Csehország története 1648-tól 1848-ig. Bachmann Adolftól, fordította Acsády Ignácz | Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Csehország története 1648-tól 1848-ig.
Bachmann Adolftól, fordította Acsády Ignácz

A béke visszatérte még épen nem távolította el Csehországban a hosszú háború következményeit: az ezer sebből vérző ország anyagilag és szellemileg tökéletesen aláhanyatlott. De az ország természetes gazdagsága hamar pótolt mindent. Erdő és folyóvíz egyaránt kinálta adományait, a kövér szántóföld és a föld belseje csak szorgalmas kézre vártak, hogy bőven jutalmazzák a fáradságot. Az ország fekvése és összeköttetései, mint mindenkor, most is elősegítették az ipart és a kereskedelmet.

Előbb azonban a pusztán álló királyi és mezővárosoknak néppel kellett megtelniök, a leégett és üres falvakat föl kellett építeni, nagy puszta területeket újra be kellett telepíteni. Erre irányúlt III. Ferdinánd, valamint a világi és egyházi földesurak első és legfőbb törekvése.

A császár, ki egyes híveit szolgálataikért, 1648-ban Prága városát is, kivált a svédek elleni vitéz védelemért dúsan megjutalmazta, minden idegen telepesnek három esztendei adómentességet biztosított. Az adók igazságosabb megosztása czéljából alaposan összeíratta az ország összes adózható telkeit. A rablók ellen, kik a háború után nagyon elszaporodtak, szigorú intézkedések tétettek; a ki egy rablót elfogott, vagy megölt, az külön jutalomban részesűlt. Később pedig Lipót császár rendeletére az útak mentén két oldalt pisztolylövésnyi távolságig kivágatták az erdőt, hogy a forgalom és békés kereset biztonságát fokozzák.

Sikerűlt is az országba, kivált Németország déli, katholikus részeiből számos telepest behívni, kik a vadont újra benépesítették s alkalmas helyeken új falvakat alapítottak. Lassanként nagy területeket szálltak meg a német parasztok főleg a nyelvhatáron: a saazi, rakonitzi és leitmeritzi kerültekben, továbbá a Cseherdőben; újra német népszigetek keletkeztek Csehország belsejében s maga a nyelvhatár sok helyt állandóan a németek javára módosúlt.

A katholikus egyház végleges győzelmével – az ország nagy hasznára – megszűntek a vallási viszályok is, melyek évszázadokon át örökös zavarok és bajok kúforrásai voltak. Titokban lappangott ugyan itt-ott néhány lutheránus, kálvinista, cseh testvér és más felekezetek néhány híve, sőt idők folytán új felekezetek is támadtak; de csupán a katholikus egyházat tűrték meg, s hatalma annál inkább emelkedőben volt, mert a lakosság, mely eleinte csak külsőleg tért meg, lassanként szívvel-lélekkel csatlakozott a régi valláshoz.

Gróf Harrach Ernő Albert érsek hozzájárúlásával, kinek hatalma immár az egész országra kiterjedt, II. Ferdinánd terve értelmében 1656-ban Leitmeritzben, 1664-ben pedig Königgrätzben alapítottak püspökségeket, melyek azonban ekkor még csak az illető kerületekre terjedtek ki. De, noha az érsek Prágában már régebben papnevelő-intézetet állított föl, világi papokban sokáig nagy volt a hiány s ez a jezsuiták s más régi és új szerzetek (theatinusok, trinitariusok, kegyesrendiek, irgalmasok, stb.) elterjedését annyira elősegítette, hogy végűl csak maguknak a jezsuitáknak 13 conventjök és igen sok apró társházuk volt Prágában és a vidéken. Első sorban ők irányozták és vezették térítéseikkel és búcsújárásaikkal, a szószékből és a gyóntatószékből, valamint az ifjuság oktatásával a lakosságot s az úgy nevezett „Szent Venczel-örökséget” (1671 óta) kizárólag ily szellemben használták föl.

De legalább a prágai egyetemre nézve nem egészen teljesűltek a kivánságaik. A pápai székkel folytatott hosszú és nehézkes alkudozások után az 1638 óta újra különválasztott egyetemek császári rendelettel 1653 nov. 17-én ismét egyesíttettek ugyan, de III. Ferdinánd, ki különben bizonyára egyházi érzelmű volt, az egyetemeket mégis első sorban állami intézményeknek tekinté. Úgy intézkedett tehát, hogy a hittudományi és bölcsészeti tanszékek betöltése általában a jezsuitákra bizassék ugyan, de határozottan magának tartotta fönn a másik két kar tanárainak kivenezését, valamint az egyetem szervezetére s a tanításra vonatkozó rendszabályokat is. De így is csak csekély volt az eredmény. A jezsuiták tanításmódja több mint hiányos vala; a világi tanítók száma és fizetése, s ennek folytán buzgalmuk is csekély volt. Épen oly csekély volt azon férfiak száma is, kik akkor Csehországban szellemi téren valami kiválóbbat alkottak; Balbin jezsuitán, a tudós történetírón kivűl alig tette valamelyikök a nevét az ország határain túl is ismeretessé.

Gróf Harrach Ernő Albert, prágai bibornok-érsek.
A Lajtha melletti Bruck kastélyban levő olajfestmény után, König Frigyestől.

Csehország a XVII. század második felében az anyagi jóllét tekintetében is csak nagyon lassan fejlődött. Fiai a német s magyar harcztéreken a régi vitézséggel küzdöttek és véreztek ugyan, a rendek pedig katonát, pénzt, eleséget egyre újabb áldozókészséggel szavaztak meg, de ellenség évtizedeken át nem tette a lábát cseh földre. Csak 1672-ben és 1673-ban gyülekeztek össze a császári hadak nagyobb tömegei az ország határain belűl, Egerben, hogy XIV. Lajos franczia király ellen indúljanak. Ellenben sok más Isten csapása, úgy mint pestis (1680/81) és gyakori pusztító tűzvészek (1689) sujtották az országot. Más részt a császári látogatások (III. Ferdinándé 1652-ben, hogy idősebb fiát, IV. Ferdinándot és nejét Eleonórát, 1656-ban, hogy ifjabb fiát, Lipótot megkoronáztassa, I. Lipóté 1658-ban s máskor is) igazi béke-ünnepekké lettek, melyek az uralkodónak az ország iránti érdeklődését és a lakosság hazafiságát juttatták kifejezésre s a főváros polgárainak anyagi hasznot is hajtottak.

Az adó azon időben nagy volt ugyan, de egyáltalán nem elviselhetetlen. Csehország fizetett rendes adót, mely Morvaországéval és Sziléziáéval együtt rendesen annyit tett, mint Felső-, Alsó- és Belső-Ausztriáé együtt véve; fizetett további hadi adót, melynek összege természetesen a szükséglethez képest nagyon változott, s végűl, mint annak előtte, ekkor is hozzá járúlt a magyar véghelyek fentartásához, sőt III. Ferdinánd óta az azokban lévő őrség fizetéséhez is.

De az adózásban az aránytalanság a régi maradt s máskülönben is sok mindenféle körűlmény a legnagyobb mértékben gátolta az összes néposztályok jóllétének egyenletes fokozását. Különösen elmondhatni ezt a parasztokról. Mióta a hatalmasoknak a XV. század végén sikerűlt Csehország szabad parasztját földesúri hatalom alá vetni, sőt jobbágygyá tenni, helyzete egyre szomorúbbá vált. A nagy háború befejeztével dolgai a lehető legrosszabbúl állottak. A szabad mozgás végső maradványai is megsemmisűltek; az úri szék lett minden bírói és közigazgatási ügyben az egyetlen hatóság. A földesúrnak joga volt jobbágya élete és halála fölött dönteni, s minden viszonyát a saját tetszése szerint szabályozni, míg a természetbeli szolgálmányok és robotok anyagilag rontották meg a parasztságot.

Minden férfi 18 éves korától 55-ig, minden nő 17 éves korától 50-ig hetenként sok esetben öt, sőt hat napig télen-nyáron robotolni volt köteles úgy, hogy csak vasárnap, vagy csak éjszakánként foglalkozhattak saját földjük és gazdaságuk megmunkálásával. Még a gyermekeket is pásztorkodásra, vagy más könnyen munkákra használták, míg a paraszt igás marhája elsőbb sorban a földesúr jószágain szükséges munka végzésére szolgált.

Schwarzenberg János Adolf herczeg.
Rosetti Domenico metszete után, Hecht Vilmostól.

A nyomorúságosan mívelt szántóföld, rét és kert jövedelmét legnagyobb részt a tizedek s egész sereg más illeték emésztették föl. A földesúr szabta meg, milyen áron tartozik a paraszt a maga marháját és gabonáját ő neki átengedni, viszont pedig a földesúr beteg marháját és silány gabonáját méreg drágán átvenni. Csak a földesúr malmában őröltethetett, hol semmi sem védte a molnár csalárdsága ellen. Nem csoda tehát, ha övéivel együtt örökös inséggel küzdött, s minthogy minden engedetlenségét irgalmatlan pénzbirsággal és korbácscsal büntették, panaszai pedig csak arra szolgáltak okúl, hogy még embertelenebb bánásmódban részesűljön, a parasztság gyakran pusztán hagyta házát és telkét, sokan meg öngyilkosok lettek.

A nagy háború közben és után végbement óriási birtokváltozások nagy számú idegen nemességet vontak az országba; ilyenek az Eggenberg, Dietrichstein, Aldringen, Königsfeld, Hartig, Spork, Fürstenberg, Oettingen, Pötting, Desfours, Clam, Bredau, Morzin, Mannsfeld, Bouquoy, Gallas, Schaffgotsch, Lützow, Kaiserstein, Khuenburg, Fahrensbach, Adlersberg családok, János Adolffal (meghalt 1683) pedig a roppant jószágokat szerző Schwarzenbergek és sok mások, kik a lakosság iránt gyakran a legcsekélyebb jó indúlattal sem viseltettek. Sokszor nem is laktak Csehországban s birtokaik kezelését, jogaik intézését tisztjeikre bizták, kiknek önkénye és haszonlesése a jobbágyok nyomorúságos helyzetét még inkább fokozta.

Ez állapotokon kivűl franczia, német és magyar (Thököly-párti) ügynökök izgatásai, melyekkel e háborús időkben a császár ellenálló képességét bénítani próbálták, valamint az akkor Csehországban pusztító pestis alkalmából az udvar ellen terjesztett hallatlan rágalmak s a tömegek babonája okozták, hogy 1680-ban messze szétágazó parasztlázadás támadt, mely mérhetetlen anyagi kárt tokozott. A rosszúl tájékozott kormány eleinte szigorúságra gondolt és tömlöczbe vetteté a parasztok küldötteit, kik Gallas és Bredau grófok ellen panaszt akartak emelni. Mikor azonban erre nemcsak Csehország keleti részeiben sereglettek össze a parasztok, hanem a bunzlaui, leitmeritzi és elbogeni kerületekben is aggasztó mozgalom támadt, Piccolomini és Harant tábornokok haddal mentek ugyan a zendűlők ellen, de mégsem annyira fegyverrel, mint inkább a foglyok szabadon bocsátásával, teljes bűnbocsánat igérésével s mindenekfölött a robotmunka könnyítésével fejezték be a mozgalmat. E könnyítések azonban csekélységek voltak és – sajnos – csakhamar feledésbe mentek.

