi, 0.08 százalék a hitelügy szolgálatában áll, 1.32 százalék közforgalomból él, 1.52 százalék napszámos, 1.16 százalék a katonaságnál szolgál, 0.92 százalék mint magánzó él, 0.76 százalék pedig különféle kenyérkeresetet űz.
Az 1880–1890-iki statisztikai összehasonlításokból világosan kitűnik, hogy úgy Szlavoniában, mint Szerémmegyében a szellemi foglalkozásúak, továbbá az ipart űzők, a kereskedők, a pénzügy és forgalom után élők; valamint magánzók és tőkepénzesek száma növekszik, az őstermelők száma meg fogy. Világos jele ez annak, hogy a népesség műveltsége és polgárosodása s ezzel együtt anyagi jólléte a Szerémségben jelentékenyen emelkedett.
Egy szerémmegyei parasztház hombárja.
Katušić Páltól
A megye jóllétének biztos mértékeűl szolgálhat a lakosságnak adózási képessége is. Az 1898. évre egyenes állami adó czímén 2,246.775 frt 81 krt; közvetett adó gyanánt pedig 895.154 frt 06 1/2 krt; tehát összesen 3,141.929 frt 87 1/2 krt fizettek. E szerint Szerémmegye a Horvát-Szlavon királyság legadóképesebb részének bizonyúlt.
Hogy a Szerémség földjét és népét jobban megismerhessük, bár csak futólagos vándorlás útján is, kiindulási pontúl a Szerémség legjellegzetesebb részét választjuk. A Fruška gora hegység ez, mely a Szerémség éjszaki részét tölti be.
Szerémmegye székhelyéről, Vukovárból (Vuka mellett) kiindúlva, a Fruška gora hegység a Duna mentén nyugatról kelet felé húzódik s a Duna mellett fekvő Šarengrad s a Száva mellett levő Šid között valódi hegycsoporttá alakúl, mely jobbra balra nyíló mély völgyektől keresztűl szelve, a történetileg nevezetes Jenő herczeg útja hoszszában szaladó egyenes vonalban nyúlik legmagasabb csúcsáig, a Crveni Čot-ig, melyhez két rövidebb, egyközű hegyvonal csatlakozik.
Eme párhuzamos vonalok egyikét, a Venac-nak is nevezett rövidebb, de magasabb éjszakit, meglehetősen rövid, de fölötte mély völgyek szelik át. Hóolvadáskor vagy őszi esőzések idején eme völgyek rohanó patakokban öntik a gömbölyű kavicsokkal kevert iszapos vizet a Dunába.
A Vrdnik nevű hosszabbik egyközű hegyvonalnak szintén sok, de jóval hosszabb s kevésbbé mély völgye van, melyek, mint a Száva felé siető hegyi vizek levezetői, a síkság felé nyílnak. A hegyi vizeket a gyakori légköri lecsapódásokkal együtt a római vagy Probus-csatornával egyesűlt Jarčina-csatorna vezeti a Szávába. A sok és nagy kiterjedésű mocsárból, melyek a Szerémségnek a Száva mentén fekvő sík terűletét borítják és mintegy 80.000 holdnyi terűletet foglalnak el, bizton következtethetjük, hogy a természetes és az emberi kezek készítette vízi útak nem elégségesek a Fruška gora keleti vonalán összegyülemlő hegyi vizek levezetésére.
A Vrdnik hegység keleti vonalán meglehetős halmok emelkednek, melyek szelíd hullámokban alacsonyodnak, s mint valami dombos nyelv, Zimonyig nyúlnak. A Vrdnik hegység fő tömegét agyagpala, keselykőszerű homokkő, jegeczes mész és szerpentin alkotják, a széleit meg Laitha mész harmadkori homokkő és agyagmárga veszik körűl.
Geologiai szempontból a lősz terjedt el a legjobban, mert ez alkotja majdnem teljesen a Szerémség alsó rétegét, ez veszi körűl s borítja be az összes régibb alakulásokat. Az újabb alakulások közűl föltalálható a neogén homok; az agyagmárga csak szórványosan, a mélyebb völgybevágásokban fordúl elő. Özönvízi kavics és áradmány alkotják a Száva völgysíkságát.
A Vrdnik hegység középcsoportja jó kőszénnel szolgál; ugyanannak éjszaki részében a márga nagy tömegekben fordúl elő, s a jóhírű beočini román és portlandi czement előállítására használják.
A Fruška gora hegység magaslatait jól föntartott erdők, jobbára ligetek borítják. Az erdőkben a tölgy az uralkodó; hatalmas méretű s magas példányokat találhatni itt belőle. Elegyesen láthatunk szilfát, fehér bükköt, nyárfát, kőrisfát, jávort, hársfát, fűzet, vadberkenyét, vad alma- és körtefát. Csoportjaik és festői színváltozatuk elbájolják a vándor szemeit.
Az erdővágások szélén és terűletén természetesen cserjék élősködnek; magukban az erdőkben is tömegesen találhatók kúszónövények és buja élősdiek.
