Csehország története 1612-től 1648-ig. Gindely Antaltól, fordította Acsády Ignácz
Csehország története 1612-től 1648-ig.
Gindely Antaltól, fordította Acsády Ignácz
Gindely Antaltól, fordította Acsády Ignácz
Mátyásra Csehország kormányzatával szertelenűl nehéz föladat hárúlt. Míg a rendek ki nem erőszakolták elődjétől a felséglevelet, az országban a katholikusokon kivűl csak az ó-utraquistáknak voltak jogaik, s ezek 1594-ben a katholikus egyházzal tökéletesen kiegyeztek, mely a kehely megengedésével hű fiainak ismerte el őket. A lakosság többsége hallani sem akart ugyan e kiegyezésről, mert elidegenedett a római egyháztól, de egyelőre meg kellett nyugodnia. Mikor tehát a Habsburg-családban támadt viszály Rudolfot a felséglevél kiadására kényszeríté; melyben a cseh hitvallás követőit az utraquisták régi, habár többé nem helyes neve alatt szabad vallásgyakorlatot nyertek, egyszerre áthidalhatatlan szakadás állt be az egyházi ügyekben. A katholikusok és az utraquisták nyiltan összetűztek, s ellenségeskedésök a királyra is kiterjedt.
Thurn Mátyás Henrik gróf.
Kilian Farkas rézmetszete után, Hecht Vilmostól.
Ez okból az utraquista rendek azon az országgyűlésen, melyet Mátyás császár 1615-ben Prágába hívott össze, nemcsak szövetséget akartak kötni, az összes többi osztrák tartományokkal kölcsönös szabadságaik közös védelmére, mely szövetség tulajdonképen csak a császár ellen lett volna irányozva, hanem azt a jogot is meg akarták nyerni, hogy saját hatalmuk alapján kerületi gyűléseket tarthassanak ügyeik tárgyalására. Az első ponttal megbuktak, mert a többi tartományok különféle, nagy részt önző okokból nem voltak hajlandók Csehországgal szövetkezni; a második ellen pedig a katholikusok keltek ki. A kettős vereség annál inkább fájt az utraquistáknak, mert Mátyás vitás vallási dolgokban is ellenük döntött. A felséglevél szerint csak a három rend: az urak, nemesek és királyi városok, nem pedig az egyházi jószágok többi lakosai voltak följogosítva, hogy földesurak birtokain templomokat építsenek. De az ugyanakkor katholikusok és utraquisták közt Rudolf császár jóváhagyásával kötött egyezmény a királyi javak összes lakóinak megadta e jogot; az alkotmány értelmében pedig az egyházi javakat is ezek közé sorozták.
Azonban a prágai érsek nem akarta megengedni, hogy az ő klostergrabi jószágán az utraquisták templomot építsenek, s minthogy tilalmával nem törődtek, az időközben emelt épületet lerontatta. A braunaui apát meg a városi templomot nem akarta az ottani polgároknál utraquista isteni tiszteletre meghagyni s a kulcsok átadását követelte. Mikor az utraquisták az egyezség e kettős megsértése miatt a császárnál panaszt tettek, ez elútasította őket és kijelenté, hogy a maga birtokain ép olyan úr akar lenni, mint a nemesek a magukéin. Ha a nemesek megtilthatják birtokaikon a más vallásúaknak a templomépítést, a maga jószágain (akár királyiak, akár egyháziak legyenek azok) ő is hasonló jogokkal akar élni.
Mikor Mátyás két év múlva összehívta az országgyűlést, hogy a rendek, mivel neki gyermeke nem volt, testvérei pedig az öröklésről önként lemondtak, unokatestvérét, a gráczi Ferdinándot „fogadják el” (tehát ne „válaszszák”) a Habsburgokat illető örökjog alapján Csehország királyává: az utraquisták fejei, gróf Thurn Mátyás, gróf Schlick András, Ruppa Venczel Vilmos és Fels Colonna ez „elfogadást” meg akarták hiúsítani s a választás jogát követelték.
De Lobkowitz Zdeněk kanczellár I. Ferdinánd megválasztása körűlményeiből s IV. Károly császár arany bullájából kimutatta, hogy a trónöröklés joga akkor az uralkodóház valamennyi férfi és női ágára kiterjesztetett; ezzel elérte, hogy mikor az elfogadás, vagy választás kérdése az országgyűlésen szavazásra kerűlt, csak Thurn meg Fels ragaszkodtak nézetükhöz. Az ellenzék fölötti diadalát a császár kétségkivűl főminisztere, Klesl bibornok tanácsára, részleges ellenreformáczióra akarta fölhasználni. A felséglevelet s az azzal kapcsolatos rendi egyezményt nem nyilvánította ugyan érvénytelennek, de a királyi városoktól meg akarta a szabad vallásgyakorlatot vonni. A királyi városokban alkalmazott királybírákkal akarta megvizsgáltatni, hogy minden alapítvány az eredeti alapító rendelkezése szerint kezeltetik-e, s ha nem, a királybíró gondoskodjék, hogy ez megtörténjék. Csakhogy a városi templomok majdnem mind a huszitaság előtti időben épűltek s nyerték javadalmukat. Ha tehát e templomokat eredeti czéljukra akarták fordítani, vissza kellett volna azokat jövedelmeikkel együtt a katholikusoknak adni. És ha katholikus papok léptek volna az utraquisták helyére, alapos remény volt, hogy idővel megnyerik maguknak a polgárokat, a mi fontos lépés lett volna az ellenreformáczió elé.
