A rómaiak kora.
A rómaiak kora.
Trajanus császár első föladatának a római fegyveren esett sérelem megtorlását tekintette. Kr. u. 99–100 közt megépítette a Kazán-szoros sziklaútját s 101 tavaszán megkezdte a háborút. A rómaiak kemény csatározások közt haladhattak előre s hátvédűl mindenütt táborhelyeket építettek. Így keletkeztek a Karas vizétől éjszakra a Cseraovecnek mind jobban szűkűlő völgyében Arcidava (Váradja), Nagy-Szurdok és Doklin költ Centum putei, a Berzava vize mellett Berzovia, a Poganis mellett Furlugnál Ahihis, a Poganis és Temes vízválasztóján Caput Bubali. Tibiscumnál találkoztak a legio I. Italicával, mely azalatt Diernából (Orsova) küzködve haladott idáig. Decebal dák szokás szerint támadóit meglepetésekkel zavarta, mindazáltal a rómaiak a tél beálltával jó messze jártak Daciában. A 102 év tavaszán ismét megindúlt a harcz és az első hadjárat a büszke és ravasz dák király meghódolásával végződött. Trajanus mindjárt előkészíté a második hadjáratot; Apollodorius már 103-ban megkezdé a Drobeta (a mai Turn-Severin) és a szerb parti Kladova közt a maradványaiban ma is nagyszerű dunai híd építését. Decebal a dák szövetségtől vonakodó jazygok megtámadásával megszegvén a békét, Trajanus 105 tavaszán három hadoszlopban ellene indúlt s a dákokat körűlfogván, Decebal kincsek a Sargetia medrébe rejtve, menekűlni próbált; de Bikilas árúlása a rómaiakat nyomára vezette, s míg nagyjai méregkelyhet ürítettek, ő kardjába ereszkedett. Dacia tehát 106/7-ben elbukott. A hadjárat emlékére a zsákmányból Rómában a maig álló Trajanus oszlopot emelték, melyen domború művek ábrázolják a két dák háború főbb mozzanatait.
Miután Trajanus a dák nép javát kiirtotta, a világ minden részéből toborzott gyarmatosokat, s mert ezek megtelepedése elég biztosítéka volt a békének, csak egy legio, a legio XIII gemina maradt Daciában, de az sem Sarmizegethusában, hanem Apulumban (Gyula-Fehérvár) épített tábort. Mindazonáltal Sarmizegethusa megmaradt a tartomány fővárosa, a mennyiben már Trajanus colonia Ulpia Traiana Augusta Dacica Sarmizegethusa czímmel római jogú várossá emelte. Ugyancsak Trajanus szervezé Diernát (Orsova) is coloniává, jóllehet szintén helyőrség nélkül volt. Hasonlókép a katonaság közrehatása nélkül ver gyökeret a rómaiság már Trajanus alatt a Maros és Szamos völgyében a Zilah táján fekvő Porolissumig (Mojgrád). A római út Potaissa (Torda) és Napoca (Kolozsvár) között már 109–110 között kiépűlt, sőt Napoca előbb, Hadrianus alatt lett római jogú város (municipium Aelium Hadrianum Napoca), mint Apulum, hol legio volt. Az első erődöket a szorosok és völgyek mentén Hadrianus kezdte építtetni, de csak a markomann háborúk következtében épűlt ki Dacia védelmi rendszere. Septimius Severus egy második legiót, a legio V Macedonicát rendelte Daciába Potaissa (Torda) székhelylyel.
Daciát a szomszédok betörései ellen kisebb táborhelyek három gyűrűje védelmezte. A külső a szorosok fölött őrködött, a középső a határhegységen innen vonúlt, a belső pedig a két legio állomását övezte. A legiók táborainak helyrajzáról csak annyit tudunk, hogy a legio XIII gemina tábora Gyula-Fehérvárott a Várdombon, a legio V Macedonica tábora pedig Tordában a Leányvár nevű hegyháton emelkedett. A táborhelyek közűl az alsó-ilosvait Torma Károly ásatta föl. A négyzetalakú táborhely 182 méter hosszú oldalfalainak mindenikén kettős tornyokkal védett kapu nyílt. Belsejében napfényre kerűlt a praetorium és a parancsnok lakásához tartozó fürdőépűlet. A helyőrséget 213 óta az ala I Tungarorum Frontoniana szolgáltatta. Azt, hogy melyik segédcsapatnak hol volt állomása, leginkább a bélyeges téglák döntik el. Különben arra nézve, mely segédcsapatok tartózkodtak Daciában, főforrásunk a katonai diplomák. Ilyen öt van, de ezek közűl csak kettőt találtak Erdélyben: Bereczken és Maros-Keresztúron. A segédcsapatokból idáig 9 ala és 32 cohors ismeretes; mindenesetre tekintélyes haderő, csakhogy ezek nem ugyanazon időben szolgálhattak Daciában. A legnagyobb változások a 157–161 években a markomann háborúk következtében történhettek a daciai helyőrség beosztásában.