De nemcsak a parasztságért történt ily szertelenűl kevés, hanem a kereskedés és kézmű, bányászat és ipar is, melyekben a nagy háború után teljes volt a pangás, szintén a kellő támogatás nélkűl maradt. Az egykor oly fontos sókereskedés hanyatlásnak indúlt és az „arany út” elpusztúlt, minthogy a kormány 1692-ben vámot vetett a bajor só bevitelére. De honnan is vette volna a császár az ipar és kereskedés előmozdítására szükséges eszközöket, mikor nemcsak a béke első éveiben, hanem azután is állandóan oly nagy volt a pénz szűke, hogy még a hivatalnokok és tanárok fizetésének hátralékait sem birták kifizetni? Hogyan pótolhatta volna a háborús években elmulasztottakat, mikor mindúntalan új bonyodalmak támadtak s újra meg újra kitört a háború hol a törökkel, hol a francziával?

Mint másutt, úgy Csehországban sem voltak az államhatalomnak, noha a legmesszebb menő jogosítványokkal volt fölruházva, saját hivatalnokai, hogy akaratát gyorsan és biztosan érvényre emelje. A rendi kormányszervezet most is fennállt, mint annak előtte, de üdvöset alkotni nem tudott. Az országgyűlésnek alig volt valami fontossága és kezdeményező joga, melyet III. Ferdinánd 1640-ben a rendektől elvont, a legcsekélyebb színvonalra szállott volt. Ha a rendek a császár előterjesztéseit az ő akarata szerint intézték el, „csak akkor szabad s előbb nem – mondá a császár – apróbb ügyekben, melyek személyünket, felségünket, tekintélyünket és jogainkat nem érintik, egymás közt tanácskozniok”; de „mielőtt efféle tanácskozásokat megkezdenek, azt előbb nekünk, ha helyben vagyunk, vagy országgyűlési biztosainknak tartoznak bejelenteni.”

Ez időszakban csaknem teljesen üres formasággá satnyúlt az adómegszavazás joga is, sőt a rendektől elvileg megtagadták e jogot. Még III. Ferdinánd kötelezé a rendeket, hogy az általuk kezelt adókról szoros számadást tegyenek. I. Lipót császár pedig ismételten egyszerű „nyomtatott pátensekkel” vetette ki a csehországgyűlésre az adót, sőt alkalmilag a császár (1694 február 26) kereken kimondta, hogy mint uralkodó király „omni jure” föl van jogosítva, hogy cseh örökös országaira szükség esetén egyszerűen kivesse az adót, s hogy csupán kegyelemből történik, ha az adót a régi alkotmány értelmében az országgyűléstől kéri; felségjoga „in publicis tributis” korlátolva ezzel legkevésbbé sincs.

De hogy is kelhettek volna Csehország akkori rendei az ország jogainak védelmére, mikor a papság oly rendkivűl le volt a koronának kötelezve, a városok 1547 óta függő állapotban voltak, s csak a nemességnek volt némi szabadsága! Hanem ez a nemesség, mint minden, a kor és a körűlmények hatalmának hódolt; egész múltjánál fogva idegen volt az ország, annak története és lakossága iránt, mindenek előtt az uralkodó házra s az összállamra irányozta tekintetét, a melyeknek a nemesek közűl többen kiváló szolgálatokat tettek. Ezek közűl elég itt winterbergi Kapliř (Käppler), gróf Schlick és Lobkowitz Keresztély tábornokokra, az államférfiak és diplomaták sorából pedig Lobkowitz Venczel herczegre, Kinszky Ulrik, Wratislaw János, a Colloredo, Martinitz, Gallas grófokra hivatkozni.

A spanyol örökösödési háború arra kényszerítette a császárt, hogy örökös tartományaira új vér- és pénzáldozatokat rójjon, melyeket, mint a többiek, Csehország is készségesen viselt. 1702 és 1703 óta a nagyon fölcsigázott régi adókhoz „önkéntes” vagyonadó is vettetett ki, melyet sürgős szükségben és „ad conservationem universi” kivántak s nagy szigorral hajtottak be, s mely kivált a polgárságot sújtá érzékenyen. Minthogy a háború mindinkább terjedt s más részt I. József császár, Lipót császár utóda a kivívott nagy sikereket minden áron meg is akarta tartani, szó sem lehetett ez években az adók leszállításáról. Sőt 1708-ban a pénzhiány arra kényszeríté a császárt, hogy a lakosokra megint új adót vessen, az úgy nevezett fogyasztási adót, melyet élelmi szerek, italok s a háztartásban szükséges más czikkek után kellett fizetni, s mely, noha mérsékelt vala, sok keserű panaszra adott okot.

De legalább a háború színhelye nem Csehország volt. Csak egyszer (1706) féltették az ország biztonságát, mikor XII. Károly svéd király ellenfelét, II. Ágost szász választót és lengyel királyt üldözve, Csehország közelébe nyomúlt és a császár iránt is fenyegetően lépett föl. A király, mint a westfáli béke kezese s Francziaország szövetségese, nemcsak a sziléziai protestánsoknak kelt védelmökre, nemcsak a szövetséges hadaknak franczia területről való visszahívását követelte, hanem magyar és osztrák dolgokban is a döntő bíró szerepét akarta játszani. Csehországban akkor semmi katonaság nem volt s Prágán, Glatzon és Egeren kivűl egyetlen vár sem volt csak némileg sem védhető állapotban. Ez okból a császár, a ki különben nagyon féltékeny volt jogaira, s azokat mindenkor föltétlenűl el volt tökélve védeni, a svéd királyt békés tárgyalások útján, melyeket Wratislaw János gróf vezetett, igyekezett megnyerni, a mi szerencsésen sikerűlt is.

Habár I. Józsefet a nagy nemzetközi bonyodalmak teljesen elfoglalták, mint erélyes uralkodó elég számos nyomát hagyta országai javára irányúló tevékenységének. Az ifjú uralkodó szilárdan el volt tökélve, hogy a nagy országaiban szunnyadó dús erőket fölébreszti és kifejleszti s ezzel Ausztria hatalmi állását szilárdabb alapra fekteti. Éles eszét nem kerülte ki, minő kiváló fontossága van e tekintetben az uralkodó és az alattvalók közötti benső viszonynak. A mi Csehországot illeti, 1648-ban még III. Ferdinánd szigorúan megtiltá, hogy a prágaiaknak továbbra is szemökre vessék 1618-ki lázadásukat. Mint akkor Prága, azóta az egész ország folyton bebizonyította hűségét és áldozókészségét. Ez okból József császár 1709 szept. 26-án megtiltá „e rég elfeledett hiba minden emlegetését”; a mint a nem katholikus vallást a katholikus, azonképen szorították ki a forradalmi személyeket és nemzetségeket az olyanok, a kiknek a fölkeléshez semmi közük nem volt. Különben is egész testületek, a prágai székes káptalan, Pilsen, Pilgram városok és számos nemzetség semmi részt nem vettek a fölkelésben.

Az országgyűlés ülésterme Prágában.
Weber Antaltól

Minthogy a megújított alkotmány nem felelt meg többé a helyzetnek s a forradalomra és annak véres leverésére való örökös hivatkozással készűlt: bizottság küldetett ki, hogy az országnak új alkotmányt készítsen, mely az uralkodó és az ország óhajtásait egyaránt számba vegye s minthogy mind a kettőnek részvételével jött létre, egyszersmind az uralkodó család és cseh alattvalóinak egykori fellázadt része teljes kibékűlésének is látható bizonyítéka legyen. A bizottság azonban csak jóval József halála után végezbe be munkálatait.

De, habár sok más művével együtt ezt sem fejezhette be a császár, más részt érvényesíteni tudta a cseh választó fejedelmi jogot, mit már atyja megpróbált. Az osztrák uralkodók mindig nagy gondot fordítottak, arra, hogy a császári méltóság megmaradjon családjuknál. Ez arra kényszeríté ugyan őket, hogy saját erejökkel védjék meg a birodalmat; de más részt azok a nyereségek, melyeket a német császárság nyújtott, szintén nagyon tetemesek voltak, mert a császárok örökös országaik szorongatásai alkalmával a német birodalomra támaszkodhattak. Minthogy a Habsburg uralkodók, kik I. Ferdinánd óta egyszersmind Csehország királyai is voltak, mindig iparkodtak a császári méltóságra: valahányszor a többi választó fejedelmek szavazatát javukra igyekeztek megnyerni, az általuk viselt cseh választó fejedelemség természetszerűen háttérbe szorúlt. Különben is Csehországot már I. Ferdinánd lehetőleg függetlenné tette a birodalomtól, hogy elejét vegye a cseh ügyekbe való beavatkozásnak, ámbár jogilag semmit sem változtatott az országnak a birodalomhoz való viszonyán.

Épen erre támaszkodott I. Lipót és utóda, I. József, midőn azt kivánta, hogy a cseh választó fejedelmi szavazat a többiekkel teljesen egyenjogúvá tétessék. Erre azt felelték, hogy ennek útját állja a sok évi gyakorlat, s hogy Csehország nem viseli a többi választó fejedelemségek terheit és kötelezettségeit. Lipót császár csakugyan nem ért czélt. De, mikor József beleegyezett, hogy Csehország jövőre minden birodalmi adót és terhet viseljen s a kamara-törvényszék fentartásához évi 800 frttal járúljon, ez a kivánsága is teljesűlt, s választói joga teljesen elismertetett.

A békekötéseket, melyek a spanyol örökösödési háborút befejezték, Csehországban is örömmel üdvözölték, mert a fogyasztási adók rég kívánt megszűntetésére vezettek (1714). Ellenben még 1714 nyarán kitört az országban a pestis és minden ellene alkalmazott intézkedés daczára 1715 tavaszáig pusztított. Ezt a csapást megelőzőleg pedig pusztító marhavész támadta meg a marhaállományt, a földmíves e fő vagyonát, s okozott töméntelen károkat. Ez okból s mivel a szegény paraszt és mesterember javára a császár komoly jóakarata daczára a következő békekorszakban sem történt semmi, a beálló békés időszak, melyet csak az 1716–1719-ki török és spanyol küzdelmek szakítottak meg, anyagilag csupán Ausztria főbb nemességének vált hasznára, mely, mint egyebütt, Csehországban is fényűző építkezéseivel, nagy útazásaival, pazar és élvhajhászó életmódjával tett tanúságot gazdagságáról.

Mindazonáltal VI. Károly uralkodását tűntetik ki az első kisérletek, melyek arra nézve tétettek, hogy Ausztria külkereskedelme szerveztessék és a birodalom tengeren túli gyarmatok szerzése által lépjen versenyre Európa nyugati hatalmasságaival. Az a kitartás és buzgóság, melylyel a császár a belső forgalom élénkítését és ipar teremtését czéljáúl kitűzte s melylyel a parasztság helyzetének javítását (1738) megkezdé, teljes elismerést érdemel.

Már akkor kitűnt, hogy első sorban Csehország alkalmas az iparos tevékenységre. A százados külső és belső bajok közt is folyton emelkedett a posztógyártás Reichenbergben s a hegedű-készítés az Érczhegységben. A megindúlt üvegkereskedés fejlődni kezdett. A kedvezőbb kereskedelmi állapotokat első sorban a gyönyörű Elbemellék lakói használták föl, hogy gabonájokat és dús gyümölcstermésöket haszonnal szállítsák ki a német birodalomba. Ez a forgalom, mely egyre nagyobb lendületet vett s Csehországra nézve a gyarapodás egyik forrásává lőn, nemzetiségi tekintetben sem maradt következmény nélkűl. Egy részt Csehország elbementi városaiban sok német kereskedő telepedett meg, más részt a német nyelv a német éjszakkal való érintkezés által a csehek közt is egyre nagyobb elterjedést nyert.