Az utraquista nemesség érezte, hogy ő rá kerűl a sor, mihelyt a városok elleni támadás sikerűl. Ez okból a defensorok összehívták a hitfeleket, a mihez az 1609-ki törvények szerint joguk volt. Ez az utraquista rendi gyűlés 1618 márczius 5-én tartatott s nem csupán azt határozta, hogy panaszlevelet intéz a császárhoz, hanem közbenjárásra kérte föl a cseh korona melléktartományait is, hogy kiváltságaiban és szabadságaiban az ország többé ne háborgattassék. A legközelebbi gyűlést május 21-re tűzték ki a várt válaszok tudomásúl vételére. A császár lelete még márcziusban megérkezett; nem igérte, hanem azon fenyegetés volt benne, hogy ha a gyűlés a kitűzött napon megtartanék, rendezői törvényszék elé állíttatnak. De a defensorok e fenyegetésre nem engedtek még akkor sem, mikor Bécsből egy második, sokkal szelídebb levél érkezett, mely a császár megérkeztét és a viszály békés elintézését engedte remélni.
Slavata Vilmos gróf.
Wideman Illés rézmetszete után,, Hecht Vilmostól.
Az utraquista rendek tehát május 21-én a prágai egyetem-épület, a „Carolinum” helyiségeiben újra összegyűltek. A helytartóság részéről két hivatalnok jelent meg körükben, kik tudtokra adták, hogy a császártól új irat érkezett; egyszersmind fölszólították az egybegyűlteket, hogy menjenek föl a várpalotába, hol a helytartó közölni fogja velök az irat tartalmát. A rendek engedtek a fölszólításnak s ott arról értesűltek, hogy a császár ismét megtiltja gyűlésezésöket. Míg ők másnap az adandó válaszról tanácskoztak, Thurn gróf, az egész mozgalom lelke, az uralkodó családdal való teljes szakításra akarta ez alkalmat fölhasználni. Ezt úgy vélte legbiztosabban elérhetőnek, ha az összegyűlteket olyan cselekedetre indítja, a melyet a császár boszúlatlan nem hagyhat és a mely épen ez okból a rendeket s az egész országot szükségképen szövetségre egyesíti a várható boszú ellen. Hadd döntsön azután a kard!
Ilyen kihívó és többé meg nem másítható cselekedetnek tartotta Thurn, ha a távol levő király helyett kormányzó helytartókat meggyilkolják. Meddig tépelődött e terven, nem tudni. De május 22-én először néhány emberrel közölte s még ugyanaz nap Smiřický Alberttel, Budovec Venczellel és több másokkal tanácskozott a végrehajtásról. Elhatározták, hogy a helytartókat kidobják az ablakon, mely bűntetést a csehek régebben is alkalmazni szokták olyan fő tisztviselőkre, a kikre haragudtak. Más nap néhány más tekintélyes embert is megnyertek a tervnek, s így Thurn biztos lehetett a felől, hogy ha a királyi kanczelláriában a rendek és a helytartók közt czivakodást támaszt, az általa tervezett gyilkos merénylet komoly ellenzés nélkűl végrehajtatik.
Mikor a rendek május 23-án a várpalotába mentek, nem vittek választ a császár iratára, hanem csak egy előterjesztést a helytartókhoz, melyben tiltakoztak gyűléseik tervezett betiltása ellen, s azt kérdezték, hogy ki tanácsolta a császárnak az első irat kiállítását, s vajon nem a helytartóktól származik-e az? A helytartóság tagjai a legfőbb országos tisztek voltak, kik közűl azonban ekkor csak Sernberg Ádám fő várgróf, Martinitz karlsteini várgróf, Salvata országbíró és Lobkowitz Děpold, a máltai rend nagyperjele, voltak jelen a kanczelláriában. Ide a rendek behatoltak s fölolvasván az említett és még egy más iratot, mi közben heves kifakadások hangzottak Slavata és Martinitz ellen, kik minden nem katholikus iránynak esküdt ellenségei voltak: megtörtént az a jelenet, mely világtörténelmi fontosságúvá lett, s melyet a cseh hazafiak később nagyon megbántak, t. i. az ablakon való kidobás. Sternberget és Lobkowitzot, kikre nem haragudtak, kituszkolták a teremből; erre a gyilkosság tervébe avatottak megragadták Slavatát és Martinitzot, az ablakok felé taszigálták s onnan a huszonkét rőf mélységű várárokba dobták le őket. Fabricius titkárt, ki egyik sarokban állt s intette a körűlötte levőket, hogy ne bántsák a helytartókat, szintén megragadták és kidobták az ablakon. Csodával határos, hogy a ledobottak közűl egy sem szenvedett komoly sérűlést, noha még utánuk is lövöldöztek.