A Fruška gora hegyoldalait egykoron pompás gyümölcsös és szőlőskertek borították. A hírneves szerémi nehéz borok: a karlóczai, a rakovaci salaksija, a jazaki teočinac, a beočini tancoš, a šidi pištinac s a többi nem kevésbbé híres szerémségi fehér, vörös és siller borok ma – a filloxera pusztítása miatt már a mondák körébe tartoznak. De ha a szőlők fölújítása a mostani igyekezettel halad, a régi szőlőskertek a nemesített amerikai vesszők ültetésével egy évtized alatt újra fölvirágoznak, s a széltében híres szerémi szüretek régi nagyszerűségükben újra fölélednek. Egész Közép-Európában alig van vidék, a mely szelid éghajlata és kedvező földrajzi fekvése folytán az észszerű gyümölcstermelésre annyira praedestinálva volna, mint a Szerémség hegyes része. Még most is, mikor az észszerű gyümölcstermelés még csak bölcsőjében ring, a szomszédos Bácsmegyébe és Szerbia felé szilvával, cseresznyével, megygyel, sárga- és őszibaraczkkal, almával és körtével űzőtt kiviteli kereskedés meglehetősen fontos és jól jövedelmező. A Fruška gorában fekvő 13 kolostor közűl csak a krušedoli (1512–1516) és a hopovói (1480) keletkezett a török hódoltság előtt.
Ujlaky Lőrincz herczeg sírköve az ujlaki zárda templomában.
Medović Czelesztintől
A szerb bevándorlókkal a szerb, bosnyák és dalmát kolostorokból szerzetesek is jöttek, s kolostorokat alapítottak a Szerémségben, nevezetesen a Fruška gorán. Ilyen módon keletkeztek a šišatovaci, kuveždini, privinaglavai, bešenovói, jazaki, vrdniki, remeta-grgetegi és a rakovaci kolostorok; jobbára a szerémi hegyek szakadékaiban és völgyeiben, továbbá a Száva mellett fekvő feneki kolostor.
A szerb patriarchának 600.000 koronára becsűlt karlóczai székesházát Nikolić Vladimir szerb építőmester olasz renaissance stilusban építette. A nagy és tágas épűlet egy emeletes és hosszabbik homlokzatával a város fő terére tekint, a kisebbik, bal oldalszárny a Duna felé, a jobb oldali a székesegyház felé néz. A palotában van a szerb patriarcha lakása és dísztermei, a hat suffraganeus püspök tágas szállása, a püspöki synodus ülésterme, továbbá a királyi biztos és más előkelő vendégek részére föntartott dísztermek. A palota tágas előcsarnoka meglep nyugodt, arányos méreteivel s világos, barátságos elrendezésével. Az első emeleten van a patriarcha kisded házi kápolnája, melyet Predić Uroš szerb festőnek, a bécsi akadémia tehetséges tanítványának pompás szentképei díszítenek.
A földszinten fekvő nagy díszebédlőben függ Jovanovics Pálnak, a hazáján kivűl is híres művésznek hatalmas festménye, mely a szerbeknek Magyarországba, illetőleg Szlavoniába való vándorlását (1690) ábrázolja.
A patriarcha udvari papjai a melléképűleteket lakják, mivel a nekik szánt épűletet most még a szerb egyházi alapok igazgatósága foglalja el.
A szerb metropolitaság összes egyházi vagyona az 1897-iki új felszámolás alapján megközeliti az 50 millió forintnyi értéket.
Karlóczán csak az egész metropolitaságot közösen illető nemzeti-egyházi alapokat és alapítványokat igazgatja a metropolita és az állandó kongresszusi választmány. Ez alapok az 1898-iki kimutatás szerint 8,351.592 frt 7 krra rúgnak s részint biztosított kölcsönökben, részint állampapirokban és takarékpénztárakban vannak elhelyezve. Az évi 535.186 frt 87 kr jövedelemből szükségletekre szabályszerűen csak 313.416 frt 61 krt fordítanak évenként, a 221.770 frt 26 kr-nyi évi fölösleget az egyes alapok és alapítványok gyarapítására fordítják.
Az egyes alapok között a legnagyobb az úgy nevezett „elidegeníthetlen egyházi alap”. Ebből fizetik a hat suffraganeus püspököt, ebből építették s tartják fönn székesegyházaikat, végűl ebből födözik az egész patriarchatus és a legfelsőbb egyházi igazgatás kiadásait. 1898-ban ez 2,288.455 frt 19 krra rúgott.
A szerb nemzeti templom-alap másik legnagyobb alapja a 2,341.101 frt 79 krra rugó papi-iskolai alap. Ebből tartják fönn a karlóczai theologiai intézetet, a zombori, a károlyvárosi és a pakraci tanító- és tanítóképző intézeteket; ebből segélyezik a karlóczai és újvidéki főgymnasiumokat, meg a három felsőbb leányiskolát, s végül ebből fedezik a szerb felekezeti népiskolák (mintegy 400) fölügyeleti kiadásait és a tanítási eszközök költségeit.
A 30 különféle ösztöndíj-alap között első helyen áll a Tököly Száva féle 1,028.132 frt 65 krral. Ez alapítvány jövedelméből eddig csak tehetséges szerb ifjakat, jobbára katonatisztek fiait képezték a magasabb katonai intézetekben; nem sokára azonban egy alapítandó theologiai szeminarium növendékeit is ez alap jövedelméből képeztethetik papokká.
A szerb patriarcha székháza mellett álló metropolitai egyházat Nenadović Pál metropolita építtette 1763-ban Johannes bécsi építőmesterrel. Amaz idők konvencziós modorában épűlt; két magas tornya és a hajó fölött kerek kupolája van. A tágas templom kórusa kápolnává van alakítva; a patriarcha kevésbbé ünnepélyes alkalmakkor itt mondja a misét. A templom szent képeit Orfelin és Kračun szerb festők festették.