De a császár folyton legfőbb fontosságú politikai okok, élete végén pedig szerencsétlen háborúk gátolták jóakaró szándékai valósításában. A spanyol örökség miatti hosszas háborúk nyilvánvalóvá tették, hogy a trónöröklés iránt világos megállapodást kell létre hozni. VI. Károly tehát 1713 ápril 19-én családi törvényt adott ki, mely nemcsak fi, hanem nőörököseinek is biztosítja az elsőszülöttség rendje szerint az örökösödést összes országaiban. E törvények föltétlen elfogadását igyekezett tehát immár összes alattvalóitól kieszközölni. Csehország és a még 1322-ben Csehországnak elzálogosított birodalmi birtok, az Egervidék, rendeinek is előterjesztetett az új törvény. Minthogy Csehországban még IV. Károly császár 1348 ápril 7-én kelt trónöröklési törvényével a nőágra is kiterjeszté az öröklés jogát, melyre a későbbi Jagello és Habsburg családok mindenkor (1510–1545) határozottan jogot tartottak: a rendek 1720 október 16-án kijelentették, hogy az új törvény, a „pragmatica sanctio”, összhangban áll a királyság régi alaptörvényével, s kimondták, hogy az előterjesztést, melyet ők parancsnak neveztek, a császár „tisztán vele született nagy kegyességéből” juttatta hozzájok.

Midőn magukat és utódaikat kötelezték, hogy e rendelkezést minden részletében a legpontosabban megtartják, csak azt kérték, hogy a császár a maga részéről a „legkegyesebben védeni kegyeskedjék” őket 1627 május 29-én jóváhagyott kiváltságaik, szabályzataik és szokásaik élvezetében. A cseh rendek által szerkesztett hódoló és hozzájárúló okíratot az Egermellékiek is elfogadták, de kiváltságaiknak és annak fentartásával, hogy az új törvény Eger zálogösszegére alkalmazható legyen.

Már ezen 1720 október 16-ki végzés is mutatja, minő állást foglalt el a cseh országgyűlés azon, egyházi és világi tekintetben egyaránt korlátlan felségjogok iránt, melyeket az utolsó Habsburgok a kor szellemében gyakoroltak. De még alaposabban mutatja ezt az új alkotmánytervezet, melyet a fent említett törvényhozó bizottság 1734 körűl fejezett be.

E szerint az egyetlen lényeges jog, mely a rendeké maradt, az volt, hogy a császár megigéri, hogy „közönséges, az egész országot illető ügyekben a mi legengedelmesebb rendeinket mindenkor meghallgatjuk, a pénzverés, az adózás és a királysághoz tartozó jószágok elidegenítése körűl nem másképen, mint közországgyűlésen járunk el”. Hogy mindez mit jelentett, megmutatta az addigi gyakorlat. Ha az országgyűlés a császártól bármit megtagadott volna, ez eljárását, mint Lipót császár fent idézett nyilatkozata mutatja, zendűlésnek és árúlásnak vették volna.

Egyébiránt a rendek a császár fölhívására még 1714-ben követséget küldtek Bécsbe s mindjárt tíz évre (1714 nov. 1-től 1724-ig) évi két millió forint hadi adót ajánlottak meg. A császár megigérte ugyan, hogy ez összeget nem emeli, de a következő években a rendeknek igen tetemes rendkivűli adókat is meg kellett ajánlaniok. Békés években ideiglenesen leszállították ugyan ez adókat, de egészen nem tűntek el azok soha. A 2,000.000 forint rendes adót 1724 után is egyszerűen tovább fizették. A rendek folyó pénzügyeinek kezelését előbb külön rendi képviselők, kiket az országgyűlés évenként választott, 1715 óta pedig külön országos választmányok végezték s ez utóbbiak a főpapok, főurak, nemesek és polgárok két-két képviselőjéből álltak.

A közigazgatás javítása érdekében Csehország még 1714-benúj területi beosztást nyert. Ekkor tizenkét kerület alakíttatott, és pedig a königgrätzi, bunzlaui, pilseni, prachini, bechini, časlaui, chrudini, leitmeritzi, saazi, rakonitzi, berauni és kauřimi. Eger, Elbe-Falkenau és Elbogen környéke a saazi kerülethez, a schlani járás a rakonitzihoz tartozott, a régi moldaui és podbrdi kerület együtt pedig a berauni kerület nevét nyerte. Ugyanekkor a berauni kerület nehány faluja, melyek a kerületi fő helytől nagyon messzire estek, a bunzlauihoz csatoltatott.

Sem I. József, sem VI. Károly nem koronáztatták magukat cseh királylyá. De ez utóbbi 1723 júniusban nejével és két leányával, Mária Teréziával és Mária Annával Prágába érkezett, hogy nejével együtt megkoronáztassa magát, mi nagy fénynyel és a nemesség tömeges részvételével ment végbe. Az uralkodó megkoronázását illető ezen késői elhatározásának indító okait már az egykorúak sokat feszegették. Fő okúl azonban a császár azon hő óhaját lehet elfogadni, hogy el ne mulaszszon bármit is, a mi elősegíthette, hogy legidősebb trónutódlása örökös országaiban biztosíttassék.

Ismeretes, minő terhes áldozatokkal vásárolta meg VI. Károly az európai hatalmaktól a pragmatica elismerését, mennyire megrontották pénzügyeit a lengyel örökösödési s a török háborúk, melyekbe épen ez elismerés miatt keveredett, mennyire megtizedelték a hadsereget, különösen annak java részét, a német-szláv ezredeket. Mindezen csapások nagyon csorbították Ausztria külső tekintélyét s lehangoltságot és elégedetlenséget keltettek a lakosságban.

Ily körűlmények közt halt meg VI. Károly, dicsőséges családjának utolsó fitagja, váratlanúl rövid betegség után (1740 október 20). Osztatlan bámúlattal tekintették már a kortársak ama kiváló nő egyéniségét és tevékenységét, ki ekkor atyja halála után a monarchia kormányzatát átvette. Míg a bonyodalmak és csapások közt erős férfiak elvesztették a bátorságot, ez az asszony, noha Európa fejedelmei szavukat és szerződéseiket megszegve ellene támadtak, elő tudta teremteni a háború hathatós folytatásához szükséges eszközöket, s a hosszú harczban megtartotta magának és övéinek ősei örökét, mire azután megkezdé mint az osztrák államszervezet rendezője és reformátora ép oly mérsékletes, mint engesztelő tevékenységét.

Csakhogy, míg ez sikerűlt, viharos napok, a legmegfeszítettebb munka és gond évei múltak el az ifjú uralkodónő és kedvelt Ausztriája fölött. Mindezekből nem csekély áldozat és szenvedés, de öröm és lelkesedés is jutott Csehországnak. Mindjárt eleinte egy kiválóan cseh kérdés merűlt föl s fokozta a fenforgó bonyodalmakat. Arról volt ugyanis szó, ki gyakorolja a német királyválasztásnál a cseh választói szavazatot? Nemcsak Bajor- és Spanyolország, melyek Mária Teréziát egyáltalán el sem ismerték, hanem Szászország is Ausztria ellen foglalt e miatt állást.

A szász választó, ki egyszersmind lengyel király volt, nemcsak az ellen tiltakozott, hogy Mária Terézia férje és uralkodótársa gyakorolja a cseh szavazatot, hanem a királynőtől egyáltalán elvitatta a szavazati jogot, azt mondván, hogy Károly császár, mint cseh király, halálával őt, a legközelebbi rokont illeti a cseh választói szavazat. Ily körűlmények közt a mainzi választó, mint kanczellár, a császár haláláról való hivatalos értesítést s az új választásra vonatkozó meghívást Prágába, a csehrendekhez küldte.

De csakhamar maga az ország birtoka is kérdésessé vált Mária Teréziára nézve. Mikor II. Frigyes porosz királynak Sziléziába való váratlan betörése fölidézte a háborút s Ausztria többi ellenségeit is harczra bátorította, Frigyes mollwitzi győzelme (1741 ápril 10) után Bajor-, Franczia- és Spanyolország a porosz királylyal háborúra szövetkeztek Ausztria ellen. Egyszerre több felől megtámadtatván, az elgyöngűlt, asszony uralom alatt álló birodalom elveszettnek látszott. Csakhamar a szász választó is a szövetséghez csatlakozott, hogy, mint szomszéd, kivegye a maga részét az osztozkodásból. Morvaországot igérték neki, míg Csehország a bajoroké lett volna.

Az ellenség azonban egyelőre nem bántotta az országot, mely Szilézia érdekében tetemes áldozatot hozott, míg a nemesség az erődített helyek védelmére s a császári sereg szaporítására tett egyet-mást. A bajor-franczia betörés Felső-, utóbb Alsó-Ausztriát érte; egyenesen a birodalom szíve, Bécs ellen volt intézve. Franczia befolyás, de alkalmasint Szászország iránti féltékenysége hirtelen arra bírta a bajor Károly Albertet, hogy Csehország ellen fordúljon s azt elfoglalja. A három felől, Alsó- és Felső-Ausztriából s a Felső-Pfalzból Csehországba nyomúló 24.000 francziához és 12.000 bajorhoz, kik 1741 november 23-án Prága alatt egyesűltek, ugyanaz nap 18.000 szász csatlakozott, kik éjszak felől közeledtek.

Nagy számú ellenség fenyegette tehát a cseh fővárost, melynek kiterjedt s Eger váráéval egy időben (a század elején) épűlt erősségeit nem olyan őrség védte, a milyen, hozzá adva a fegyveres polgárokat és a tanúlókat, csak némileg is arányban állt volna föladatával. Mindazonáltal a királynő bizton számított rá, hogy Prága legalább rövid ideig mindenesetre tartja magát s ő a maga részéről meg is tett mindent, hogy ez megtörténhessék. Azzal a titkos fegyverszünettel, melyre a porosz királylyal Klein-Schellendorfban lépett, azt óhajtá megnyerni, hogy főerejét Csehországba indíthassa. De, míg az osztrákok Neuhaus bevétele után nagyon lassan nyomúltak előre Beneschauig, Prága előtt az eldöntés oly hamar megtörtént, hogy a fő seregtől Kolowrat tábornok vezetése alatt a prágai őrség szaporítására útnak indított csapatok sem érkezhettek oda idejében. Gróf Rutowsky szász tábornagy sürgetésére, a ki kijelenté, hogy esetleg szövetségesei nélkűl is megpróbálja a rohamot, a szövetséges hadak a november 25. és 26-ka közti éjjel csakugyan megindították a rohamot s csekély veszteséggel hatalmukba is kerítették Prágát. A helyőrség hadi fogságba kerűlt. A történtek hírére s Poroszország fenyegető magatartása miatt az osztrák hadsereg ismét Csehország délkeleti részébe húzódott vissza.

Egy nappal Prága megvétele után a bajor választó bevonúlt a városba és másnap a Hradsinon, a cseh királyok palotájában ütötte föl fényes székhelyét. A város parancsnokává a bajor gróf neveztetett ki. Károly Albert máskülönben is haladéktalanúl intézkedéseket tett a cseh királyi méltóság birtokba vételére; a főnemesség készségesen engedelmeskedett neki s nagy számmal jelent meg udvarában. Deczember 7-én a választó német és cseh nyelven Prága útczáin királylyá kiáltatott ki s 19-én a rendeknek ép oly számos, mint fényes gyülekezete fejezte ki előtte hódolatát.

Rautenstrauch István braunaui apát.
Mansfeld J. E. metszete után.