Martinitz Jaroszláv Bořita gróf.
Leonart J. F. rézmetszete után, Hecht Vilmostól.
Thurn helyesen számított. ezzel a tettel a rendek elzárták visszavonúlásuk útját s engesztelhetetlenűl meghasonlottak uralkodójukkal. Most tehát ideiglenes kormány alakításához fogtak s hadsereget gyűjtöttek. A háború, mely ezzel kitört, és sok országra kiterjedvén, a történetben a 30 éves háború nevét viseli, a csehekre nézve nem kedvezőtlen kilátások közt indúlt meg, mert nagy haderővel rendelkeztek; a császár iránti hűségben csak Pilsen és Budweis városok maradtak meg.
A háború kezdetén, 1619 május 20-án meghalt Mátyás császár. Ekkor Morvaország, Szilézia, Lusatia, Felső- és Alsó-Ausztria is a csehekhez csatlakozott; Magyarország nagy részét Bethlen Gábor erdélyi fejedelem foglalta el s szintén szövetkezett a fölkelőkkel, kiket ezen kivűl a szavojai herczeg és a német unió is támogatott úgy, hogy erejök tudatában letették Ferdinándot és pfalzi Frigyest választották királylyá.
De a katholikusok is mozogni kezdtek mindenütt Ferdinánd érdekében, ki Stiriában követett eljárásával meggyőzte őket arról, hogy a protestánsok kiirtásában nem riad vissza semmi akadálytól. A pápa, a spanyol király, a német liga, a lengyel király, a toscanai nagyherczeg segélyben részesítette, a franczia király, ha nem adott is, legalább igért neki segélyt, sőt még a lutheránus szász választó is támogatta, mert attól félt, hogy a kálvinisták találnak győzni Csehországban. Mindez csakhamar nagyon javára változtatta meg a helyzetet Ferdinándnak, ki 1619 augusztus 28-án császárrá is megválasztatott.
A küzdelmet Csehországban 1620 november 8-án a fehérhegyi csata fejezte be, melyben gróf Buquoy, a császár és gróf Tilly, a liga hadainak parancsnokai, megverték az anhalti herczeg által vezetett cseh hadat és a magyar segélysereget. Ezzel a fölkelésnek vége volt; pfalzi Frigyes, mint az egykorú magyarok mondották, a „hókirály”, a lázadás fejeivel külföldre menekűlt.
A győztes hadak arra használták a diadalt, hogy mindenféle sarczolással és fosztogatással szörnyen zsarolják a föld népét. A császár viszont 1621 június 21-én 28 embert halállal, néhányat fogsággal, vagy száműzéssel büntetett, az összes megbüntetett, vagy külföldre menekűlt fölkelők egész vagyonát pedig elkoboztatta. A menekűltek közt volt Thurn és Ruppa is, kik futással mentették meg életöket. 1622 február 3-án a császár közbocsánatot hirdetett, mely szerint a fölkelésben való részessége miatt jövőre senki se veszítse többé életét, vagy szabadságát; ellenben mindenki vagyonával lakoljon az okozott kárért. Ennek következtében az úgy nevezett konfiskáló bíróság pört indított az egész hazai nemesség s a királyi városok ellen; néhány száz nemes urat egész vagyonának, vagy legalább egy nagy részének elvesztésére itélt s aránylag igen keveset mentett föl. A városoktól – a hű Pilsen és Budweis kivételével – elvették a községi vagyont és ezen kivűl egyes polgárokat nagy számmal itélték egész vagyonunk elvesztésére. 1628-ban kegyelemből egyes városoknak visszaadták ugyan a közbirtokot, de a nemesek végleg elvesztették mindazt, a mit tőlük elvettek. Azonban, a kiknek csak javaik egy részét vették el, azok sem jártak jobban azoknál, kiktől mindent elvettek. Mert senki sem hagyatott meg jószága legalább egy részének tényleges birtokában, hanem az őt illető részért készpénzt igértek neki. Csakhogy a kormány, hogy a roppant nagy hadi költséget fedezze, mely a fölkelés leverése után sem csökkent, pénzrontáshoz folyamodott, mely a pénzverés bérlőinek csalárdsága miatt oly nagy mértéket öltött, hogy a pénz nagy részét hatszorta könnyebbre verték, mint a milyen a névértéke volt. A kinek tehát meghagyták példáúl javai egy negyedét, annak tényleg nem az érték negyedét, hanem csak huszonnegyed részét, tehát elenyészően csekély összeget fizettek ki, ha ugyan ezt is kifizették, mert a jogosúltak legtöbbje épen semmit sem kaphatott a kincstár örökös pénztelensége miatt. Az ország nagy földbirtoka ekkor a császári család katholikus híveinek s néhány spanyol, olasz és vallon katonatisztnek a kezére kerűlt, kik megtakarított zsoldjukat, vagy hadi zsákmányukat jószágvásárlásra fordították.