Mivel a székesegyházban minden metropolita-patriarcha az ünnepélyes istentiszteletet, főleg a püspöki fölszentelések alkalmával, az udvari papok segédkezése mellett nagy fénynyel szokta megtartani, azért e templomnak vannak legszebb miseruhái; töménytelen, becses templomi eszközei között nem egy nagy műbecscsel dicsekedhetik. A metropolitai székesegyházon kivűl a görög-keleti szerbeknek Karlóczán még két kisebb plebánia-templomuk van; ezek egyike a felső városban byzanczi modorban épűlt. A római katholikusok – horvátok és németek – Karlóczán a fő téren a plebániatemplomot, és a német városrészben, az úgy nevezett „sváb hegyen” a Mária béke-kápolnát bírják. E kápolna hosszúkás kupolás épűlet; ebben kötötték meg 1699 január 26-án I. Lipót király, II. Musztafa szultán, a velenczei és a lengyel köztársaság az emlékezetes karloviczi békét. A békekötő feleknek rangjukra féltékeny képviselői akkoron külön-külön ajtón, de egyidejűleg léptek ez épűletbe, melyet csak később alakítottak át templommá.
A karlóczai békekápolna.
Medović Czelesztintől
A tágas városháza mögött még látszanak amaz erődítés nyomai, melyet a rómaiak idejében Aciminiumnak neveztek. Az ezredéves falakon szalad most ama vízvezető, mely a fő téren levő városi forráskútat friss hegyi vízzel táplálja.
A nagy és tágas szerb főgymnasium épűlete, mely a theologiai intézetet is magában foglalja, érdekes byzanczi építmény. Benne maradandó emléket emeltek maguknak az Angjelić testvérek, German patriarcha és István esperes.
A főgymnasium mentén, szűk útczán keresztűl a patriarcha szép kertjébe jut föl az ember. E mellett kellemes völgyi út visz a Strasilovo hegységhez, melynek legmagasabb csúcsán az újabb szerb lirai költészet genialis alapítója, Radičević Branko aluszsza saját kivánsága szerint örök álmát. Koczkakövekből emelt magas gúla, melynek köveit a szerbek lakta összes hegyekből hordták ide; jelöli a költő sírját, ki mint diák Karlóczán tölté ifjúsága legszebb éveit, s e város természeti szépségeit remek versekben énekelte meg. Ő volt a vezetője ama szerb költői iskolának, a mely dalait csengő népnyelven, a szerb népköltés örökké friss forrásából meríti.
Ha Karlóczát a Duna felől tekintjük, azonnal tisztában vagyunk azzal, hogy a város miként terűl el a hegy lábánál. Karlóczának 1890-ben 5490 lakója volt, ezek között 4651 szerbnek és horvátnak, 500 németnek és 190 magyarnak vallotta magát. Vallásra nézve 3000-en a görög-keleti és 2452-en a katholikus vallás hivei voltak. Az 1900-i népszámlálás adatai szerint a város lakóinak száma körűlbelűl 5644-re rúg.
Ha az ember Karlóczát az alsóvároson keresztűl hagyja el, először a Duna mentében halad, majd a Dobrilovački patakon megy át, és szép szerpentin útakon a Banstol hegyre ér föl.
A krušedoli kolostort 1512 és 1516 évek között Brankovics Makszim metropolita, Brankovics György szerb despota unokája alapította; János despota pedig, az alapítónak testvére, 16 faluval gazdagította. Az alapítónak édes anyja, a szerbek szentté avatott herczegnője, „Angelina anya”, nem messze fiának kolostorától apácza-zárdát alapított, melynek önmaga volt jámbor főnöknője.
A beočini zárda.
Medović Czelesztintől
A kolostor egyemeletes négyszögépűlet s magát a templomot is magában foglalja. A magas harangtorony a templomtól külön, a kolostorépűlet déli részéből emelkedik ki.
A törökök 1716-ban fölégették a krušedoli kolostort, de 1721-től 1751-ig Popovics Vincze és Jovanovics Arzén metropoliták, s Nikanor pécsi püspök újra helyreállíttatták. Ez időben a kolostortemplom falait és oltárait az athosi iskola byzanczi modorában kifestették. E festményeket később (1827-ben) megujították. A görög-keleti szerb egyházakban divatos szokás a szentképtartók (Ikonostas) vagy keresztút-oltárok alkalmazása, melyeknek felső részét rendesen csupa apró képekkel födik be. E szokástól eltérően a krušedoli oltárt aránylag kevesebb, de nagyobb képek díszítik, melyek fölé művészileg faragott kereszt emelkedik a Megváltó alakjával. Az oldalképekkel együtt ez bizonyos triptychon-szerű csoportozatot alkot. A középhajó oszlopjaihoz támaszkodó mellékoltár alatt nyugosznak a kolostor jámbor alapítójának és nemeslelkű anyjának tűzből megmentett maradványai. Ez oltárok szép barokkstilű szoborművek. A templom egész hajóját a szentek életét ábrázoló fresko-képek borítják.
A krušedoli kolostor kicsiny, byzanczi temploma valóságos mauzoleuma a szerbek történeti alakjainak. Itt nyugosznak az egyházfejedelmek közűl Csernovics és Jovanovics patriarchák, Djaković, Gjorgjević, Popovics és Jovanovics metropoliták és Nikanor püspök; a világi nagyok közűl a hadvezér Brankovics György, a ki mint államfogoly 21 évig ült az égeri (csehországi) börtönben, továbbá az 1848-i szerb vajda: Šuplikac István, Obrenovics Ljubicza herczegné és Milán szerb király.