Mindjárt a hódítás befejeztével határ-töltéseket építettek a barbárság ellen s jó útakkal kapcsolták össze egymással az egyes táborhelyeket. Mindazáltal eddig háromnál több mérföldmutató oszlopot nem találtak. Az egyik még Trajanus idejéből származik, Ajtonnál kerűlt napfényre, hol katonaság nem volt, a második Trebonianus Gallus és fia neveivel Veczelről, a harmadik Nagy-Almásról (236-ból) való.
A katonaság nélküli helyek előbb lettek római jogú városokká, a mi magában véve is elég bizonyíték, hogy Daciának nem volt olyan katonai határőr vidék jellege, mint Pannoniának. Apulum egyidejűleg municipium és colonia, de legfölebb Marcus Aurelius tette azokká, a municipiumi rangot a benszülöttek s a velök összeelegyedett jövevények telepe kapta, a coloniaét pedig a tábor mellett keletkezett úgy nevezett canabae, hol a markotányosok, szatócsok s a veteranusok teremtettek maguknak otthont. Potaissa Septimius, Severus alatt lett municipium, majd colonia.
A polgári elem főkép idegenekből állván, általa a műveltség szükségképen magasabb fokra jutott, mint ott, hol a benszülött barbárok képezték a polgári társadalom zömét. A mi dák elem megmaradt, az távol esett a civilisatiótól. Az idegenek leginkább a városokban tömörűltek, s a fölíratok szerint nagyobb részük keleti származású volt. Találunk jövevényeket Galatiából, Kariából, Phrygiából, Paphlagoniából s főleg Syriából. Dacia nemzetiségi állapotaira érdekes világot vet egy karansebesi fölírat; kétféle: latin és palmyriai nyelven szól, római és semita jelleggel. A görög fölírat sem ritka. A jövevények iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. Mindenekfölött a bányászat virágzott. Az aranybányákat az Érchegységben már Trajanus alatt mívelni kezdték. A bányászat fő helye Alburnus major (Verespatak) volt, hol az aknákban 25 viasz-triptichonra akadtak, melyek legnagyobb részét most Budapesten a Nemzeti Múzeum őrzi. Mind magánjogi okíratok, többnyire adás-vevési szerződések. Az egyik példány Alburnus maiort a pirusták falujának nevezi. Valami pirustáról emlékezik meg egy ugyanonnan való kőfelírat is. A pirusták Dalmácziából, mint híres bányászok, kerűltek Daciába. A legrégibb viasztábla 131-ből származik, a legkésőbbi ellenben 167-ből; a viaszlapok elrejtése tehát vagy ez évben, vagy nem sokkal később történt. A bányaigazgatás székhelye Ampelum (Zalatna) volt s nyilván ennek köszönhette, hogy alighanem Septimius Severustól megkapta a városi jogot. A bányaigazgató (procurator Augusti aurariarum) Trajanus korában a császár egyik szabadon bocsátott rabszolgája volt, később nemes származású férfiú, kinek beneficiariusai voltak. A vasbányászat nyomai leginkább a mai Vajda-Hunyad melletti Telek-Gyalárnál maradtak fönn. Római sóbányák pedig majdnem minden jelenleg is használt sótelepen voltak. Rendkivűl kiterjedt volt végűl a kőfejtés is. A legterjedelmesebb kőbánya a bukovai márványbánya volt Sarmizegethusa mellett; fölemlítendő még Kőboldogfalva, Arany és Déva, Tordánál a tordai hasadék „Vágott kő”-je, Kolozsvárnál Bácstorok, Porolissumnál Zsákfalva.
Az itt fölsorolt adatokból következik, hogy Dacia római időbeli műveltsége magasabb fokon állott, mint Pannoniáé; másfelől pedig, hogy a társadalmat alkotó elemek azt sajátos jellegűvé tették. Ugyanazt bizonyítják a fönmaradt emlékek, melyek általában jóval tökéletesebbek, mint a Pannoniabeliek. Sajnos, hogy nagyobbszabású rendszeres ásatások eddig nem történtek. Pedig a sarmizegethusai mithraeum példa lehet rá, hogy a kutatásokat mily gazdag siker koronázza. Különben már ez is föl volt dúlva, mert csak a négyszögű apsis határfalai kerűltek elő, de a talált szoborművek és fölíratok száma meghaladta a 250-et. Számos fölírat hálálkodva emlékezik meg a helytartók gondoskodásáról, melyben a városokat részesítették. Más fölíratokon meg különböző középűletek építéséről vagy megújításáról van szó. Egy porolissumi fölírát szerint Antoninus Pius császár 157-ben újjá építteti az amphitheatrumot. Mostanában Apulum terűletén folynak ásatások s már több lakóház és fürdő kerűlt napfényre. Mintha azonban ezek külvárosi építmények lettek volna. A legnevezetesebb épűlet, melyet ismerünk, a sarmizegethusai amphitheatrum. Ez amphitheatrum nézőterének alapépítményei elég jó állapotban mar adtak fönn. A nyilvános gyűjteményekben és magánosoknál látható részletek, márvány oszlopfők és párkányok fogalmat nyújthatnak az itteni római építészet fejlettségéről. Az 1823-ban Sarmizegethusa romjai közt talált, de azóta elpusztúlt két mozaik padló pedig az épűletek belsejének pompájáról tanúskodott. Az egyik Paris ítéletét ábrázolta, a másik Priamust Achilleus előtt.