A földbirtoklásban beállt változás nem az egyedűli büntetés volt, mely az országot sujtá; immár vallásos meggyőződését is föl kellett áldoznia. Megdönthetetlen igazságnak tartották akkor, hogy két vallási párt nem élhet békésen egymás mellett egy államban. A fölkelés idején az utraquisták mindenfélekép elnyomták a katholikusokat; most tehát ezek megtorlással akartak élni. A császár rendeletet adott ki, hogy a cseh hitvallás minden papja takarodjék ki az országból még 1621-ben; egy évvel később a lutheránus papokat is kiútasították s megkezdték a világiak erőszakos térítését; előbb a polgárokat a városokban s a parasztokat a falukban kényszerítették a katholikus isteni tisztelet látogatására; azután a nemességre kerűlt a sor, melyet kiútasítással fenyegettek, ha nem engedelmeskedik. 1627-ben rendelet adatott ki, mely a katholikus hitvallást nyilvánította az egyedűl megengedettnek; a ki nem volt katholikus, az földbirtokot nem szerezhetett, polgárjogot nem nyerhetett s az olyat általában nem volt szabad az országban megtűrni.
Egy harmadik büntetés is érte az országot, mely már nem csupán a fölkelőket, hanem a hűségben megmaradt lakosságot is sújtotta; ez a régi alkotmány eltörlés volt. Ez alkotmány a legnagyobb szabadságokat adta a rendeknek. A király az országgyűlés nélkűl törvényt nem hozhatott, a legfőbb tisztviselőket szabadon ki nem nevezhette, hanem véleményt kellett kérnie hivatalnokaitól, trónváltozás esetén pedig az országgyűléstől; sem el nem bocsáthatta, sem el nem mozdíthatta őket, kivéve bűntény esetén. Az ország közadóiról és véderejéről a király szintén csak a rendek akarata szerint rendelkezhetett; szóval keze még inkább meg volt kötve, mint a jelenkori alkotmányos uralkodóé. Mihelyt II. Ferdinánd a fölkelést leverte, meghagyta, hogy az országos rendtartás akként módosíttassék, hogy nemzetségének örökjoga, saját királyi hatalma és tekintélye, valamint a katholikus vallás minden támadás ellenére védve legyen. Az e föladattal megbízottak teljesítették a parancsot és az uralkodó háznak már eddig is érvényes örökjogát még világosabban és határozottabban kifejezték, a törvényhozás jogát kizárólag a királyra ruházták, a fő tisztviselők elmozdíthatatlanságának véget vetettek, s kinevezésöket a király tetszésére bizták, a katholikus vallást nyilvánították egyedűl törvényesnek s a papságnak, mely addig az országgyűlésen képviselve nem volt, az ott való megjelenés jogát megadták s őt nyilvánították az ország első rendjének. A rendek jogai ettől kezdve csaknem pusztán az adómegajánlásra korlátozódtak. Mindezen újításokat az 1627-ben kihirdetett „új országos rendtartás” szentesítette.
Az országnak nem hozta meg nyugalmát az az óriási változás sem, melyet a győztes hadak fosztogatásai, a jószágelkobzások, a pénzrontás, a régi alkotmány eltörlése, az utraquisták s a hitvallásban velök egyesűlt cseh testvérek üldözése okozott. A lakosság egyre vándorolt ki, hogy egy részt vallásának üldözése elől menekűljön, más részt pedig másutt gondoskodjék életfentartásáról, minthogy szülőföldjén nem talált módot a megélhetésre. A helyzet még inkább rosszabbodott, mikor a háború folyvást nagyobb arányokat öltött Német- és Magyarországon, s Csehországot örökös csapat-átvonúlások, toborzások és a köz elszegényedés daczára nagy adóemelések sujtották. Ehhez 1626-ban parasztlázadás járúlt az ország több kerületében s ez még inkább fokozta a pusztúlást.
Az ország egy részében, az éjszakkeletiben, mégis némi javúlás állt be. Ott Waldstein (Wallenstein) Albert Özséb ezredes, ősrégi cseh család sarja, ki a fölkelés idején mint hű és elszánt ember a császári pártban előkelő szerepet vitt, vétel és részben a Smiřický-féle nagy hagyaték megszerzése utján óriási földbirtokokat vásárolt össze, melyekhez a császár megadta neki a Friedland herczege czímet.
E jószágain Wallenstein Németalföldről és Olaszországból nagy számú ügyes kézműveseket telepített le, s ekképen, valamint a föld jobb művelésével, a bányászat előmozdításával, szóval minden úton-módon, mely dús vagyona és belátása mellett kinálkozott, gyarapította birtokait, és minthogy jobbágyairól a katonai terheket is el tudta hárítani, azok vagyonossága is növekedett. Prágában a herczeg palotát építtetett, melyet nemes formái nevezetes művészi alkotássá tesznek.