Helyén való lesz itt néhány történeti visszaemlékezést beszúrnunk.
A balkánfélszigeti szerb patriarchatus a XIV. században keletkezett. A szerb egyház önállósága azonban másfél századdal régibb. A Dusan czár alatt függetlenné (autokephallá) lett patriarcháknak hosszú sora Ipekben tartotta székhelyét, s még a török foglalás idején is ott maradtak. Csarnojevics Arzén patriarcha 1690-ben Ipekről Magyarországba költözött át. 1741-ben a Belgrádból átjött ipeki patriarchát, Jovanovics Arzént metropolitának nevezték ki, és Mária Terézia királynő 1743 április 24-én megerősítette őt a patriarchai méltóságban.
De ez időtől egészen 1848-ig egyetlen érseket sem emeltek a patriarchaságra. Csak az 1848 deczember 15-én kibocsátott kiáltványnyal állította vissza ő felsége emez egyházi méltóságot.
A szerb despoták és vajdák letűnt méltóságát illetőleg a következőket kell megjegyeznünk. A török hűbéres, Lazarevics István, a ki mint despota uralkodott Szerbiában, 1426-ban Zsigmond magyar királylyal szövetséget kötött, s Magyarország fönhatóságát Szerbia fölött elismerte. Ennek fejében több várost, köztük Debreczent és 36 falut kapott földesúri jogokkal.
Utóda az állítólag rigómezei árulónak, Brankovics Vuknak György nevű fia lőn, a ki olyan tekintélynek örvendett, hogy 1446-ban, mikor az ország kormányzót választott, Hunyady János, Thallóczy Ferencz horvát bán és Ujlaky Miklós szerémi herczeg mellett ő is szóba kerűlt. Brankovics György földesúri joggal száz urodalmat és várost kapott Magyarországban, köztik Zalankemént, Mitroviczát és Zimonyt a Szerémségben, továbbá Buda egy részét: pro descensu et hospitio.
A kameniczi (kamánczi) byzanczi templom.
Medović Czelesztintől
Mikor 1459-ben a törökök Szerbiát teljesen meghódították, Györgynek második fia: a vak István nagy számú szerbbel Magyarországba költözött, hogy itt és a Szerémségben letelepedjenek, s a hazájukba való visszatérhetés reményében a török háborúkban részt vegyenek. Mint katonák a könnyű lovasságban s főleg a dunai hajóhadban mint sajkások szolgáltak. Ebből a szempontból a szerb bevándorlás Mátyás királynak is kapóra jött, s megengedte nekik, hogy saját vajdáik alatt harczoljanak.
Mivel Brankovics István utóbb Olaszországba vándorolt, a szerb nép 1471-ben Brankovics Vukot kiáltotta ki despotának. Mátyás király 1471-ben megerősítette őt e méltóságban.
Vuk halála után a despotai méltóság Brankovics Györgyre, Brankovics István fiára szállott. Ő Kupinikban, a Szerémségben lakott, s János nevű testvérével együtt 1486-ban 12.000 aranyat kölcsönzött Mátyás királynak, s ezért Berekszó várát kapta zálogba. Rövid idő múlva azonban lemondott a despota méltóságról, szerzetessé lőn a krušedoli kolostorban, majd pedig Makszim név alatt érsekké.
Ő utána fivére: Brankovics János viselte 1503-ig a despota méltóságot, mely magyar zászlósúri tisztet jelentett a régi közjogban. Mint ilyen magyar zászlós úr az 1498: XXII. törvényczikk értelmében ezer lovasból álló banderiumot tartott; ezt a nagy és a királyéval egyenlő banderiumot a sajátjából kellett kiállítania.
Halála után rokona Sztiljanovics István nyerte el a despotaságot és székhelyét Morovicsban a mai Szerémségben üté föl. Bátran védte az országot a török ellen, s 1508-ban II. Ulászló király parancsára szerbjeivel a Szerémségből Baranyába vonúlt, s ezentúl a királytól neki adományozott Siklós várában tartózkodott. Ez a szerb despota, mint magyar zászlós úr, az 1507 V. törvényczikk szerint egy végvárat és a királyéval egyenlő nagyságú banderiumot volt köteles eltartani.
1515 október 4-én meghalt Sztiljanovics István despota is; földi maradványai a Fruška gorában fekvő šišatovaći kolostorban nyugosznak. Az ő halála után a magyarországi szerbeknek egy ideig nem volt despotájuk.
E közben az előkelőbb szerbeknek bevándorlása Magyarországba kisebb hadi csapataikkal szünet nélkűl tartott. Így jött pl. Bakics Pál öt testvérével, Radics-Bozsics, Monaszterly Péter és mások. Bakics Pál II. Lajos királytól terjedelmes birtokokat kapott Győr körűl.
A bevándorlott szerbek hősiesen harczoltak új hazájuk üdveért. Részt vettek a szerencsétlen mohácsi ütközetben is, a hol sokan elestek, köztük két Bakics testvér.
Hogy a szerbeket az ország védelmében elevenebb részvételre ösztökélje a király, 1526-ban a szerb despota méltóságot újra visszaállította, s azt Beriszló (Berislavić) Istvánra ruházta.
Beriszló István után Csernovics Iván viselte a despota czímet. A despotai méltóság ezentúl csak egyszer tűnik még föl.