A megjelentek közűl néhányan azt hozhatták föl mentségűl, hogy jószágaik az ellenség kezén levő országrészben vannak, s hogy mindenkit a jószág-elkobzás veszélye fenyeget, ki a hódolatra meg nem jelenik. A választó főleg a papság és főurak irányában mutatott rendkivűli kegyességet. A bajor, valamint a franczia hadak a legszigorúbb fegyelmet tanúsították, úgy hogy a kereskedelemben és forgalomban alig állt be fennakadás. Az ország új kormányába csupán belföldieket neveztek ki: gróf Kolowrat Fülöp elnöklete alatt Buquoy Ferencz, Chotek Rudolf, Czernin Hermann, Dohalitz János Keresztély grófokat és Lažani Bechyné Miksa, meg Audrči Audrcký Venczel lovagokat, míg gróf Kaiserstein János Venczel cseh kanczellár lett az új király udvarán. Az ország alkotmányán semmiféle módosítás nem történt.

Az összes itt említettek a hivatalt nemcsak készségesen, hanem örömmel elvállalták, míg mások, az ország első családainak tagjai, egy Clary, Morzin, Wratislaw, Wrtby, Wrschowetz, Kuenburg, Lützow, Desfours, Lažansky a kamarási méltóságot kérték, sőt gróf Manderscheid-Blankenheim prágai érsek is tovább ment az idegen uralkodó iránti barátságos érzelmekben, mint épen szükséges lett volna. Érthető tehát, mennyire megbotránkoztatta Mária Teréziát a cseh főnemesség e hitszegő magaviselete. Néhány főúri család azonban mégis egészen távol maradt a bajor választótól és kormányától, sőt egy pár nemes úr hazafiúi hűségének fényes tanújelét adta. A városi polgárság s a jobbágyság pedig épen nem lelkesűlt az új uralom iránt, sőt Károly Albertnek még az az igérete sem ébresztett vonzalmat, hogy egészen eltörli a jobbágyságot. Egyes nyomorúltak természetesen akkor is akadtak, kik készségesen szolgálták az ellenséget.

Mária Teréziát mindezek a Csehországban történő dolgok rendkivűli keserűséggel töltötték el. El volt szánva „mindent koczkára tenni, hogy Csehországot magának megmentse” Ez azonban nem egy könnyen ment. Ismét az a férfiú, a ki kezdettől fogva legveszélyesebb ellensége volt, II. Frigyes porosz király, lépett útjába. Neisse várának megszerzése után egész Szilézia urává levén, még október végén csapatokat indított keleti Csehországba; november 4-én a bajor választóval újra szövetkezett s a maga hódításai biztosítása fejében megigérte neki, hogy a császári méltóság, Csehország. Alsó- és Felső-Ausztria és Tirol megszerzésében segítségére lesz. Mikor a választó bevette Prágát, a király, hogy a helyzetet jobban kiaknázhassa, Morvaországba nyomúlt s csaknem az egész tartományt megszállotta, míg hadai keleti és éjszaki Csehországban terjeszkedtek el.

De ezzel és Károly Albertnek császárrá való választásával (1742 január 24), mely alkalommal Ausztria követét, ki a választói jog gyakorlására kiküldetett, csakugyan kizárták a szavazásból, egyelőre megtelt Ausztria szenvedéseinek pohara. Míg az osztrák fősereg a poroszokat tartá szemmel s déli Csehország birtokát biztosította, gróf Khevenhüller Lajos András tábornagy benyomúlt Felső-Ausztriába s azt meghódította; azután az Olaszországból fölrendelt ezredek támogatásával csaknem egész Bajorországot hatalmába ejtette. Ausztria már-már támadólag lépett föl; végre ugyanezt tette a Csehországban álló fő sereg is, melynek Khevenhüller szintén segítségére ment. Ekkor a poroszok és szászok odahagyták Morvaországot.

Habár II. Frigyes utóbb Chotusitznál ismét győzött, éles esze belátta, hogy a szerencse Ausztria javára kezd fordúlni. Gyors békekötéssel biztosította tehát magának hódításai java részét, Alsó-Sziléziát, Glatzot, mely ekkor vált ki a cseh kötelékből és Felső-Szilézia legnagyobb részét. Két héttel a boroszlói béke (1742 június 11) után a szászok is elhagyták a cseh földet, mert a választó minden személyes haszon nélkűl hozzá járúlt a békéhez. A Poroszország javára tett terület-átengedést a cseh rendek utólag jóvá hagyták s minden jogról lemondtak, melyet a cseh korona e részek iránt támaszthatna.

Még a szászokkal való megbékélés idején kiverték az osztrákok a bajorokat és francziákat összes állásaikból s Prágába szorították őket, hol minden összeköttetésöktől elvágva, június végén ostrom alá vétettek. Kivülről 70.000 főnyi ellenség, oda benn a városban az ellenséges érzelmű – ámbár időközben lefegyverzett – lakosság, meg az éhség által fenyegetve, a francziák mégis csodás bátorsággal tartották magukat. De a Maillebois vezetése alatti franczia fölmentő sereg abbeli kisérlete, hogy a Prágában levő Broglie tábornagyot megsegítse, meghiúsúlt.

Mindazonáltal Maillebois és Broglie, kik Bajorországba vonúltak, az osztrákok fő erejét is oda vonták. Ez és az a körűlmény, hogy Lobkowitz tábornagy, ki 20.000 emberrel Prága alatt maradt, a város környékének teljes pusztúlása miatt csapatait nagyobb távolságban, a várostól keletre helyezte el, az elszánt francziákat arra bátorította, hogy a deczember 16. és 17. közti éjszakán Prágából nyugatnak kitörjenek, a mi nagy veszteséggel ugyan, de mégis sikerűlt. A francziák Egerbe huzódtak, hol csakhamar Festetics tábornok fogta őket ostrom alá, míg Prága deczember 26-án megadta magát.

A lakosság nagy lelkesedés közt vonúltak be az osztrákok a sulyosan megviselt városba. Csakhamar Eger is elesett s nem állt többé ellenség cseh földön. De nem tekintve a hat millió forintot, melyet Károly Albert mindjárt a hódolat után követelt adóban, a franczia megszállás az országnak, kivált a fővárosnak, roppant költséget okozott. Csaknem ugyanannyit tettek azon összegek, melyeket a porosz és szász hadak, sőt az osztrák csapatok is költségben és kárban okoztak a népnek.

Az osztrákok általi visszafoglalásnak egy más sérelmes következménye is lett Csehországra nézve. Mint már előbb Felső-Ausztriában, úgy itt is vizsgáló bizottságot küldtek ki azok ellen, kik az idegen uralom alatt gyáván, hazafiatlanúl, sőt árúló módon viselték magukat. De a királyné a legmesszebb menő kegyelmet gyakorolta; csak egyetlen egy ember itéltetett halálra s az utolsó pillanatban az is kegyelmet kapott. 1743-ban Mária Terézia személyesen jelent meg Csehországban s Prágában 1743 május 12-én fejére tétette a cseh koronát, mely azután Bécsbe szállíttatott.

Csehország visszatért ugyan a monarchiához való régi kötelékébe, de azért az örökösödési háború okozta megpróbáltatások még nem értek véget. Minthogy az osztrákok 1743-ban győzelmesen harczoltak Olaszországban a spanyolok ellen, Németországban meg a francziákkal, a porosz király újra fegyvert fogott, nem a saját haszna végett, hanem, mint kiáltványában kijelenté, azért, hogy „visszaadja a német birodalomnak a szabadságot, a császárnak a méltóságát, Európának a nyugalmát.”

Tényleg az az aggodalom volt reá nézve a döntő, hogy a nagyon megerősödő Ausztria ismét elragadhatná tőle Sziléziát; e mellett azonban nem feledkezett meg magáról sem; VII. Károly császárral titkos szerződésre lépett, melyben magának igértette azt a területet, a mely Sziléziából még Ausztriánál megmaradt, Csehországból pedig a königgrátzi, bunzlaui és leitmeritzi kerületeket.

Augusztusban a király 80.000 főnyi haddal Szászországon át és Glatzból Csehországba tört s már 30-án Prága alatt állt. A város ekkor jobban el volt ugyan készűlve, s 20.000 ember védte; csakhogy ezek nagyobb részt begyakorlatlan csapatok voltak; a parancsnok, Harsch tábornok pedig nem tudta, mitévő legyen. A mint a király nehéz ostromágyúival, melyeket az Elbén és a Moldaván szállíttatott, erősen lövetni kezdte a várost, ez megadta magát, s Frigyes király Csehország keleti részeibe messze kiterjeszté hadállásait.

Csakhogy a gyorsan előre siető osztrák hadsereg, melyhez a szász is csatlakozott, a poroszok hadállásainak közepébe nyomúlt és sulyos veszteséget okozott nekik, a nélkűl, hogy a maga részéről Frigyesnek nyereséges csatára adott volna alkalmat. A lakosság a király barátságos biztatásai daczára, melyeket azonban nem igen váltott be, kezdettől fogva határozottan ellenséges indúlattal volt iránta; ő tehát végre sem tehetett mást, mint hogy Prágát (november 21) és egész Csehországot elhagyja.

Kindermann Ferdinánd, schulsteini lovag, leitmeritzi püspök.
Dewehrt kőrajza után.

Ellenben a következő évben Mária Teréziának azon reménye nem teljesűlt, hogy visszafoglalja Sziléziát; a hohenfriedbergi vesztett csata ezt lehetetlené tette, sőt a király újra betört keleti Csehországba és a soori ütközetben is győzött. A drezdai béke erre visszaállította a háború előtti birtokállapotot; de Frigyes király elismerte Ferencz István főherczeget, ki időközben császárrá választatott ebben a méltóságában.

Csehországot, mely ez években ismét sokat szenvedett (a braunaui monostor példáúl 1740, főleg 1744 óta 1746-ig szenvedett kárát 662.947 forintra becsűlte), az örökösödési háború további folyamán nem bántotta többé az ellenség. De a katonai terhek még tovább és még sulyosabban nehezedtek reá. Annál áldásosabb hatását érezte a császárné által ezután megindított reformtevékenységnek, mely mellőzte a régi elavúlt alkotmányos és közigazgatási formákat s számba vette az előre törekvő kor szükségleteit. A birodalom egységes szervezése érdekében Bécsben legfőbb birói hatóságot alakítottak s ugyanekkor az igazságszolgáltatást elválasztották a közigazgatástól. Ez utóbbi a cseh és osztrák udvari kanczellária helyébe lépő úgy nevezett „directorium in politicis et cameralibus”-ra ruháztatott át, míg az igazságszolgáltatás számára Bécsben legfőbb központi itélőszék alakíttatott. Bár nem elvileg és ridegen, de a czélszerűség és a szükség mérvéhez képest újjászervezték Csehország helyi közigazgatását is.

Az egykori helytartóságot ketté osztották. Csupán a jogszolgáltatás egy része (birtok-ügyek) maradt a rendek kezén, a közigazgatási és pénzügyi teendőket ellenben császári hatóságok, az úgy nevezett repraesentatio és kamara látták el. Ezek élén még a fő várgróf állt ugyan, de a többi tagokat és tisztviselőket a császárné nevezte ki. 1762-ben a repraesentatiót két tartományi hatósággá osztották: az országos kamarai hivatalra, mely a pénzügyeket kezelte s a bécsi legfőbb udvari kamara alá volt rendelve, továbbá az országos guberniumra, mely a közigazgatást vezette az „egyesített cseh és osztrák udvari kanczellária” alatt, s ez körűlbelűl a mai belügyminiszteriummal egyezett. A gubernium kebelében akkor alakított iskolaügyi bizottság a bécsi legfőbb udvari tanúlmányi bizottságnak rendeltetett alá.