A császár, mikor a dán király támadással fenyegette, megbízta a herczeget, hogy fogadjon föl 20.000 főnyi hadat s egyszersmind őt nevezte ki azon sereg fővezérévé. Hogyan hajtotta végre Wallenstein ezt a föladatot, hogyan kényszeríté Németországot azon sereg eltartására, mely egyre számosabb lett, s hogyan munkálta saját gazdagodását, az világszerte ismeretes. A leigázott protestánsokban, valamint a hasonlókép kizsákmányolt katholikusokban határtalan gyűlölet támadt iránta. A legkalandosabb tervekkel gyanúsították, példáúl azzal, hogy Németországban uralkodásra törekszik az esetre, ha a császár meghal. Egy protestáns fejedelem sem érzé magát tőle biztosnak, minthogy szolgálatai jutalmáúl s előlegei törlesztése fejében Ferdinánd neki adta Mecklenburgot is, melynek urait, minthogy a dán király pártjára álltak, megfosztotta birtokaiktól.
Mikor a császár 1630-ban a választó fejedelmek gyűlését Regensburgba összehívta, hogy fiát utódjává választassa és seregének birodalmi költségén való eltartását kivigye, valamint a birodalmi fejedelmeket a Francziaország, Németalföld és Svédország elleni háborúban szorosabban magához fűzze: a választó fejedelmek, s első sorban Miksa bajor választó kijelentették, hogy e pontokra nézve még tárgyalásba sem bocsátkoznak mindaddig, míg a császár fővezérséget Wallensteintól el nem veszi s olyan emberre nem ruházza, a ki iránt bizalmuk lehet. A császár kénytelen volt engedni s Wallensteint azon pillanatban elbocsátani, melyben Gusztáv Adolf német földre lépett.
Wallenstein helyett Tilly vette át a fővezérséget; de, noha a liga hadainak szintén ő volt a parancsnoka, a svéd király, kihez néhány protestáns birodalmi fejedelem, így a szász és a brandenburgi választók is csatlakoztak, Breitenfeldnél (1631 szept. 17) keményen megverte. A győzelem után a szász választó Csehországba készűlt betörni; hadai november 15-én ellenállás nélkűl vonúltak be Prágába, honnan a császári őrség Taborba húzódott. A veszély a császárra nézve oly nagy lett, hogy Bécsben sem érzé magát biztonságban, mert Rákóczy György erdélyi fejedelem támadásától is félnie lehetett; környezetében tehát már arról beszéltek, hogy Olaszországba kell menekűlnie. A szászokkal együtt néhány ezer cseh száműzött is visszatért hazájába s önhatalmúlag visszavette egykori jószágait; ezekkel az elűzött papság egy része is visszatért, elfoglalta a prágai Thein-templomot s ott az isteni tiszteletet a cseh hitvallás szerint végezte. A haza tértek már arról ábrándoztak, hogy ütött a leszámolás órája s vége a császár uralmának. Az 1621 június 21-én kivégzettek koponyáit, melyek azóta az ó-városi híd tornyán voltak kitűzve, ünnepélyesen eltemették a Thein-templomban. Csak az zavarta a haza tértek örömét, hogy a szász választó a régi állapotok visszaállítása iránt nem tanúsított elég buzgalmat. A választó nem bízott a svéd királyban s nem akart a császárral, ki újra szaporította hadait, kiegyenlíthetetlen ellentétbe jutni. A választó valóban csakhamar kénytelen volt visszavonúlni, mire Csehországban új jószágelkobzási pöröket indítottak s nemcsak a haza tért száműzöttek vagyonát kobozták el, hanem azon polgárokét is, kik a szászokhoz csatlakoztak.
Az 1634 január 12-diki első pilseni szerződés aláírásai.
A warmbrunni (Porosz-Szilézia) főnemesi majorátusi könyvtárban levő eredeti után.
Az 1634 január 12-diki első pilseni szerződés aláírásai.
A warmbrunni (Porosz-Szilézia) főnemesi majorátusi könyvtárban levő eredeti után.
Wallenstein, ki elmozdítása miatt neheztelt a császárra, e vereségek hírére nem csekély kárörömet érezhetett. Sőt a breitenfeldi csata után tárgyalásokat kezdett a svéd királylyal, melyek csak azért nem vezettek eredményre, mert a király ajánlatai nagyon csekélyek voltak. De csakhamar más úton elégíthette ki sértett becsvágyát; a császár ujra fölajánlá neki a fővezérséget. Wallenstein eleinte nem fogadta ugyan el s csupán új sereg felfogadására akart vállalkozni, mely a szétforgácsolt császári csapatoknak ismét szilárd támaszt adjon. Ferdinánd ezt az ajánlatot is köszönettel vette, mindazáltal előbbi ajánlatához is ragaszkodott, mert az épen oly rettegett, mint nagyra becsűlt vezér nélkűl a lelke hiányzott volna a seregnek. Wallenstein bizonyára csak azért utasította vissza a fővezérséget, hogy a császártól nagyobb engedményeket csikarjon ki, mit végre el is ért.
