A népvándorlás kora.
A népvándorlás kora.
Kr. u. 260-ban Daciát mát a vizigótok árasztották el; 380 óta a hunok lettek Dacia uraivá s a hozzájuk csatlakozott keleti gótok és gepidák segítségével hatalmas birodalmukat innen terjeszték tovább; 455-ben Attila halálával a gepidák kerűlvén felűl, Gepidaország alapját veték meg.
A hunok nyolcz évtizednyi uralmát leszámítva, 259-től kezdve az avar birodalom megalakulásáig (568) három századon át germán népek tanyáztak itt. Ezek kiváló fogékonysággal bírhattak épen az aranybányászat iránt; mert a római tartományokban és a Pontus mellékén tömérdek drágaságot harácsoltak össze. Pompaszeretetüket gránátokkal gazdagon kirakott, föltűnő nagy ruhakapcsok, almandin és onyx kövekkel ékített arany edények, nehéz karpereczek és fülönfüggők mutatják. Barbáros tetszelgéssel fitogtatták aranyban való bővelkedésüket s a jó mód külső jeléűl férfiaknál, nőknél eme sajátos nehéz arany ékszerek viselése divatozott. Ezek legjellemzőbb példáit a szilágysomlyói Magura hegyen napfényre kerűlt két kincsben bírjuk. Az első 1797-ben kerűlt elő s ma a bécsi császári régiségtárt gazdagítja. Ennek korát megadják Valentinianus (367–375), Valens (366–378) és Gratinus (375–383) társcsászároknak békéajándékúl készűlt nagy aranyérmei, melyek szintén ruhára akasztható fülekkel, részben szintén rekeszes gránátdíszszel készűltek. Különösen érdekes e kincsben az állatfejes aranyfüggő és a gránáttal kirakott, szintén állatfejes karperecz mellett egy arany láncz, mely azon kor eszközeinek (ásó, kapa, sarló, láncz, olló, eke, stb.) miniatür alakjaival s két egymás ellen ágaskodó oroszlánnal van díszítve. Az ugró oroszlán még feltűnőbb az 1889 ápril 20-án talált s ma Budapesten a Nemzeti Múzeumban látható szilágy-somlyói kincsen, melynek húsz, rekeszes gránátokkal gazdagon díszített fibulájából egyik mécs alakjában készűlt fejedelmi ruhakapocs fekvő oroszlánt mutat, és egy másik arany drótfibula, melynek keretét öt, gránát- és zománczmezőkkel elválasztott ugró oroszlán-alak alkotja. A lelet arany csészéit is rekeszes gránát betétekkel ékítették. A szilágy-somlyói ugró oroszlánnak méltó párja a bodzai szoros külső kijáratánál 1837-ben talált s a bukaresti múzeumban látható aranycsészének ágaskodó párducza. Mindezek a hellénekkel vegyes lakosságú, Pontus melléki városokban a Sassanida korbeli minták hatása alatt kialakúlt ötvösművészet termékei, melyekhez útjokban a barbár helyi ízlés sajátosságai járúltak. Ezen sajátságok jellemző vonásai a gyűrűkön, zömök, négyszögletű csattokon, fülönfüggőkön alkalmazott almandin gránát ékkövek, oroszlánok és párduczok stylizált alakjai. Az ilyen emlékek mindenütt előfordúlnak; a hol a gótok Európán végig vonúltak. Dacia különböző vidékein ismétlődnek még, bár egyszerűbb kidolgozással, a gótokra mutató gránátos arany ékszerek.
A szilágy-somlyói kincs a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Cserna Károlytól
A bodzai szorosnak Kraszna nevű szakaszában 1887 augusztusában a határszéli útépítése alkalmával elékerűlt 15, egyenként átlag 400 gramm sulyú aranyrúd is, melyeken a sirmiumi (Mitrovitz) római pénzverő-hivatal bélyegjegyét és három császári mellképet szemlélünk. Themistius szónok szerint 369-ben, mikor Valens császár és Athanarich békét kötöttek, a föltételek egyike a békeadót is megszűnteté. Ez a kincs tehát 367-től, Gratianus augustussá tétele évétől 369-ig juthatott Athanarichhoz, a ki 378-ban történt menekűlésekor rejtheté el.