Az országos hatóságok alatt viszont alantas hatóságképen a kerületi hivatalok álltak, melyek élére a kormány nevezte ki s látta el részletes utasítással a kerületi kapitányt. A rendek közigazgatási gépezetét annál könnyebben mellőzni lehetett, mert a királynő kivette a rendek kezéből a csapatok kiegészítésével, fölszerelésével és élelmezésével járó intézkedést, minek fejében az ország (1748) arra kötelezte magát, hogy tíz éven át magasabb katonai adót fizet. A kerületi hivatalok fölállításával egy időben az ország közigazgatási beosztása annyiban módosíttatott, hogy a bydschowi, klattaui, elbogeni és a bechyni helyett a tabori és budweisi kerületek alakíttattak, s ekképen a kerületek száma tizenhatra emeltetett.

A mint az „egyetemes kereskedelmi bizottság”, melynek élén a nagy tehetségű és fölötte tevékeny cseh főúr, gróf Chotek Rudolf állt, elejétől kezdve különös figyelmet fordított Csehországra, akképen keletkező ipara az 1753-ki cseh-morva vám-árszabályban nyert védelmet a porosz-sziléziai verseny ellen. De, mint minden igazán nagy uralkodó, Mária Terézia is belátta, hogy a nép műveltségének fokozása a legfontosabb eszköze az anyagi jóllét emelésének. Ez okból még az örökösödési háború utolsó évében (1747 október) a prágai, valamint bécsi egyetemek részére új tanúlmányi rend adatott ki, mely méltán nagy figyelmet fordított az addig szertelenűl elhanyagolt természettudományok ápolására.

Mivel azonban ez a rendtartás is hiányosnak bizonyúlt, a jezsuiták pedig keveset törődtek vele, a királynő erélyesebb lépésre szánta el magát. Új rendeletekkel (1752, 1754) tanúlmányi igazgatóságokat alakított az egyetem bölcsészeti, jogi és hittudományi karai – az orvosi karra ez csak később történt – és Csehország gymnasiumai számára. A prágai egyetem hittudományi karának átalakításánál a királynő Rautenstrauch braunaui apát tanácsával élt. Az igazgatók igen nagy fegyelmi hatalmat nyertek, különösen a föltétlen felügyeleti jogot az egész tanító személyzet fölött, a jezsuitákat sem véve ki. A Carolinum újjáépíttetett, az egyetemi könyvtár a bécsi udvari könyvtárból gyarapíttatott, a tanszékek száma szaporíttatott, a fizetés rendeztetett. A német-újhelyi katonai akadémiának, mint birodalmi intézetnek alapításához a cseh rendek évi 18.000 forinttal járúltak s ennek fejében 32 hely adományozása őket illette. Az 1754-ben Prágában nemes kisasszonyok számára alapított hölgy-intézet inkább ellátásra, mint tanításra szánt intézet volt.

A csöndes, de mindenre kiterjedő reformmunkát Ausztriában a béke nyolcz esztendeje után a Poroszországgal támadt új, véres háború szakította félbe, mely kivált első éveiben sulyosan nehezedett Csehországra. A háború elején itt gyűjtötte össze a királynő hadseregeit (Budinnál Browne tábornagy és Königgrätznél Piccolomini tábornok vezetése alatt) és itt kerűlt először (1756 október 1-én Lowositznél) nagyobb ütközetre a dolog. 1757 május elején az Érczhegységen át Kaaden és Komotau felé, azután a Kulm-peterswaldei hegyszorosokon át, Felső-Lusatiából Reichenbergnek, a glatzi területről Trautenaun és Nachodon át négy porosz hadtest nyomúlt az országba. Ezek közűl csupán kettő talált ellenállásra, míg az osztrák fő sereg harcz nélkűl húzódott vissza Prága felé. Itt vívatott május 6-án a döntő csata, melyben a körűlbelűl 75.000 főnyi osztrák seregnek végre is meg kellett az egyesűlt, mintegy 90.000 főnyi porosz hadak elől hátrálnia. Mindkét sereg fővezére, Schwerin és Browne tábornagyok a harcztéren vérzettek el; Schwerin elesett, Browne halálosan megsebesűlt s június 26-án meg is halt.

Erre a poroszok megkezdték Prága vívását, hová az osztrákok legnagyobb része (51.000 ember) beszoríttatott. De a fényes győzelem, melyet gróf Daun tábornagy június 28-án Kolinnál aratott, arra kényszeríté Frigyes porosz királyt, hogy ne csak Prága ostromával hagyjon föl, hanem egész Csehországot is oda hagyja. Az ország azonban még 1757 novemberében is sokat szenvedett a porosz portyázó csapatoktól, melyek egészen Prága közelébe nyomúltak elő. A következő évben a porosz sereg, mely Morvaországot szállta volt meg, de onnan újra távozni kényszerűlt, megint Csehországon át húzódott Sziléziába, s 1759 áprilisában és 1752 nyarán újra ellenséges hadak jelentek meg az országban.

Mindezek, valamint azon nagy terhek következtében, melyeket a császári hadak ellátása rótt reá, melyek 1761 és 1762 kivételével rendesen itt helyeztettek el téli szállásra, Csehország roppantúl szenvedett. Mindazáltal és noha a föld népének helyzetét alapos átalakítás nélkűl javítani nem lehetett, az ország az 1763-ki béke után gyorsan magához tért. Az 1770-ki népszámláláskor 244 várost, 307 mezővárost, 11.284 falut, 389.135 lakóházat írtak össze s a férfi lakosság 1,194.999 lelket tett. Ezek közt 218.277 találtatott katonai szolgálatra alkalmasnak, míg a lakosság összes száma 2,400.000, 1780-ban pedig már 2,563.527 lélekre ment.

A hét éves háború sem teljesen szüntette meg a királynő reformtevékenységét, mely a béke helyreállítása után kettőzött buzgalommal folytattatott. De épen abban, a mi a legsürgetőbb lett volna, a parasztság helyzetének javításában nem igen történhetett semmi, mert a választandó útakra és módokra nézve nagy nézetkülönbségek forogtak fönn. Az 1770 és 1771-ki rosz termések, az azokra következő nagy inség, melyet a kormány végűl a katonai raktárak készleteinek szétosztásával és előlegek nyújtásával igyekezett enyhíteni, nagy nyomort okozott, melyet József trónörökös (atyjának 1765-ben történt halála óta már német császár) sem birt megszüntetni, ámbár személyesen megjelent Csehországban s ott a szegények jóltevőjének bizonyúlt.

E bajok, továbbá az az embertelen bánásmód, melyben a parasztokat a sorozásnál (Csehország 1766 óta 14 kiegészítő kerületre volt osztva) részesítették, közöttük veszedelmes forrongást idéztek elő, melyet a földadó és a földesúri szolgálmányok mérséklésével, valamint a vadászat körűli némely visszaélés megszűntetésével sem lehetett lecsöndesíteni. Végűl az a körűlmény, hogy a rendek a királynő szándékai ellen makacs ellenállást tanúsítottak, a parasztság körében azt a nagyon elterjedt véleményt kelté, hogy a kormány számukra kedvezőbb pátenset adott ugyan ki, csakhogy azt a rendek visszatartották.

Ennek következtében 1775 elejétől kezdve több helyen, Braunau, a Felső-Elbe és az Iser vidékein, továbbá Leitmeritz, Saaz és az Eger melletti Falkenau környékén, a konopisti uradalomban s másutt a parasztoknál az a szándék kezdett nyilvánúlni, hogy megszerezzék az igazi pátenst s általában erőszakosan szabadítsák föl magukat kétségbe ejtő inségükből. Ebbe természetesen bele vesztettek. De a nyugalom csak akkor tért vissza, mikor ünnepélyesen új robotpátenst hirdettek ki, mely 1775 szeptember 4-én kelt s ismét némi könnyítést nyújtott. A királyi kamarai jószágokon akkor a robotot egészen eltörölték s földbért léptettek helyére; csakhogy az a remény, hogy e példa utánzásra talál, nem teljesedett.

Gyorsabban és alaposabban hajtották végre a többi reformokat előbb az osztrák-német tartományokban, azután Csehországban, Morvaországban és Sziléziában. Addig Csehországban 378 városi és földesúri bíróság volt, melyek a büntető igazságszolgáltatást is kezelték. Immár nagy többségüktől elvonták a büntető hatalmat, mely 24 fenyítő bíróságra ruháztatott (1765 június 22); ezeknek jogtudó bírákkal való betöltéséről a kormány gondoskodott. A bírák 1768 óta az újonnan alkotott büntető törvénykönyv szerint itéltek.

Csehország anyagi érdekeiről és kereskedelméről továbbá azzal gondoskodott a királynő, hogy Prágában országos kereskedelmi tanácsot szervezett, mely alatt az egyes kerületekben kereskedelmi biztosok állottak; ezenkivűl egységes suly- és ürmértéket hozott be, az útak javításáról gondoskodott s egyes iparágakat, példáúl a csipkeszövést az Érczhegységben, egyenes támogatásban részesíté. Különös figyelmet fordítottak a bányászatra, s Prágában még 1762–1763-ban bányászati akadémiát állítottak föl, melyet azonban a királynő 1762–1763-ban Selmeczre, Magyarországba, helyezett át.

A német-osztrák tartományokkal együtt Csehország is hamar megkapta az állami népiskolát, de már előbb is derék férfiak (Kindermann) működtek az alsóbb oktatás terén. Csehország népiskolái minta-, fő- és elemi iskolákra oszlottak, melyekben az utóbbiak kivételével csupán német nyelven tanítottak. A gymnasiumokra nézve ugyanezt még 1752-ben elrendelték. De a prágai főiskolához csak 1763-ban nevezték ki a sziléziai Seibt T. Károlyt az úgy nevezett széptudományok tanárává oly meghagyással, hogy német nyelven adjon elő. Erre a német irodalom ápolása a főiskolán, valamint Csehországban egyre nagyobb mértéket öltött.

Az egyetem tudományos életére, valamint Csehország egész iskolaügyére nézve a legfőbb fontosságú volt azután a jezsuita rend eltörlése (1773). Ennek vagyona, melyet Csehországban nyolcz millióra becsűltek, alkotta az egyház czéljaira s a közép és felső oktatásra szolgáló cseh tanúlmányi alap java részét. A jezsuiták helyét az egyetemen egyházi és világi tanárok kapták. a gymnasiumokban a kegyesrendiek voltak utódaik, kiknek számára a bécsi legfőbb iskolaügyi bizottság egyszersmind új tanítási rendtartást adott ki (1774).

Uralkodása végén a nagy császárné újra háborúba bonyolodott régi ellenségével, II. Frigyes porosz királylyal, mikor ez Bajorország iránt támasztott jogai ellen foglalt állást. Már Csehország földrajzi fekvése miatt is megint attól kellett tartani, hogy a háború pusztításai őt sem kimélik meg. Ausztria hadai, a fősereg József császár alatt Königgrätznél, egy másik Laudon alatt éjszaki Csehországban, csakugyan az ő területén gyűltek össze. De nem kerűlt a sor nagy küzdelemre, s már az 1779 május 13-án a tescheni béke, melyben Ausztria az Inn-negyedet szerzé meg Bajorországtól, véget vetett a bonyodalomnak.