Azon tárgyalások után, melyeket Eggenberg herczeggel 1632 aug. 13-án Göllersdorfban folytatott, átvette a fővezérséget; rendkivűli fölhatalmazásokat nyert s roppant jutalmat, a többek közt egy választó fejedelemséget igértek neki, melynek birtokosa birodalmi átokkal fog sújtatni. Wallenstein kiűzte a szászokat Csehországból, mire megkezdődtek a már említett jószágelkobzások; azután Egernél egyesűlt bajor Miksával s Gusztáv Adolf ellen megnyerte a nünbergi csatát (1632 szept. 4). A svéd királynak vissza kellett vonúlnia, de utána nyomúlt a győztes ellenségnek, mely Szászországban akart téli szállásra megszállni. Lützennél új csatára kerűlt a a dolog, melyben (1632 nov. 16) Gusztáv Adolf elesett, de csapataik győztek. Wallensteinnak Csehországba kellett visszavonúlnia, hol az 1632–33-ki tél folyamán veszteségeit új hadak toborzásával igyekezett pótolni s honnan tavaszszal Sziléziába az ott táborozó szászok, brandenburgiak és svédek ellen indúlt.
Ismeretes, hogy Wallenstein ott lanyhán folytatta a harczot, ellenfeleivel ismételten fegyverszünetre lépett; Aldringen tábornoknak, ki Miksa bajor választó támogatására volt Dél-Németországban, nem engedte meg, hogy a választót támadó föllépésében is segítse; hogy továbbá a spanyol segélyhadaknak Elzászba küldését, hol svédek és francziák ellen kellett volna küzdeniök, a leghevesebben gáncsolta. Ez a különös, a császári érdek szempontjából érthetetlen magaviselete azt a gyanút kelté iránta, hogy árúló terveket forral. A legújabb levéltári kutatások minden kétséget kizárólag bebizonyították ezt a gyanút. Arra a kérdésre, hogy mi indíthatta a császár elleni hűtlenségre, a legjobb fölvilágosítást Ońate adja, ki mint spanyol követ az 1633. és 1634. éveket Bécsben töltötte. Megjegyzi, hogy Wallenstein becsvágya olyan határtalan volt, hogy csak független uralom, a milyennel a választó fejedelemség megnyerése kecsegtette, elégíthette volna ki. Ezt a czélt a császár útján csak úgy érhette volna el, ha állandóan zászlajához bírja fűzni a diadalt. Minthogy azonban az egész protestáns Németország a svédekkel egyesűlt s Francziaország is hozzájok csatlakozott, Wallenstein nem gondolhatott többé Mecklenburg visszafoglalására, még kevésbbé pedig a választó fejedelemség megnyerésére, ha a császár híve marad. Ońate azt hiszi tehát, hogy Wallenstein a császár ellenségei útján remélte elérhetni azt, a mit a császár által többé el nem érhetett: a független uralmat, Wallenstein Franczia-, Szász- és Svédországokkal csakugyan alkudozásokba bocsátkozott, melyek az esetben,* ha a császárt cserben hagyja, Csehország megszerzésére adtak neki reményt. Ez okból Pilsenben, hol 1633–34-ben téli szálláson volt, seregét szilárdabban igyekezett magához fűzni, de ebben Ferdinánd megelőzte, mert pénz és jószág igéretével megnyerte magának az egyes ezredeseket. Mikor tehát Wallenstein nyiltan a svédekhez akart átpártolni, serege elhagyta, s a császár barátai Egerben néhány előkelőbb hívével együtt meggyilkolták (1634 február). Javait legnagyobb részt a császári ezredesek közt osztották föl.
Ez a két, úgy nevezett pilseni szerződésben történt, melyek aláírásai hasonmásban itt mellékelvék. Az 1634 január 12-én kelt első pilseni szerződés aláírásai eredeti szövegökben a következők: Julius Heinrich, Herzog zu sachsen – Ch. v. Ilow – Hanss Vlrich Schaffgotsch – O. E. Piccolomini – Joan Ernst H. v. Scherffenberg – E. G. v. Sparr –Adam Trczka – – R. Fr. v. Morzin – Suys – Joan Lodouico Isolano – G. H. v Scherffenberg – Fr. Wilhelm Mohr vom Waldt, Obr. – Hans Rudolff von Bredav –W. Lamboy – Gonzaga –Johan Beck – .. v. Wolff – A. Waeuell, Obr. – Ih v. Wiltberg – Florent de la Fossa – John Henderson – Walter Butler, Col. – Montar v. noyrel – Julio diodati –Buryan Ladislaw von Waldstein – Hans Kharl von Přjchowycz – la Tornett – J. G. Rauchhaupt – Petrus v. Lossy – Sebestyan Kosseczky – Marcus Corpesz – A. Gordon – Georg Friedrich von Milheim, Obl. – Johann Vlrich bissinger, O. L. – M. W. v. Teufel – de la mouilly – Siluio Piccolomini Johan Wangler, Oberstleutn. – J. Heinrich v. u. zu Schütz – Tobias von Gisenborg – Juan de Salazar – Hs. von Waldenfelsz – Lukas Notario – Don Felipi Corrasco dessineros – Carl Balbiano – Johan von Rodell zu Rodell – Felix von Altmanshaussen – Bernhart Hamerl – J. Christoph Peukher. Az 1634 február 20-án kelt második szerződés aláírásai ezek: A. H. z. M. – Julius Heinrich, Herzog zu Sachssen – Ch. v. Ilow – Adam Trczka – E. G. v. Sparr – F. v. Waldt – R. Fr. v. Morzin – W. Lamboy – G. H. v. Scherffenberg – Gonzaga – H. G. Breiner – pallant von Monriame – J. Beck – Florent de la Fosse – la Tornett – ….. go – Wylhellem Trczka – Petrus Lossy – Marcus Corpes – Hans Khorl von P. – Sebestyan Koszedsky – J. Heinrich v. u. zu Schütz – Johan Wangler Obristleut. – Nicola Millj Droghi – W. Adelshoun – Paul Přichowitz – Carl Balbiano – Nikola Millj Droghi – Stephan Puttnick – Paul Přichowitz – Bernhart Hamerl, Ob. Leutnandt.