A sarmizegethusai (várhelyi) amphitheatrum.
Háry Gyulától
A fém-, üveg- és agyagtárgyak egészben véve csak olyanok, mint más provinciákban. Annál figyelemre méltóbbak a kő emlékek. Ezek anyaga, a márvány, szembe ötlik azoknak, kik a Duna és Rajna mentén a mészkőhöz szoktak. A császárok és helytartók tiszteletére állított oszlopok, oltárkövek, isteneket ábrázoló szobrok és domború képek, sírkövek másfelől is jól ismert typusok ugyan, de van helyi sajátosságuk, mindenekfölött pedig kimunkáltság dolgában különbek, mint a szomszédos Pannonia hasonló emlékei.
A legérdekesebbek az istentiszteleti régiségek, a mennyiben Dacia sajátos nemzetiségi állapotai a vallás terén még inkább kifejezésre jutottak, mint a nyelvben. Legtöbb emléke Mithrasnak van. A sarmizegethusai mithraeumból valók mind márványból készűltek. Az ép darabok között feltűnik a bikaölést ábrázoló szoborcsoport, hasonlóképen kerek szobor alakjában van meg Cautes és Cautopates, végűl Mithras petrogenitus. A számtalan csonka domború mű között is találkoznak érdekesek, nevezetesen a melyeken a fő jelenetet több mezőbe foglalt mellékjelenet veszi körűl. A dévai múzeumban, hol a sarmizegethusai mithraeum tárgyai vannak, látható még a hosszútelki Mithras-tábla; kidolgozás tekintetében ez a legjobb e fajta munka, melyet Magyarország terűletéről ismerünk; ellenben ugyanott az Isist és Serapist ábrázoló két tábla nagyon is barbár jellegű. A Kelet többi istenségének kultuszát leginkább csak fölíratok tanúsítják. Apulumban Glycont, Napocában Jupiter Tavianust tisztelték; mindkettő Kis-Ázsiából kerűlt Daciába; az utóbbit a bevándorlott galaták hozták magukkal Tavia városból. A keleti istenségek más sorozata Syriából eredt, nevezetesen Sol Hierobolos Apulumban, ugyanott deus Azizus bonus puer phosphorus, Sarmizegethusában Sol Malagbel továbbá Malagbel, Bebellahamon, Benefal és Manavas együtt, mint hazai istenek. A rómaisághoz való alkalmazkodás mutatkozik a görög-római istenek tiszteletében. Azonban ennek is helyi színezete van. Legtöbb tisztelője volt Asklepiosnak és Hygieiának, Libernek és Liberának, továbbá Nemesisnek. Két figyelemre méltó domború mű van Gyula-Fehérvárott a Batthyány-féle könyvtárban: az egyik Nemesist, a másik Apollót ábrázolja; Tordán Bothár Imrénél domború műben látható Asklepios és Hygieia Telesphorosszal; Nagy-Szebenben a Bruckenthal-múzeumban Hekate szobra ritka alkotás; végűl fölemlítendők a dévai múzeumban Liber és Libera, Jupiter és Mercurius, Pallas Athene és Artemis domború képei, melyeket egyéb tárgyakkal együtt rajzban is közlünk.
Római szobrászati tárgyak a dévai múzeumbabn.
Dörre Tivadartól
A síremlékek családi jeleneteket ábrázoló kőlapok, óriási fenyűtobozok, bikát vagy vadkant ölő oroszlánok. A Maros-Németiben gróf Kuun Géza parkjában fölállított síremlék pedig mutatja, miként alkottak egy-egy nagyobb fajta, fülkével ellátott kápolnát hamvveder számára.
A markomann háborúk kezdetével, a midőn a helyőrség elégtelen volt a polgári társadalom nyugalmának biztosítására, hanyatlásnak indúlt a daciai rómaiság, a római világbirodalom e sajátos tagja, s a III. század derekán, 150 évvel Trajanus győzelmei után, 150 évvel hamarább, mint Pannoniában, végleg elenyészett.