Csehország 1778-ra 10.000, 1779-re 20.000 újonczot, igen nagy pénzbeli, valamint természetbeli szolgáltatásokat vállal magára. A nagy császári sereg fentartása s az ellenség betörései sulyos terheket és károkat okoztak, s azért annál élénkebb örömmel üdvözölték mindenütt a békét. József császár, hogy az országot a veszedelmes szomszéd ellen megvédje, két új vár építését kezdte meg; a Felső-Elbénél Glatz és Szilézia ellen Josefstadtot, az Eger és az Elbe összefolyásánál Leitmeritz mellett Theresienstadtot emeltette.

Még ezek befejezése előtt meghalt Mária Terézia és II. József császár immár átvette az osztrák örökös tartományok kormányzatát is, hogy tettvágyó lelkének egész hevével, azzal a buzgósággal és készséggel, mely a legbensőbb meggyőződésből származott, hazaszeretetének teljes melegével kifelé nagygyá, bent boldoggá tegye Ausztriáját.

Tudjuk, milyen támogatásra s egyszersmind milyen akadályokra talált József császár ebbeli törekvéseivel, s hogy tiszteletre méltó még az a legnagyobb tévedése is, hogy az állam jogairól táplált saját nézeteit alattvalóiba is át akarta ültetni, azt kivánván tőlök, hogy ép úgy alárendeljék magukat az állam érdekeinek, mint ő tette. Tudjuk, hogy czélja elérésére azt tartotta a legfontosabbnak, hogy az államjog elébe teendő a tartományi jognak, Ausztria népei egyetlen szilárd egységgé foglalandók össze úgy, hogy általában azonos joga és azonos kötelessége, egy nyelve és egy hazája legyen az összes polgároknak.

Dobner Gelazius.
Egy egykorú kép és Valzer János metszetének fölhasználásával, Hecht Vilmostól.

Csehország, melynek lakossága a monarchia többi részei közötti régi előkelő rangjáról ezúttal sem mondott le, a császár azon országai közé tartozott, melyek az ő szándékai és törekvései iránt még meglehetős fogékonyságot mutattak, miért viszont a császár gondoskodását busásan élvezték.

A fölvilágosodás egykorú irodalma, az évtizedek óta meghonosúlt szabadkőmívesség és bizonyára a tudományos ismeret is, a melyet az egyetem terjesztett, II. József egyházi téren tett újításainak szélesebb alapot teremtett Csehországban, mint egyebütt. Az országnak már meghonosúlt nemessége legalább részben hajlandóságot mutatott a császár eszméi iránt s mint addig, azután is az államösszeségnek szentelte szolgálatait; s ha végűl ellenzéki állást foglalt el a császár iránt, erre nem annyira alkotmánykérdések, mint inkább anyagi és társadalmi érdekek, kivált pedig a mások példája ösztönözték.

De József császár reformjai ellen intézett cseh nemzeti mozgalomról egyáltalán szó sem lehet. Noha mint előbb, egyes hangok ekkor is emelkedtek az ország szláv nyelve érdekében, a csehek és a németek az országban ez időben egyaránt híján voltak a határozott nemzeti öntudatnak. Dobrovský József, ama korban Csehország legkiválóbb tudósa, főleg a szláv nyelvek kitűnő búvára, hidegen és idegenképen nézte a még későbbi törekvéseket is, melyek Csehországban a cseh nyelv érdekében tétettek, s Pelzel J. M. történettudós 1791-ben a cseh nyelvről azt jósolta, hogy nem sokára egészen kivész. Mint ő, úgy Csehország egész egykorú történetírása sem győzi eléggé dicsérni a császár emberbaráti, valamint politikai törekvéseit, sőt a német nyelv, mint állami nyelv iránti buzgólkodását is. Pelzel úgy vélekedik, hogy ha sikerűl a császárnak czéljait elérnie, akkor „az összes osztrák örökös tartományok ezen (politikai és nyelvi) egységéből olyan hatalom és erő támad, a milyen külön-külön sohasem fognak elérni.”

Csak a mennyiben a császárnak az állam egész területét minden fontosabb életnyilvánúlásában fölkaroló tevékenysége Csehországban külön állapotokat talált és más eredményeket okozott, mint a többi tartományokban, egy szóval csak az vehető itt tekintetbe, a mit József pusztán Csehország érdekében tett.

II. József idejében néhány alakiság kivételével Csehország régi önkormányzatának, alkotmányának és közigazgatásának a maradványai eltöröltettek, s a királyság a többi német-osztrák örökös tartományokkal teljesen és tényleg egyenlősíttetett. 1781 május havában a császár még összehívta a rendeket s eléjök terjesztette a jobbágyi földhöz kötöttség eltörlésére vonatkozó törvényjavaslatot. Hogy a rendek siettek a törvényhez hozzájárúlásukat megadni úgy, hogy azt már 1781 november elsején ki lehetett hirdetni, az nem menthette meg őket a császárnak maguk a rendek ellen irányúló gyökeres intézkedéseitől.

A szerint, a mint a császár az állampolgári egyenjogúságot fölfogta, a rendekben, mint összeségben az ország lakosságának sem megfelelő képviseletét nem láthatta, sem a saját munkája valósításában hasznos munkatársainak nem tarthatta őket. Még 1782-ben útasíttattak tehát, hogy jövőre minden kiadásnál, mely a rendi vagyonból, az úgy nevezett házi alapból történik, előbb a bécsi udvari kamara beleegyezését kérjék ki. A következő esztendőben (1783) megtörtént a rendi országos bizottság megszűntetése, melynek teendői az országos guberniumra ruháztattak. Ugyanekkor a rendi országos törvényszék, mely az országos telekkönyvbe bejegyzett jószágok és birtokosaik ügyében itélt, császári bírósággá alakíttatott át és természetesen vizsgálat alapján képesített bírákkal töltetett be. Ezt is, mint addig a városi törvényszékeket, a prágai fölebbviteli bíróságnak rendelték alá, de emettől viszont megvonták a morvaországi bíróságok fölötti joghatóságot.

Mindezek után végre rá kerűlt a sor a különben már addig is nagyon megszorított s kérdésessé tett adómegszavazási jognak, sőt a rendes országgyűlések tartásának eltörlésére is. Az adó-megajánlás joga magától elesett, mikor az ország újabb fölmérése és a mívelés alatti terület új becslése alapján egyszer mindenkorra törvényesen megszabták, hogy ezután évenként a jövedelemnek 12 1/2 százalék az államnak, 17 1/2 százaléka pedig (pontosan 12.14 és 17.86 százalék) a földesuraságnak fizetendő. Ezt egész Csehországra az 1789 február 10-ki pátens rendelte el.

A császár azonban már előbb tudatta a rendekkel (1788), hogy rendes gyűléseikre többé szükség nincs s hogy jövőre csupán csak a körűlményekhez képest fogja őket összehívni s akkor is mindig ő terjeszti eléjök azt, a mit tárgyalniok lehet.

E változások szellemével egyezőleg történt a közigazgatás és az igazságszolgáltatás részleteinek újjárendezése is. A földesúri jószágokon a hatalmat ezután csak képesített tisztviselők kezelhették, a bíróit az udvarbíró (justitiarius), a közigazgatásit a tiszttartó, vagy ispán, még pedig csak a kerületi hivatal bizonyítványa alapján. Az úri hatóságnak alárendelt városokban a választott polgármester és esküdtek mellé képesített tanácsosok rendeltettek kiterjedt jogkörrel. A királyi városok viszont teljesen elvesztették önkormányzatukat, mert a tanács képesített tisztviselőkkel töltetett be, kiket nemcsak a közigazgatási hatalom illetett meg, hanem 1784 óta a városi vagyon kezelése is. Ez történt még Prágában is, hol ezenfelűl ekkor az Ó-város, a Kleinseite, az Új-város és a Hradsin egy tanácsnak rendeltetett alá. Mindezen hatóságok fölött a felügyelet jogát, valamint a törvények végrehajtását is a kerületi kapitányokra ruházták, kiknek teendői ezzel oly annyira megszaporodtak, hogy számukat szaporítani kellett.

Az újonnan kiadott polgári perrendtartással (1781), melyet csakhamar a büntető perrend is követett, az 1781 november 1-én kelt új és korszerű illeték-szabályzattal, a bűntényekre kiterjedő 1787-ki büntető törvénykönyvvel, az 1788-ki javított büntető perrendtartással, végűl az általános polgári törvénykönyv első részével (1786) Csehországabn is alakilag eltöröltettek az addigi törvénykezési rendtartás és a régi városi jogok, anyagilag pedig leglényegesebb pontjaikban kiegészíttettek, vagy megváltoztattak. A bányászat ügyeinek intézésére és ellátására 1783 július 10-én Csehországban három külön bányabíróság alakíttatott, melyek székhelye Pribram, Joachimsthal és Kuttenberg volt.

Egészen különös fontosságra emelkedtek Csehországra nézve József császárnak egyházi téren eszközölt újításai. A türelmi parancs kibocsátásával nemcsak a zsidóknak, kik kivált Prágában szorgalmuk, a műveltség iránti érdeklődésük és vagyonosságuk révén évszázadokon át kiváló részét tették a lakosságnak, hanem a csekély számú protestánsoknak is, kik minden üldözés daczára az országban maradtak, lehetővé vált, hogy újra nyilvánosan vallhassák tanaikat.

A zsidók, kik hosszú időn át le voltak igázva s még nem régen az országból való kiútasítással fenyegettettek (1744), máskülönben is, kivált az iskolaügy terén, sokféleképen részesűltek a császár nemeslelkű gondoskodásában, melyet a legtermékenyebb téren alkalmazott.1781-ben jogot nyertek, hogy felsőbb tanúlmányokkal is foglalkozhassanak, 1790-ben megengedték nekik az egyetemi fokok megszerzését is.

Az ágostai és helvét hitvallású protestánsok számára, kiknek száma a német birodalomból való bevándorlással, meg az aschi terület bekebelezésével (1770–71) gyorsan fölszaporodott, Csehországban két superintendentiát alakítottak. Ellenben más felekezetek híveitől következetesen megtagadta a császár a türelmet. Ilyenek pedig főkép keleti Csehország egyes kerületeiben akadtak, sőt egyes új felekezetek is keletkeztek („izraeliták”, „ábrahámiták”, kiket különben „deisták”-nak neveztek). Ezeket megpróbálták rávenni, hogy a lakhelyökkel szomszédos evangélikus községekhez csatlakozzanak. De, mikor az e végre tett kisérletek meddőknek bizonyúltak, az illetőkre kimondták, hogy Erdélybe szállíttassanak át, vagy más szigorú büntetéssel sújtassanak.

De a legfontosabb változások Csehországban is magát a katholikus egyházat illették. 1777 óta a prágai érsek elvesztette az olmützi püspökség fölötti felsőbbségét, de később új suffraganeust kapott Csehországban: a budweisi püspököt. Ennek püspöki megyéje 1784-ben nyerte mai kiterjedését, s ugyanekkor a leitmeritzi és königgrätzi püspököké annyira megnagyobbíttatott, hogy a prágai érsekség már csak nyugaton ért az ország határáig, hol 1787-ben ismét gyarapodást nyert az Eger-vidék hozzáadásával, a mely akkor hasíttatott ki a regensburgi egyházmegyéből.