Brankovics György volt ez a despota, a kinek regényes sorsát érdemes elbeszélnünk. 1645-ben Borosjenőn született, s Brankovics Száva erdélyi metropolitának testvér-öcscse volt. Minthogy a régi, Brankovics fejedelmi családból való származását állítá, Makszim ipeki szerb patriarcha 1663 szeptember 28-án a drinápolyi székesegyházban ünnepélyesen szerb despotának avatta föl.
Brankovicsnak fontosabb politikai tevékenysége tulajdonkép csak 1680-ban kezdődik, mikor a rendelkezésére álló eszközökkel Lipót király érdekei mellett a szerbek között mozgalmat indított.
Lázár czár (knez) koporsója a ravanicai zárdában.
Medović Czelesztintől
A király 1688 szeptember 20-án érdemei elismeréseűl podgoriczai előnévvel magyar grófi méltóságot adományozott neki, egyúttal a Brankovics fejedelmi háztól való származását is elismerte. Az adománylevél Brankovics messzemenő jogait is elismeri, midőn ezeket mondja: „Te Georgium Brankovich in haereditate praespecifacturum Hercegovinae Syrmiae et Joannopolis (in qua finorum Vlaska et Batska continentur) districtum confirmandum esse diximus.”
Brankovics most fölötte élénk tevékenységet fejtett ki, s a török ellen a legnagyobb szerencsével harczolt. A szerbek lelkesedve küzdöttek zászlaja alatt, melyre ő jelszóúl Szerbia újra fölállítását írta.
A szerb vezetőnek gyors és jelentős vívmányai és amaz alapos kilátás, hogy sikerűlni fog igényeit Szerbia uralmára valósítania, a császári sereg vezére, Lajos bádeni őrgróf előtt igen gyanúsaknak tűntek föl.
„Brankovics – írja az őrgróf 1689 julius 26-án a Szendrőtől egy órányira fekvő Lepából Lipót királyhoz – elárasztja a tartományt proklamácziókkal, melyekkel a népet magához és fegyverre szólítja. Szerbia, Bosznia, Moesia, Thracia, Bulgária és Szerémség örökös despotájának írja magát. Eszéktől Konstantinápolyig minden tartomány az övé, s tényleg uralkodni akar fölöttük!” Lajos őrgróf egyúttal utasítást kért a királytól, mi módon járjon el ebben az ügyben.
Lipót 1689 augusztus 1-én ezeket válaszolta: „A mi Brankovicsot illeti, legyen oly szíves kedvességed, s valami ügyes módon, vagy tán valami ürügy alatt hivassa magához, aztán jól figyelje őt meg, s ha szükséges, fogassa el.”
Néhány hó múlt el, mielőtt az őrgróf alkalmat talált szándéka valósítására, mert Brankovicsot illetőleg így értesíti a királyt 1689 november 7-én a Fetizlam melletti táborból: „Ama Brankovics Györgyöt, a kiről császári felségedet többször legalázatosabban értesítettem, végre sikerűlt magamhoz édesgetni, s mivel meggyőződtem, hogy ez a Brankovics nem csupán a felségedtől nyert diplomával űz rút visszaélést, hanem ezen diploma örve alatt magát erővel Szerbia, Illiria, Moesia, Bosznia, Szerémség és egy csomó tartomány despotájává akarja kiáltatni, s végűl, mint eme tartományok egyetlen törvényes örököse, azoknak egyesítését minden palástolás nélkül követeli, a miből, ha még tovább is elnéztük volna, könnyen veszedelmes dolgok fejlődhettek volna, az előadottak miatt én kényszerítve voltam arra, hogy eme Brankovicsot elfogassam, s őt fogolyként innen először Orsovára, azután Nagy-Szebenbe küldjem; az említett diplomát pedig, melynek visszaadására kényszerítettem, további megőrzés végett átadtam az udvari kanczelláriának.”
A bécsi kormány Brankovicsot 1690-ben Bécsbe internálta, később azonban, mint államfoglyot Égerbe, Csehországba vitette.
A szerbek írásban és küldöttségekkel többször megkisérlették Brankovics szabadon bocsátásának kieszközlését, de minden eredmény nélkül. A kérésükre adott válasz rendesen igy hangzott: „semmi roszat sem tett, de az állam érdeke így kivánja!” („Nihil mali fecit, sed sic ratio status exposcit!”) Brankovics tehát államfogoly maradt.
Mint ilyen, huszonkét évig élt és 1711 szeptember 19-én halt meg Égerben. Földi maradványait csak 1734-ben vitték át és temették el a Fruška gorán fekvő krušedoli kolostorba.
Brankovics elfogatása lesujtólag hatott a szerbekre, főlég Csarnojevics Arzén patriarchára, ki Brankovicscsal a legszorosabb összeköttetésben állott, s benne Szerbia helyreállításának és a török iga alól való felszabadításának fő tényezőjét látta. A patriarcha nem is titkolta elégűletlenségét; ám a bécsi udvar sietett az elégűletlenség magasra csapó hullámait lecsillapítani, mivel a szerbeket tovább is fel akarta használni a török ellen, és I. Lipót király 1691 márczius 24-én megengedte, hogy az államfogságban lévő Brankovics György despota és vajda helyébe al-vajdát válaszszanak. Ezen engedelem alapján az 1691 április 5-én Budára összehívott nemzeti gyűlés a török háborúkban nagy érdemeket szerzett ezredest, Monaszterly Jánost al-vajdává választotta.
A grgetegi ikonostas.
Medović Czelesztintől
Az 1691 április 11-én kiadott királyi megerősítés után a patriarcha Monaszterlyt mint al-vajdát valamennyi püspök és népképviselő jelenlétében nagy ünnepélyességek között beiktatta Budán. Ez alkalommal a király a szerb nép katonai és polgári fejévé tette őt. De Monaszterly halála után ezt a méltóságot betöltetlenűl hagyták.
A vajdai méltóság 1848-ban Šupljikác tábornok személyében, de nem régi értelmében, futólag újra föléledt.
A krušedoli kolostornak jól rendezett s fontos kéziratokban gazdag könyvtára és nagy értéket képviselő kincstára is van. Itt őrizik ama két pompás evangeliomot, melyeket 1514-ben Pongrácz szerzetes írt, s melyeknek nehéz ezüst kötéstábláját a kolostor alapítójának, Makszim érseknek, Angelina anyának, továbbá István és János despotáknak arczképei díszítik. A kolostor nagy elfogadó termében függnek a császári hadseregben szolgált nevezetes szerb tábornokok arczképei.
A krušedoli kolostor az országúttól kissé oldalt, gyümölcsös kertektől környezve, szép völgyben fekszik; 2582 holdnyi mívelhető földje, nagy marhaállományá és a „Kuvalovo” szóval jelzett dunai halászata a Fruška gora leggazdagabb kolostorává teszik.
1707-től 1720-ig a szerb metropoliták is e kolostorban laktak, s tágas termeiben három szerb nemzeti egyházgyűlést is tartottak.
Krušedoltól a Srednji breg (Közép hegy) lejtőjének hoszszában tovább haladva, az ember a nagyságra nézve második kolostorhoz, Grgeteghez ér. A Strasilovo hegy (478 méter) déli alján egy szakadékban fekszik. A kolostor ajtaja előtt magas nyárfák állanak; susogásuk egyesűl a Kalinjak patak mély zúgásával. Fekvése fölötte regényes.
Grgeteg (Görgeteg) kolostort szintén a szerb fejedelmi ház, még pedig a Brankovics család tagjai alapították. A XV. században keletkezett s Djaković Izsaiás metropolitától (1691) Nenadović Pálig (1760) Neradin faluval és Puszta-Bankovcival együtt a szerb metropoliták egyik uradalma volt.
A tágas és nagy templom a kolostor-udvar közepén fekszik. A kolostor nyugati része annyira a hegylejtőhöz támaszkodik, hogy az épületből egyenest a szép és gyümölcsben gazdag, terraszokkal ellátott kolostorkertbe jut az ember. Két magas és csomós tölgyfa alatt levő kilátó helyről a szem elbájolva merenghet a Száva völgyének falvai és földei fölött.
A kolostor templomában 1899-ig volt egy falazott, a maga nemében páratlan oltár, melyet Orfelin Jakab szerb festőnek freskói díszítettek. Sajnos, a század végén ez is áldozatúl esett a mai építők kalapácsának, a kik kolostort és templomot alapjából újra restauráltak. A megváltót és édes anyját ábrázoló széles és nagy oltárképen kivűl, valamennyi kép és medaillon (számra 56), al fresko festve, arányos sorokban és csoportokban díszíték az oltárt. A lebontásnál vagy tönkre mentek, vagy az egyházi múzeumba kerűltek.
Részlet az Obedska barából, néhai Rudolf trónörökös emlékével.
Medović Czelesztintől
Grgeteg kolostornak 2867 holdra terjedő szántóföldje, rétje, legelője és erdeje van. A jövedelemből a takarékos gazdálkodás révén a kolostor előljárója: Ruvarac Hilarion archimandrita és szerb történetíró 100.000 frt-ot gyűjtött össze a templom és a kolostor teljes renoválására.
Karlóczáról gőzhajóval két órai dunai utazás után Zalánkeménbe ér az ember. Az Ó-Zalánkemén falunak Új-Zalánkeménnel együtt 4180 szerb, horvát és német lakója van. A Tiszának a Dunába való ömlésénél fekszik, a Fruška gora hegység utolsó kiágazásánál, a mely itt még mindig 210 méter magas, s melyen várromok is láthatók.
A rómaiak idejében Rittium, a közép-korban a híres vár Dragaševzi állott itt. Későbbi neve: a Zalánkemén, Slankamen, azaz kősó, egy sósforrástól ered.
Zalánkeméntől nem messze egy dombtetőn magas gránit oszlop áll; 1882-ben állították az 1691-ki nevezetes győzelem emlékére.
Kétórai menet után a gőzhajó Zimony szabad királyi városba ér. Fontos kiindulási állomás ez Szerbia s főleg a kelet felé; a mellett fekvésénél fogva elsőrendű hadi fontosságú hely. A város a Száva folyónak a Dunába ömlése fölött, Belgráddal, a szerb fővárossal szemben részben hegylejtőn, részben pedig a Duna síkságán fekszik.
Zimony városa több városrészre oszlik. Első a belváros vagy a vár, aztán jön a felső- vagy Józsefváros, mely II. Józsefnek köszöni létrejöttét; a Ferenczvölgye nevű elővárost Ferencz király tiszteletére nevezték így el. Ezeken kivűl van még czigány negyed is. A lakosság száma folyton növekvőben van; az 1900-ki népszámlálás szerint 15.120 lakót számlál; ezek között van 700 magyar 6000 német és 8700 horvát és szerb.
Zimony városa fontos állomás úgy a magyar, mint a szlavon és szerb kereskedelemre nézve. Nyugat-Európa transito kereskedése kelet felé, valamint a keleté nyugat felé és déli Magyarországba Zimonyon át veszi útját. A keleti nagy járványok idején a keleti árúk és utasok részére Zimonyban, szokták a vesztegzárt fölállítani. A város délkeleti részén külön negyed szolgált erre a czélra, tágas, bekerített helyiségekkel. Ez az úgy nevezett vesztegzár-épűlet a hol katholikus és szerb templom is van.
Zimony a kerűleti hatóságnak, a királyi járásbíróságnak és a vámhivatalnak székhelye. Van magasabb kereskedelmi iskolával összekötött főreáliskolája.
Szlavoniai tölgyek.
Katušić Páltól
A patriarcha palotája Karlóczán.
Medović Czelesztintől
A római katholikusoknak két templomuk is van; ezek egyike a Ferenczvárosban két tornyú; új csúcsíves épűlet, Bollé templomépitő mester műve. A Ferencz-rendieknek is van kolostoruk mellett egyházuk. A görög-keleti szerbeknek három templomuk van a városban, meg egy kápolnájuk a város fölött levő temetőben. Ez utóbbi byzanczi modorban Ivácskovics Szvetozár műépítő tervei szerint készűlt.
Zimony helyén az első század (Kr. u.) kezdetén a római Taurunum állott; hozzá tartozott a Czigány-hegyen épűlt vár is, melyett kövezett hadi út kötött össze a régi Syrmiummal vagyis a mai Mitroviczával.
A „nagy út” Taurunum-ból Cassiana (Petrovci), Sirmium (Mitrovicza), Mursa (Eszék), Siscia (Sziszek) és Aquileia városokon át Rómába vezetett; délben pedig Singidunumon (Belgrád) és Nissá-n (Niš) át Konstantinápolyba. E nagy világ-útnak éjszaki kiágazása Mursá-ból (Eszék) Vindobonába (Bécs) és onnét Augusta Vindelicorumba (Augsburgba) vezetett. Így hát Zimony volt a góczpontja azoknak az útaknak, melyek a keletet a nyugattal összekötötték; következőleg akkor úgy, mint most, átvonulási állomás volt kelet és nyugat között. A régi Taurunumot az ötödik század negyvenes éveiben Attila húnjai pusztították el.
Az avaroknak 200 éves uralma után (a Szerémségben) a frankok idejében Zimonyt Mallevilla-nak hívták; a Zemun nevet (innét a magyar Zimony) csak 827-ben kapta a Szerémség bolgár meghódítóitól. A németek Semlin-nek hívják.
A mostani autonom városi hatóság alatt Zimonynak városfalait lerontották, a vesztegzárt pompás parkká alakították, a palotaszerű főreáliskolát, a nagy kórházat és a honvédkaszárnyát fölépítették. Megnyílt a budapest-zimonyi vaspálya (1883), elkészűlt az új városháza (1887), a pompás csúcsíves templom a Ferenczvölgye elővárosban, mint önálló plebánia-templom (1888); a Khuen-Héderváry grófról nevezett Duna-parti kőfalazat is fölépűlt, s árvizek ellenében védi a várost.
A mai zimonyi rakodó- és tárházak hivatva vannak, hogy a keleten és nyugaton egyaránt fontos vámállomásnak ismert város kereskedelmének új lendűletet adjanak.
Zimonytól délnyugatra, a Száva mellett fekszik a történetileg emlékezetes Kupinovo; ma ugyan csak falu, de a közép-korban még Kuelpen nevű vár volt; romjai még ma is láthatók.
Az állatvilág barátja, illetőleg a nyugat ornithologusa alig tud világos képet alkotni a madárvilág ama gazdagságáról, mely az alsó Duna ligeteit és mocsarait benépesíti. Dél-Magyarország, Szlavonia, Szerbia, Románia és Bolgárország a madarak oly tömegének adnak szállást, hogy mindenki bámulattal szemlélheti. De nem hiszszük, hogy a Vaskapun innen legyen vidék, a hol a honiakhoz annyi erdei madár csatlakoznék, mint az „Obedska bara”-n a Szerémségben. A bécsi udvari múzeum őre, Zelebor János egyik legelső látogatója volt az Obedska bará-nak, s ez annyira elvarázsolta őt, hogy a mint a „Novara” hajón világ körűl tett útjából visszatért, a szerémségi „bará”-t újra fölkereste. Pedig külföldi útja alkalmával elég jelentős madár-koloniákat látott. Idősb Hodek, a jól ismert bécsi vadász és állatkitömő meg azt írja, hogy bár az Obedska bara az osztrák-magyar monarchia egyik legkisebb mocsara, mégis jelenleg a leggazdagabb madár-koloniája.
Az Obedska bara eme gazdagságát a vidék különös fekvésének és alakjának köszönheti. A széles síkságokat, melyeket éjszakról a Fruška gora, keletről a Duna és délről a Száva környékez, nagyszámú mocsár és posvány borítja, de egynek sincs meg amaz előnye, melylyel az Obedska bara dicsekszik. Ez erdős és mocsaras vidék közepett fekszik s a szó szoros értelmében nem annyira posvány, mint inkább a Szávának elhagyott medre, későbbi ága; mély, keskeny patkó alakú és a Szávától teljesen elkülönített mocsár az, mely csak igen magas vízállás mellett jön a Szávával összeköttetésbe.