Az 1634 február 20-diki második pilseni szerződés aláírásai.
A warmbrunni (Porosz-Szilézia) főnemesi majorátusi könyvtárban levő eredeti után.
Az 1634 február 20-diki második pilseni szerződés aláírásai.
A warmbrunni (Porosz-Szilézia) főnemesi majorátusi könyvtárban levő eredeti után.
Wallensteinban olyan férfiú bukott el, a ki nem egyedűl rettenthetetlenségével, nagy képességével és katonai, valamint közigazgatási szervező tehetségével, hanem fínom műízlésével s nem közönséges műveltségével is kitűnt. Tettei alapján őt Richelieu bibornokkal hasonlíthatjuk össze. A bíbornok Francziaország valódi uralkodójává tette királyát, midőn megtörte az engedetlen vallási és politikai pártok hatalmát. Ellenben Wallenstein az 1627–30-ki években Németország urává tette ugyan a császárt s fölmenté a hadsereg eltartásával járó gondoktól; de míg Richelieu alkotásai maradandók voltak és állandó hasznot hajtottak, Wallenstein önzése, melyet már Csehországban a legrútabb módon érvényesített s mely Németországban egész féktelenűl nyilvánúlt, a császárnak a legelkeseredettebb ellenségeket szerzé, kik végre az ő hatalmát is megtörték.
Wallenstein halála után Ferdinánd komoly békeajánlatokkal igyekezett ellenségei számát apasztani, s ez okból Leitmeritzben tárgyalásokat indított a szász választóval. Ezeket a svédek akként akarták megzavarni, hogy Banér vezetése alatt Csehországba törtek s Prágáig nyomúltak; de a nördlingeni csata hírére ismét eltávoztak. A császár e közben Pirnában s később Prágában folytatta a tárgyalásokat, melyek 1635 májusában a prágai békére vezettek, mire csaknem minden protestáns fejedelem elvált Svédországtól. Mindazonáltal sikerűlt Oxenstierna svéd birodalmi kanczellár ügyességének, a svéd tábornokok jelességének és Francziaország gazdag pénzforrásainak, valamint fondorlatainak eredménynyel folytatni a háborút, s Ferdinánd (1637) a nélkűl halt meg, hogy a háború végét megérte volna.
Fia és a német trónok örököse, III. Ferdinánd még 1627-ben megszerzé a cseh koronát; atyja már akkor megkoronáztatta, hogy a Habsburgok föltétlen öröklési jogát biztosítsa. Az új uralkodó alatt Csehország ismételve háborús események színhelye volt. 1639-ben a svédek újra az országba nyomúltak, az Elbe mentén Melnikbe s onnan Prága alá vonúltak, hová május 29-én érkeztek. De Banér hasztalan próbálta meg az ostromot; vissza kellett húzódnia. Őszszel azonban megint megjelent Prága alatt. A száműzöttek szintén tömegesen tértek vele haza; de a császári uralom megdőltébe s javaik visszaszerzésébe vetett reményeikben ezúttal is csalatkoztak. Banérnek október 29-én a császár testvére, Lipót Vilmos főherczeg elől, ki a nyáron a császári hadak főparancsnoka lett, vissza kellett vonúlnia. A következő évben a főherczeg Banért egészen kiszorította Csehországból s az ország, mely csaknem egy egész évig az ellenség kezén volt, újra fölszabadúlt.
De a vereség, melyet a főherczeg 1642 nov. 2-án Breitenfeldnél szenvedett, megint veszélyeztette Csehországot, s ha a svédek nem mindjárt törtek be területére, ezt azon támadások okozták, melyeket a svédek iránt féltékeny Dánia indított ellenök. Mikor a dán háború a svédekre nézve kedvező fordúlatot vett, s Rákóczy György erdélyi fejedelem is megtámadta a császárt, a svédek betörésének mi sem állta többé útját. Vezérök, Torstenson, Götz császári tábornokot 1645 márcz. 6-án Jankaunál oly teljesen megverte, hogy a svédek Magyarországot is elárasztották, sőt rövid időre Alsó-Ausztriába is benyomúlhattak. 1645–46 telén Wrangel svéd tábornok 20.000 emberrel szállta meg Csehországot, de 1646 tavaszán kivonúlt belőle.
Ettől fogva 1648 tavaszáig nem bántotta az ellenség Csehországot. Ekkor azonban Königsmarck svéd tábornok újra betört, Prága alá nyomúlt s csellel és meglepetéssel június 26-án hatalmába keríté a Hradsint, mely alkalommal gróf Harrach érseket, Martinitz fő várgrófot és a város parancsnokát. Colloredo tábornagyot foglyúl ejtette. De a még idején figyelmeztetett ó- és új-városba be nem juthattak a svédek. A polgárok a tanulókkal, 200-nál több szerzetessel és a hamarjában szaporított őrséggel egyesűlten a legvitézebbűl védekeztek, s a svédek akkor sem boldogúltak, mikor október 30-án 4.000 főnyi segítséget kaptak. Október 25-én utolsó rohamukat is visszaverték a polgárok. Kevéssel később, november 3-án megérkezett Prágába is a westfáli béke megkötésének a híre. A háború, mely az ablakon való kidobás jelenetével itt kezdődött s harmincz éven át pusztította Csehországot és Európa annyi más országát, immár véget ért, s a város fölszabadúlt az ostrom alól.
A béketárgyalások közben, melyek Münster és Osnabrück városokban folytak, a protestáns birodalmi rendek azon fáradoztak, hogy kieszközöljék a cseh száműzötteknek a szülőföldjükre való visszatérését és vallásuk szabad gyakorlatát. A svédek még javaik visszaadását is sürgették. A császár a hazatérést csak oly föltétellel akarta megengedhi, ha az illetők katholikus hitre térnek; ellenben a jószágok visszaadásáról hallani sem akart, mert e kívánság teljesítése a birtokviszonyokban épen oly forradalmat idézett volna elő, minő az 1618-ki fölkelést követte. A svédek viszont becsületbeli kötelességüknek tartották a visszaadást követelni; ez igérettel biztatták sokáig a soraikban küzdő száműzötteket, kiknek száma nagy volt s kik közűl sokan fontos állásokra emelkedtek úgy, hogy a svéd ezredesek egy hatoda cseh nemzetiségű volt.
De a svéd megbizottnak minden igyekezete hasztalan volt, s a száműzöttek továbbra is hazátlanok maradtak. A régi nézeteikkel nem is érezték volna magukat jól szülőföldükön, mert Csehország lakosainak politikai, vallási és tudományos életében gyökeres változás állt be. A nemesség, mely főleg II. Ferdinánd kegyéből nyerte és szaporította jószágait, szó nélkűl alkalmazkodott a korlátlan uralomhoz s híven ragaszkodott az uralkodó házhoz, egyházi tekintetben pedig az ellenreformáczió teljes diadalát ülte. Számos klastrom és templom alapítása, új szerzetes rendek behívása, a jezsuita collégiumok szaporítása, melyek száma 1618 óta háromról a háború végéig tizenötre emelkedett, az oktatásügy tökéletes átalakítása, mely majdnem kizárólag a jezsuitákra bizatott, vagy tőlük függött, kik a IV. Károly-féle egyetemet saját, I. Ferdinánd alapította akadémiájukba kebelezték, a katholikus egyházat a lelkek fölött korlátlan úrrá tették. Ez uralmat biztosította még az is, hogy a belföldi nemességnek csupán katholikus része maradt az országban, az új pedig főleg olaszokból, spanyolokból, vallonokból állt s már bevándorlásakor buzgó katholikus volt. Maga a parasztság nem fejtett ki erősebb ellenállást a katholikus térítés ellen, a városokat pedig, melyektől tartós és nehezen megtörhető ellenállást lehetett volna várni, az 1620 utáni büntető pörök és a háború csapásai tönkre juttatták, nagyobb részt lakatlanokká tették. Egyedűl Prágának volt még némi fontossága; itt azonban a jezsuiták olyan erélyesen és sikerrel dolgoztak, hogy a tanuló ifjúság a városnak 1648-ki védelmében lelkesülten támogatta őket.
A kivándorlás és a jószág-elkobzások által a vagyoni állapotokban előidézett átalakúlások, az örökös sarczolások és a háború más csapásai Csehország lakosságát, mely 1618-ban valami harmadfél millióra ment, az 1650. évig mintegy 700.000 főre apasztották le. Erről pontos tájékozást nyújt az a részletes népszámlálás, mely a XVII-ik század ötvenes éveiben készűlt. Az egyes városok és falvak leírásából, a mennyiben egész terjedelmökben fönn maradtak, megtudjuk, hogy a régi lakhelyeknek legalább egy, két, sőt három negyed része üresen állt s pusztúlásnak indúlt.
A harmincz éves háború még több vészt hozott tehát Csehországra, mint a huszita háborúk.