Csehország főpapjai, kik közt Hay János Lipót königgrätzi püspök az új intézmények buzgó barátjának bizonyúlt, míg a cseh Kressel báró, az egyházi ügyekben újonnan szervezett egyházi udvari bizottság elnöke, egyenesen jobb keze volt a császárnak, hatalmukat korlátolva látták az új házassági törvény által (1783 január 16), továbbá pedig József császárnak a papság nevelésére vonatkozó, meg egyéb efféle intézkedéseiben. Más részt azonban a római széktől való függetlenségök nagyban gyarapodott az által, hogy joghatóságuk a szerzetes papságra is kiterjesztetett s hogy az oktatás és a közjótékonyság szolgálatában új hivatást nyertek azon állami czélokhoz képest, melyekhez József császár Csehországban is föltétlenűl ragaszkodott.

Mint egyebütt, Csehországban is még 1782-ben megkezdték mindazon barát- és apácza-klastromok eltörlését, melyek nem a betegápolásnak, vagy a tanításnak voltak szentelve. A már kezdetben (1781) eltörölt tizenkét kolostoron kivűl 1788-ig további huszonhatnak megszűntetése rendeltetett el s vagyonukból az úgy nevezett vallásalap alakíttatott (már 1782), melynek jövedelmei a rendházak utolsó lakói részére szolgál és pontosan megállapított évjáradékokon kivűl, egyházi czélokra, főleg új vidéki plebániák alkotására és jobb javadalmazására fordíttattak. Hogy a lefoglalt papi vagyon értékesítésével megbízott egyének gyakran nem a kellő kimélettel és ismerettel jártak el s több esetben művészeti becsű épületeket és több helyütt műipari tárgyakat is megsemmisítettek, vagy elfecséreltek, annak oka részint a körűlményekben, részint pedig általában abban a szellemben rejlett, a mint az a kor az ilyen dolgokat fölfogta.

II. József a prágai egyetem iránti gondoskodásában is határozottan gyakorlati czélokat tartott szem előtt. Teljesen új szellem volt az, a mely az 1784-ki tanítási rendtartással a tudomány e régi ápoló helyére bevonúlását tartotta, s e szellem már az ügymenetben külsőleg is nyilvánúlt. Ekkor az összes karokban új tanszékeket állítottak, mindnyájokra, a hittudomány kivételével, mely továbbá is latinúl adatott elő, meg a szülészet kivételével, melyet csehűl is kellett tanítani, a német lett a tanítás hivatalos nyelve. Az egyetem vagyonának kezelése az államjószágokat kezelő hatóságra bízatott, míg ellenben a tanárok fizetését az állam adta s az egyetem joghatósága a prágai tanácsra ruháztatott át.

Ugyanekkor a tudományos czélok előmozdítására 1769–1770 óta fennálló magántársulatnak a császár kifejeztette elismerését s az egyetemen egy termet engedett át neki (1784),hogy azt használja működése rendes helyéűl.

Mindezeknek megvoltak üdvös hatásai. Ez időben Csehország büszkén hivatkozhatott tudósainak egész sorára, kik az egyetem körén belűl, vagy kivűl álltak. Ilyenek Dobrovský József, Dobner Gelazius, Voigt A., Pelzel F. M., Cornova Ignácz, Pubitschka Ferencz , Schaller J., Wydra István, Royko K., Butschek Ignácz s mások.

Gyakorlati czélok megvalósítására szolgált az az intézkedés, midőn a császár a mezőgazdasági ismeretek terjesztése érdekében fennálló magántársulatot nyilvánosan elismert egyesűletté emelte („a nemzeti gazdasági egyesűlet”), mely a mezőgazdasági pályára készűlők megvizsgálásával bízatott meg, és midőn Csehországban ipariskolák alapítását rendelte el, melyek száma 1787-ig összesen 232-re szaporodott; ugyancsak II. József Csehország iparát és kereskedelmét személyes pártolással és nagy bőkezűséggel is támogatta.

Első sorban az ő erélyes közbelépésének tulajdonítandó a gyolcsipar nagy fölvirágzása a felső Elbe vidékén (Trautenau, Hohenelbe, Braunau városokban), úgy Csehország éjszaki német részén a kézművességnek, különösen Reichenberg iparának hatalmas fejlődése. Hasonlóképen II. József mindent átölelő uralkodói gondoskodásának köszöni Csehország a legfontosabb emberbaráti intézeteket, így példáúl a prágai árvaházat (alapíttatott 1783-ban), az általános szegényházat (1784), az országos siketnéma-intézetet (1786), a prágai szülő-házat (1789), az elmebajosok ápoló és gyógyító intézetét, és a prágai közkórházat (1790).

De József császár legnagyobb tette mégis az úrbéri pátens és a jobbágyság eltörlése marad (1782 január 15). Ezek végre megoldották azokat a bilincseket, melyek a vidéki lakosságot nyűgözték. Csak ezután nyerhetett az ország gazdagsága s a lakosok szorgalma és munkássága teljes kifejlődést. Csak a tökéletes igazságot fejezi ki tehát egy elfogúlatlanúl szemlélő kortárs, midőn ezt mondja: „A sok jóból és hasznosból, mit ez a felejthetetlen uralkodó Csehországban, valamint összes örökös tartományaiban alkotott, elég megmarad arra, hogy cseh ember mindig a hála könyeivel ünnepelhesse emlékezetét”.

Sőt tovább mehetünk. A milyen bizonyos, hogy a József-féle állameszmény valósítása Ausztria kisebb néptörzseinek nyelvét komoly veszélylyel fenyegette: olyan bizonyosan távol állott úgy Mária Terézia, valamint József is attól, hogy e nyelveket egyszerűen háttérbe szorítsák ott, a hol gyakorlatilag hasznosak lehettek. A cseh nyelv tanításáról való gondoskodás a bécsi egyetemen, a Theresianumban, a német-újhelyi katonai akadémián ezt eléggé igazolja. Más részt a császárnak Csehország szellemi élete emelésére és anyagi erejének gyarapítására tett intézkedései a királyság területén lakó mindkét népfajnak javára váltak.

A cseh népre nézve a tizenkilenczedik században beállt újra ébredés csirái szintén a Mária Terézia és József korszakának törekvéseiben és eszméiben rejlenek. Számát és elterjedését illetőleg a cseh elem akkor csak az ország éjszaki részében szenvedett veszteséget, ellenben egyes német nyelvszigetek fokozatos elcsehesítésén kivűl az éjszakkeleti, déli és nyugati részein mind messzebbre terjesztette a cseh nyelv határait. Ezeknek a részeknek olyan mértékben szaporodtak az ország szláv belsejével való érintkezései, a mint a német külfölddel folytatott közlekedés és kereskedelmi forgalom hanyatlott.

Csehország német népére nézve azonban a haza nagyságának és dicsőségének legemelkedettebb érzelmei fűzvék össze a II. József nevével. József képe ezer alakban díszíti a kunyhókat és a palotákat, s a vas- és kőemlékek megszámlálhatatlan sora bizonyítja azt a gyermeki tiszteletet, azt az olthatatlan hálát, melyet a német lakosság iránta, az „egyetlen” iránt, szívében őriz.

Károly főherczeg legiójabeli katona 1800-ban.
A bécsi cs. és kir. hadügyminiszteri levéltárban levő egykorú fölvételek után, Charlemont Húgótól.

Némely reformok gyors egymásutánja és némely kicsinyessége Csehország életére is zavarólag hatott; a lakosság éretlennek mutatkozott, a nemesség és a papság sokszor nem volt eléggé kész áldozni, a hivatalnoki kar pedig gyakran engedetlennek, vagy képtelennek bizonyúlt. Mások rosz példája, s a császár külpolitikájának sikertelenségei, vagy kellemetlenségei itt is fölbátorították az ellenzéket. Azon időben, mikor József, ki a Németországban és Közép-Európában vele versengő Poroszország ellen szilárdan ragaszkodott a Franczia- és Oroszországhoz való csatlakozáshoz, épen Oroszország miatt a portával háborúba bonyolódott, Poroszországgal pedig feszűlt viszonyba jutott s Csehországban a poroszok ellen egy hadsereg állíttatott föl, a cseh rendek egy része a császárhoz Bécsbe a régi alkotmány visszaállítása iránt kérvényt intézett, mely azonban József császárt már nem találta életben.

Majd azonban József testvére és utóda, II. Lipót, mint mindenütt, úgy Csehországban is mérséklettel és szilárdsággal igyekezett az izgatottságot csillapítani és az ingadozó rendet helyre állítani. Noha a császár az országgyűlést nyomban összehívta, mégis nagyon távol állt attól, hogy teljes mértékben teljesítse az urak kivánságait, kik nemcsak a József- és Mária Terézia-féle intézmények, hanem az egész addigi alkotmány eltörlését követelték.

A vidéki lakosság már-már aggódni kezdett, hogy az alig szerzett jogokat és könnyítéseket ismét elveszti. De a császár el volt határozva, hogy fentartja mindazt, a mi lényeges és a gyakorlatban hasznosnak bizonyúlt; ellenben az inkább alaki fontosságú ügyekben a lehetőséghez képest számba kivánta venni az ország szokásait és nyilvánított óhajtásait. Eltörölte tehát azokat az újításokat, melyeknek haszna még mindig kérdéses maradt. Így még az országgyűlés tárgyalásainak folyamán megtörtént II. József adópátensének eltörlése és a robot visszaállítása (1790 május 10). Ugyanekkor a prágai központi fő papnövelde megszűntetésével a püspököknek visszaadta azon régi jogukat, hogy egyházmegyei intézeteket állíthassanak. E mellett a császár a papságnak más engedményeket is tett.

A kulmi csta emlékének alapkő-letétele és beszentelése (1835 szeptember 29).
Bécsben a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtárban levő s Gurk Edétől való vízfestmény után, Siegl Károlytól.

De, noha a császár az 1791 június 28-ki pátenssel nem csupán Csehországra, hanem összes öröklött országaira nézve (Magyarországot, mely visszakapta ősi alkotmányát, és Német-Alföldet kivéve) elrendelte a régi alkotmányok helyreállítását, és pedig oly módon, hogy az 1765. év előtti időből származó minden állami és közigazgatási intézmény egyformán fentartandó: Ausztria azonban mindezek daczára tényleg tovább is nem egyedűl katonai, pénzügyi és közigazgatási, hanem igazságszolgáltatási, kereskedelmi és művelődési tekintetben is általában egységes állam maradt azzal az irányzattal, hogy ez egységét folyton nagyobb mértékben fejleszsze.

Ahhoz a kivánsághoz, hogy a német legyen az állam nyelve, föltétlenűl ragaszkodtak az intézők és váltig hangoztatták, hogy épen ezzel jut a cseh királyságnak a német örökös tartományokkal való kapcsolat a leghathatósabban kifejezésre. A mi pedig a visszaállított rendi kiváltságokat, nevezetesen az adó megajánlásának és behajtásának jogát, a törvények előzetes tárgyalásában való részvételt, a rendek dolgainak vezetésére külön bizottság kiküldését s egyéb efféléket illeti, az, a mi ezekben igazán lényeges, vajmi csekély fontosságú volt, mert az ország fő adója, a hadi adó, még 1765 előtt állandóan rendeztetett. Hisz ekkor már az idő is olyan volt, hogy a régi rendeket nem népképviseletnek, hanem kasztoknak tekintették, melyeknek nincs nyomatékos erejök jogaik fentartására, még kevésbbé pedig azok gyarapítására. Arra, hogy korszerűen újjászervezze a rendeket, a mi II. Lipót császárnak kétségkivűl szándékában állt, fájdalom nem jutott ideje. A császárnak cseh királylyá való koronázásával (1791 szeptember 6) reá nézve le volt zárva az engedmények sora; a rendeknek 1790 februári kérvényre nem is válaszolt.