A patriarcha templom Karlóczán.
Medović Czelesztintől
Az ornithologusoknak és vadászoknak ezen egykori eldorádója a Száva balpartján fekszik; Kupinovo falunál kezdődik, s félkörben éjszak felé tart, Obrez falunál egyszerre dél felé fordúl, s Čenjin és Kupinova greda erdeiben eltűnik, a nélkül, hogy a Szávát elérné.
A ki az Obedska bara-t föl akarja keresni, annak Obrež-ben vagy Kupinovóban kell megszállnia. Ide Zimonyból juthat el leghamarább.
Az 1887. év tavaszán az ott költő vízi madarak számát 30.000 párra becsűlték. Az ott megfigyelt madárfajoknak elszámlálása, s vadászatuknak leírása messze vezetne czélunktól. Meg kell elégednünk a madárgyarmat fő állományának futólagos megemlítésével. A kit közelebbről érdekel Ausztria–Magyarország eme leggazdagabb madárgyarmata, olvassa el Ettinger, Hodek és mások leírásait. Az énekes madarak népes világáról, valamint a kisebb vízi madarakról hely szűke miatt itt egyáltalán nem szólhatunk.
Mindenféle harkályt, aztán szalakotát (Coracias garrulus), méhészmadarat (Merops apiaster) találhatni itten.
Természetesen éjjeli és nappali ragadozó madarak is vannak, mert hisz egeret, halat és madarat bőven zsákmányolhatnak, s igy könnyen megélhetnek; így a parlagi sast a mocsarakat körűlvevő tölgyerdőkben gyakran láthatni. Azelőtt előfordúlt itt a közönséges- (Pelecanus onocrotalus), aztán kis- (P. roseus) és a bodrosfejű (P. crispus) gődény, ma már nagyon ritkán találkozik velük az ember; helyettük rokonaik: a károkatnák (Phalacrocorax carbo és Ph. pygmaeus) gyakoriak. A legvonzóbbak minden esetre a gémek családjai. Könnyen lehetséges, hogy azelőtt a fakó hátú gém (Bubulcus ibis) is előfordúlt; ma már egyetlenegy példány sem bizonyítja jelenlétüket. Ám a többi európai fajokat kisebb-nagyobb számban mind föltaláljuk; így a biborgém (Phoyx purpurea), a szürke gém (Ardea cinerea), a kis kócsag (Garzetta garzetta), az éjjeli gém (Nycticorax nycticorax), az üstökös gém (Ardeola ralloides), a törpe gém (Ardetta minuta) nemcsak fölkeresi e helyet, hanem itt is költ. A bölömbika (Botaurus stellaris) is igen gyakori. A kiméletlen vadászat és rablógazdálkodás révén a gémeknek ezrei esnek áldozatúl tollaik miatt. Ezért a nagy kócsag (Herodias alba) és a kanalasgém (Platalea leucorodia) ma már – sajnos – nagyon ritkán fordúl elő.
A hattyúk, vadludak és mindenféle vadkacsák akár állandó, akár költöző vagy vándormadarak legyenek is, találkát adnak itt egymásnak. Említenünk sem kell, hogy a halászkák, a sirályok, a buvárok és a vöcskök minden faja, előfordúl kisebb-nagyobb számban.
Sajnos, a folytonos vadászat az „Obedska bara” gyarmatát annyira megtizedelte, hogy némely madárfaj már ritkaság számba megy, vagy egyáltalán nem is található.
Mily tanúlságos, milyen vonzó a lég bájos és csevegő lakóinak élete már magában véve! S ez az élet és nyüzsgés a viszonyok szerint, mennyire ingadozik és változik! Mikor Zelebor és Ettinger 1853-ban az Obedska bará-t meglátogatta, a fő költőhely egészen közel vala Obrež faluhoz. Később, 1872-ben a költőhelyet már messze keletre Obrež és Kupinovo közé helyezték. 1885-ben, mikor a boldogúlt trónörökös itt vadászott, és 1887-ben, mikor a gyarmatot e sorok írója fölkereste, a Bara délkeleti végén Kupinovónál volt a költőhely. Vajjon miért e vándorlás?
Zimony.
Medović Czelesztintől
Ettinger teljesen találó válasz ad rá.
A vízben és lápban élő kecskefűznek ágait és galyait a rajtuk tanyázó és fészkelő madarak bő és erős excremuntuma annyira bemocskítja, hogy a fák elpusztúlnak. A madarak a kopasz fák alatt nem találnak elegendő védelmet, s a megfelelő időszakban más költőhely után néznek.
A korán elhúnyt Rudolf trónörökös, a ki kiváló ornithologusnak bizonyúlt, – a mint említők – 1885-ben szintén fölkereste az Obedska bara-t. Csak a tudomány lelkes bajnokai s még inkább azok, kiknek alkalmuk volt őt megismerni, itélhetik meg, mit vesztett benne az ornithologia, s egyáltalán a természettudomány. Az Obedska bara partján, ott, hol a sátora volt fölütve, ma emlékkő áll.
A mocsárvilág fölötte érdekes édes vízi faunája és a környék szárazföldi növényvilága még teljesen ismeretlen. Nagyon valószinű, hogy már nincs messze az idő, a mikor természetes változások, vagy még inkább a haladó kultura révén az Obedska bara is egészen eltűnik.
A „Margita” iskolahajó.
Katušić Páltól