Lenn az Alföld felé, a Sebes-Körös vidékén, hol a hunok után elébb a vandalok, majd az astingok lakoztak, a mezőberényi gránátos ékszerek, a perjámosi ékszerek talán a gepidák IV. századbeli uralmi időszakát képviselik épen úgy, mint a Kolozsvárra az Erdélyi Múzeumba kerűlt apahidai hires lelet. Kolozsvár közelében, Apahidánál, mely az ó-korban tekintélyes állomás lehetett, 1889 júliusában régi sírra bukkantak, mely egy gyűrű névbetűiből következtetve Omharus gepida fejedelem sírja lehetett. Rekeszes almandinokkal ékített diadem és vállkapocs-csüngők, egy maeander-díszítésű áttört fibula, mind aranyból, teszik e leletet fontossá, mely a 484-ben Tournayban eltemetett Childerik frank király kincsével azonos technikát és díszítést mutat. Ide járúl két ezüst kancsó trébelt bachikus tánczos-párokkal és több aranylemez díszítmény. Az apahidai kincs tehát a germán stylusnak nyugati Európában a monzai, a tournayi, gourdoni, pouani kincsekben s a guarazzari arany koronákban képviselt, az V. század második feléig terjedő fejlődési körébe tartozik.
Kr. u. 560 körül az avarok jelennek meg az Al-Dunánál s a gepidákat terjedelmes birodalmukból, Dacia terűletéről kiszorítva, folyvást növekedő hatalommal nyugtalanítják szomszédaikat egészen Herakleos byzanczi császárig (630. év), mikor vereséget szenvednek és a leigázott népek egymásután fölszabadítják magukat az avarok igája alól. Uralmukat a Tisza-vidéki győrökben 803-ban Nagy Károly dönti meg teljesen, bár emlékezetük a magyar honfoglalásig föl-fölmerűl.
Gepida arany ékszerek az apahidai leletből az Erdélyi Múzeumban.
Cserna Károlytól
A népvándorlás korának e gyorsan váltakozó viharaiban annyira kiveszett a régi Dacia terűlete rómaiságának emlékezete, hogy az erdőkkel benőtt romokat utóbb a honfoglaló magyarok vagy saját elnevezéseikkel kezdék megkülönböztetni, vagy a középkorban békés szolganépként itt tengődött szlávok elnevezéseit tartották meg. A Bisztra, Kraszna, Cserna, Dobra víznevek mellett a Ruska, Godean, Páring, Negoj, Bucsecs, Bihar havas-nevek tanúságot tesznek a szlávság itt lakásáról. És nemcsak ezeket a helyneveket használja széltiben az oláhság is; hanem Dacia egykori fővárosát, Sarmizegetusát Gredistyének; Ampelumot Zalatnának, Apulumot Belgrádnak, Napocát Clusnak, Porolis-sumot Mojgradnak, stb. nevezi annak jeléűl, hogy betelepedésekor már a köztudatból is kivesztek volt a dacai elnevezések, s vagy a már kész szláv neveket vette át, vagy a magyar kori elnevezéseket idomította saját nyelvéhez. Így lett Germizara magyar Gyógy nevéből Zsozsa, Alburnus maior magyar Verespatak nevéből Baja rosia, Peties magyar Arany nevéből Uroj, stb.
Minden jel oda mutat tehát, hogy a szlávság a népvándorlás uralkodó népelemeit jámbor földmívesűl szolgálva, időnként fajrokonaival erősödve, Dacia földjének is húzamos időn át lakója vala, s hogy a gyorsan váltakozó uralkodó fajok egyike sem tudta földünkre tartósabban rányomni a maga bélyegét. A különféle barbár népek annyira elpusztították Dacia terűletéről a római elemet, hogy a helynevek is teljesen feledésbe mentek s egy pár folyónak régi szláv eredetű nevén kivűl a többi folyót kivétel nélkül csak újabb szlávos, vagy magyaros elnevezésében ismeri napjainkban az erdélyrészi oláhság is.
Gepida ezüst kancsók az apahidai leletből az Erdélyi Múzeumban.
Cserna Károlytól