De nem csupán alkotmányjogi intézkedéseivel, hanem máskülönben is fontossá vált II. Lipót rövid uralkodása Csehországra nézve. A főiskola és az ország egész oktatásügye szabadabb szervezetet nyert. Élére a tanúlmányi bizottság állott, mely a négy tudományi karnak, Csehország gymnasiumainak és népiskoláinak egy-egy képviselőjéből alakúlt az egyetemi rektor elnöklete alatt. E bizottságnak egy felől a hatásköre, más felől a guberniumhoz és az udvari tanúlmányi bizottsághoz való viszonya szabatosan rendeztetett; egyes esetekben a császár magának tartotta fönn a döntést. A cseh államjog, továbbá a cseh nyelv és irodalom számára igért egyetemi tanszékeket azonban csak a császár halála után, vagyis amazt 1792-ben emezt 1793-ban állították föl.

Azon hatalmas zivatarok közepette, melyeket a forradalom Francziaországban támasztott és a milyenekkel immár Európa többi országait is fenyegette, II. Lipót császár meghalt (1792 márczius 1-én) s utódjává legidősebb fia, II. (illetőleg I.) Ferencz lett, ki április 20-ika óta háborúban állt Francziaországgal, de azért még 1792 augusztus 8-án Prágában megkoronáztatta magát a cseh királylyá. A Lipót császár halálakor együtt levő cseh országgyűlés elhatározta ugyan, hogy egykori jogainak visszaszerzésére az uralkodó-változás alkalmából újabb kisérletet tesz; de, valamint a kormánynak, mely már csak azért sem kedvezhetett e törekvéseknek, mert a folyamatban levő nagy háború lekötötte minden figyelmét: akképen a kormánynyal együtt a rendeknek is attól kellett félniök, hogy az országgyűlés az alkotmánykérdések és állampolgári jogok tárgyalásával esetleg, mint Francziaországban történt, a lakosság alsóbb osztályaiban veszedelmes törekvéseket támaszthat.

Gróf Chotek Károly.
Kriehuber festménye (Mayer Károly rézmetszete) után, Hrnčiř Tivadartól.

Ez okból az egyetem abbeli kérését, hogy az országgyűlésen képviseletet nyerjen, a prágai városok kivánságát országgyűlési képviselőik szaporítása tárgyában, valamint a cseh nyelv érdekében tett indítványt az országgyűlés elvetette. Ellenben megtörtént a nyomtatványok vizsgálatának (censura) szigorítása, a rendőri intézkedések egész sora, s végűl maga a császár (Belgiumból, a táborból, 1794) egyenesen utasította a rendeket, hogy a háború folyama alatt alkotmánykérdések tárgyalásától egyáltalán tartózkodjanak.

Erre nem nyílt alkalom azon rövid időközben sem, mely a campo-formiói békétől a hatalmak második szövetsége által Francziaország ellen indított háborúig eltelt; később meg az óriási erőfeszítéssel folytatott küzdelem teljesen elfoglalt Ausztriában minden köztevékenységet. Az ellenség végűl az Alpesek déli és éjszaki vidékeiről közeledett a keleti örökös tartományok felé. Ez okból Károly főherczeg, ki 1798 óta Csehország kormányzója volt, elhatározta, hogy 20 önkéntes zászlóalj alakításával szaporítja a hadsereget, mely erre nagyon is rászorúlt.

A főherczeg fölhívására Cseh- és Morvaországban csakugyan valami 25.000 ember fogott fegyvert, köztük 638 prágai főiskolai tanúló, kik deáklegióvá egyesűlve, a főherczeg részéről különös kitűntetésben is („testőr-zászlóalj”) részesűltek. De a csakhamar megkötött béke (Lunevilleben,1801 február 9) „az annyi hazafias serénységgel, pénzáldozattal és erőfeszítésssel” fölállított legiót nélkülözhetővé tette, még mielőtt az ellenséggel szemben lehetett volna.

A béke megkötése után is csak arra irányúlhatott a császár első gondja, hogy Ausztria veszélyeztetett hatalmi állását biztosítsa s a túlságosan elhatalmasodott Francziaország ellen az új háborút előkészítse. Az idő most sem volt tehát a csehországgyűléssel való tárgyalásokra alkalmas. Mikor a rendek panaszt emeltek, hogy általában rendkivűli hadi adót és úgy nevezett osztályadót szednek az ő részükről való minden közreműködés nélkűl, a kormány egyszerűen azzal a kijelentéssel állott elő, hogy nem volt ideje őket is megkérdezni.

Mikor Bonaparte Napoleon a francziák örökös császárjává kiáltatott ki, a német birodalom pedig gyors föloszlásnak indúlt, Ferencz császár 1804 augusztus 1-én kelt rendeletével összes örökös országait örökös ausztriai császárságnak nyilvánította, de minden tartományának biztosította eddigi elnevezését és állapotát. Két évvel később Ausztria császárja lemondott a német császári méltóságról (1806 augusztus 6) s kijelentette, hogy az addit a német birodalomhoz tartozó tartományai, köztük Csehország, kiléptek Németország kötelékéből. Még a pozsonyi békében (1805 deczember 26) lemondott Ausztria Bajorország javára a Felső-Pfalzban és Frankoniában levő egykori cseh hűbérekről.

I. Ferdinánd koronázása Prágában.
Bécsben a cs. és kir. családi hitbizományi könyvtárban levő s Gurk Edétől való vízfestmény után, Siegl Károlytól.

1809-ben és 1813-ban azután új, kemény harczok következtek a francziákkal, s Ausztria úgy a saját, mint Európa szabadságáért óriási áldozatokat hozott. De, ámbár Csehország fiai egyik csatamezőről sem hiányoztak; ámbár 1809-ben az osztrák fő sereg az abensbergi és eckmühli ütközetek után Csehországba hátrált s onnan indította Schwarzenberg 1813 augusztus havában a támadást Napoleon ellen: mindazáltal ezen harczi viharok folyamán távol maradt az ellenség a cseh földtől és Vandamme betörése (1813 augusztus 29-től 30-ig) is nagy hirtelen azzal végződött, hogy Kulmnál Colloredo, Kleist és Ostermann teljesen megverték a francziákat.

Előbbi hatalmi állásába Ausztriát a bécsi kongresszus helyezte vissza (1815. évben). ennek Csehországra nézve annyiban különös fontossága is volt, a mennyiben Ausztriának többi, az előtt a német birodalomhoz tartozó területeivel együtt június 8-án belépett a német állam-szövetségbe s a császár június 9-én Lusatiának azon részeire nézve, melyek ekkor Szászországból Poroszországra szállottak, lemondott hűbérúri főhatóságáról és csak a ráháramlás jogát tartotta fönn magának arra az esetre, ha a porosz királyi család kihalna. Napoleon bukását a háborúk hosszú korszaka utána béke számos évei követték.

Gróf Wallis fő várgróf 1805 szeptember 9-én kijelenté a cseh rendeknek, hogy az ő egyetlen és legfőbb feladatuk abban áll, hogy az uralkodónak leghalkabban kifejezett óhajtását is teljesítsék, illetőleg megelőzzék. Ez a legrikítóbb világításba helyezi a rendek akkori tekintélyét és fontosságát. Hogy ez a hosszú békekorszakban sem változott, sőt a rendi bizottság épenséggel kormányhatósággá alakúlt át, azt nem igen sajnálhatni azok után, a miket a következő negyvenes évek (1842-től 1847-ig) korából a rendek belátásáról, érzületéről és vágyairól tudunk.

De a kormány szintén elmulasztotta, noha a körűlmények nagyon kedvezők lettek volna, a császári birodalom belső viszonyait átalakítani s a korhoz illő népképviselt közreműködésével művének erőt, biztosságot és állandóságot adni. Hiába! A kormány ép úgy ki volt merűlve és el volt lankadva, mint az alattvalók. Mindazonáltal nem mondhatni, hogy a békének e korszakában szellemi téren teljes szünet állt volna be. 1802-ben az egyetem minden karánál és a gymnasiumokban visszaállították ugyan az igazgatóságokat, s a tanúlmányi bizottság eltöröltetett, míg a népiskola a papság felügyelete alá kerűlt. De a körűlmények kedvezőtlen alakúlása közben is egyre nagyobb fontosságot vívott ki magának a prágai egyetem, főleg annak orvosi kara.

Az ország többi tudományos intézetei megmaradtak, sőt előbbre is haladtak s újak keletkeztek. Ilyenek a „hazafias műbarátok köre” (1796), melynek Prága művészeti iskolája alapítását köszöni, a zene-egyesűlet (1810), az ipar gyámolítására irányúló egyesűlet (1833) és különösen a cseh múzeum-társaság, mely kivált Sternberg Ferencz és Gáspár grófok buzgólkodásából 1818-ban alakúlt.

A császárnak egy műszaki (technikai) tanintézet alapítására vonatkozó óhajtását Csehország rendei előbb teljesítették, mint a többi tartományok, mert országos költségén még 1802-ben műegyetemet alapítottak Prágában. Az első reáliskola Csehországban 1833-ban nyittatott meg szintén Prágában. Ez időben keletkezett Csehország állami útjainak nagy terjedelmű hálózata, mely útak kiépítése körűl gróf Chotek Károly fő várgróf szerzett magának kiváló érdemeket.

Mindez azonban nem elégíté ki Csehországnak tehetséges, törekvő, a József császár korabeli eszméktől s a külföldről titokban becsempészett időszaki irodalmi termékek szellemétől áthatott lakosságát. De magukra levén hagyatva, németek és csehek ez időtől kezdve más-más úton haladtak. Azon, II. József kora óta folyton tartó törekvések, hogy a cseh hazafiak a cseh nyelvet új életre keltsék, mind több-több sikert arattak, mely czélból szókincsét összegyűjtötték, szabályait megállapították, irodalmi termékeit rendezték és szaporították s mindenek fölött a népnyelvhez való szeretetet igyekeztek a törzsrokonok közt terjeszteni. Mind e cseh nemzetiségű mozgalmak a külső akadályok mellett is széles alapra és folyton nagyobbodó számú követőre találtak.

Nyelvészek és költők, papok és hírlapírók lelkesedve, törhetetlen kitartással végezték a munkát. A „matice česká”, mely 1831-ben a cseh múzeum mellett a nyelv tudományos művelésére keletkezett, s a Nepomuk-örökség, mely 1833-ban a népszerű és épületes irodalom fejlesztése érdekében alapíttatott, nagyban előmozdították a cseh nyelv föllendűlését, melynek terjesztése végett irodalomban és társadalomban, iskolában, egyházban és hivatalokban egyiránt serénykedtek. Ellenben a német-csehek, kiknek anyanyelvét az állam támogatta, kiket azonban máskülönben a német birodalombeli fajrokonaik szellemi élete nemigen érintet, irodalmi csöndéletet folytattak, melyből minden nemzeti szellem hiányzott. Minden versengés és irígység nélkűl nézték a csehek mozgalmait, örvendtek haladásuknak, sőt irodalmi termékek alkotásában egyenesen segedelmökre voltak nekik.

I. Ferdinánd császár uralkodása Csehországnak is meghozta a békés korszak folytatását s hozott más üdvöset is, de az addigi kormányrendszerben nem okozott változást. Csak az 1848-ki viharos esztendővel és a jelenleg uralkodó szeretett császár, I. Ferencz József trónra léptével viradt új időszak, valamint egész Ausztriára, úgy Csehországra is.

Csehország czímere.
A prágai puskaportornyon levő kőfaragvány után, Mocker Józseftől.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem