Csehország története 1526-tól 1612-ig. Tupets Tivadartól, fordította Acsády Ignácz
Csehország története 1526-tól 1612-ig.
Tupets Tivadartól, fordította Acsády Ignácz
Tupets Tivadartól, fordította Acsády Ignácz
II. Lajos király halálával a cseh rendek nagy része választás útján akarta a megüresedett trónt betölteni, mint ez már két ízben, árván született László és Poděbrad György halálakor történt. Más részt Ferdinánd osztrák főherczeg, mint Lajos király nővérének, Anna herczegnőnek férje, örökösödési követeléseket támasztott mind Magyar-, mind Csehországra nézve. De e követeléséhez nem ragaszkodott mereven. Mikor észrevette, hogy a rendeket nem lehet neje örökösödési jogának elismerésére rá bírni, belenyugodott, hogy a rendek szabadon válaszszanak, föltéve természetesen, hogy ez a választás ő reá, nem pedig a cseh koronára szintén pályázó bajor herczegek valamelyikére fog esni. Ez a föltevés, Ferdinándnak és Prágában időző követeinek ügyessége folytán csakugyan teljesűlt. A rendek előbb nyolcztagú kijelölő bizottságot választottak, főleg oly férfiakat, kik legfőbb tisztségeket viseltek.
A bizottság, melynek tagjai már meg voltak Ferdinánd részére nyerve, az országgyűlésnek azt ajánlotta, hogy fogadja el királyúl azt, a kire nézve a bizottság egyhangú megegyezésre jut. Az országgyűlés ebbe beleegyezett, s így történt 1526 október 23-án a székesegyház Szent Venczel kápolnájában a tulajdonképeni választás, mely alkalommal Ferdinándot csakugyan egyhangúlag meg is választották. Az eredményt csak másnap kellett volna a rendekkel s egyszersmind az egész néppel is közölni, s így egyelőre még titokban tartották. Csakhogy a választók egyike, Rožmitál Leo egy előre megállapított jellel, melyet a kápolnában várakozó riesenbergi Šwilhowský Vilmosnak adott, gondoskodott róla, hogy Ferdinánd, kit a dolog legközelebbről érdekelt, az eredményről mennél hamarább értesűljön.
Másnap az egész országgyűlés, mihelyt vele a választás eredményét közölték, az ősrégi Szent Venczel-hymnust énekelve, ünnepélyes hálaadó isteni tiszteletre vonúlt a székesegyházba. Az ágyúk dörgése és a harangok zúgása mindenfelé hirdette, hogy az országnak új királya van; Prága lakói is megünnepelték a nagy napot. Még ugyanaz nap követség indúlt Ferdinándhoz, hogy megvigye neki az örömhírt s tudtára adja a föltételeket, melyek mellett megválasztatott s melyek megerősítését kivánták tőle. Ferdinánd az eléje terjesztett óhajok némelyikét teljesítette s kiváltságlevelében világosan elismerte, hogy őt a rendek szabad akaratukból választották királylyá, egy másikban pedig kötelezete magát, hogy oda fog hatni, hogy a pápától kieszközölje a kehely használatának jóvá hagyását. A rendek egyéb kivánságaira nézve Prágába érkezte utánra halasztotta a döntést.
1527 január havában Ferdinánd és Anna fényes kisérettel Iglaun át, hol a cseh rendek követsége üdvözölte őket, Csehországba érkezett. A menet egyre nagyobbodott, a mint a fővároshoz közelebb-közelebb jutott, mert az egyes pihenő állomásokon, különösen Kuttenbergben és Cseh-Brodban a rendek tömegesen csatlakoztak hozzá. Február 5-én Prágából az ottani nemesség, a tanács-úrak, más városok küldöttségei végtelen néptömegtől kisérve indúltak a király elé. Néhány kocsin díszbe öltözve a legszebb polgárnők ültek. Mikor a király elé jutottak, minden egyes rend külön fejezte ki üdvözletét.
Magát a koronázást február 24-én a Vida-egyházban az olmützi érsek hagyományos pompával végezte; másnap a királynét is megkoronázták.
Ferdinánd a majdnem szakadatlan német háborúskodás miatt, melyet a törökkel viselt, valamint családjának német politikájában való részvétele következtében sem nagyon gyakran, sem huzamosabban nem időzhetett Csehországban. De, mikor ez mégis megtörtént, szívesen biráskodott személyesen, ámbár nem értvén a cseh nyelvet, tolmácsot kellett használnia, ki a kihallgatottak vallomásait neki latin nyelvre fordította, a saját itéletét pedig, mely latin nyelven adatott, csehűl tudatta az érdekeltekkel.
A legtöbb nehézsége az új királynak, valamint elődeinek is, a vallás ügyeiből támadt. Már uralkodása első éveiben nagy változás állt be e tekintetben, mert az utraquisták a nélkűl, hogy eddigi nevöket, mely alatt törvényes védelmet élveztek, letették volna, csaknem mind a Luther tanait, a testvérek viszont Calvin tanait fogadták el. Ferdinánd ez ellen annál kevesebbet tehetett, mert folyton pénzt és csapatokat volt kénytelen kérni a nagyobb részt utraquista rendektől, kiket tehát már saját érdekében kimélnie kellett. Mindazonáltal még uralkodása első éveiben sikerűlt neki a királyi hatalmat, mely elődei alatt nagyon aláhanyatlott, ismét tekintélyesebbé tenni. Alkalmat erre a többek közt egy sajnos esemény, a Hradsinon lévő királyi várnak 1541-ben történt leégése adott, mikor az országos levéltár nagy része elhamvadt. A megégett okíratok közt volt néhány azon, reá nézve megalázó okíratok közűl is, melyeket Ferdinánd királylyá választásakor volt kénytelen aláírni. Ezeknek szükségessé vált megújításakor Ferdinánd gondoskodott róla, hogy nejének örökösödési joga utólag okíratilag is elismertessék.
A Szent Venczel kápolna a prágai Szent Vida székesegyházban.
Siegl Károlytól
A katholikus király és az utraquista érzelmű rendek közt eddig csak lappangva folyó küzdelemben a döntést a Németországra is olyan fontos „schmalkaldeni háború” hozta meg. Ferdinánd, ki elhatározta, hogy császári bátyját egész hatalmával támogatja a schmalkaldeni szövetség fejei ellen, általános fegyverkezést kívánt a országgyűléstől, bár egyelőre az alatt az ürügy alatt, hogy a törökök ellen készűl. Szándékát véghez is vitte; de, mikor a cseh hadnak, mely Kaadennél gyűlt össze, át kellett volna szász határt lépnie, a nagy rész megtagadta az engedelmességet. Ferdinánd belátván, hogy az ily megbízhatatlan seregnek úgy sem sok hasznát venné, és nem akarván a dolgot a végletekig vinni, megparancsolta, hogy ne gátolják az engedetleneket a távozásban. A háború második évében, 1547-ben, mikor a döntésnek meg kellett volna történnie, Ferdinánd még merészebb lépést tett. A helyett, hogy a hagyomány követelése szerint országgyűlést hívott volna össze, azt a parancsot intézte az összes rendekhez, hogy bizonyos kiszabott időben hadi népökkel együtt Leitmeritzben gyűljenek össze; s azzal fenyegette a késedelmeskedőket és engedetleneket, hogy különben vagyonukkal és életükkel fognak lakolni. Utraquisták és testvérek, kik mindinkább belátták, hogy a császár és a schmalkaldeniek közti küzdelemben fog eldőlni az ő ügyük is, rendkivűl fölháborodtak e lépés miatt, melyet az alkotmány megszegésének vettek. Mindazonáltal a rendek Leitmeritzben elég nagy számmal jelentek meg, hogy országgyűlés összehívását követeljék, mert egyedűl az jogosúlt a közfelkelést elrendelni. Az a beszéd, melyet Ferdinánd a rendekhez intézett s melynek végén állítólag sírt is az izgatottságtól, nem volt képes az ellenzék érzelmeit megváltoztatni. Prágában utraquisták és testvérek csakhamar szövetségre léptek, melynek azon világos kijelentés mellett is, hogy ne a király ellen legyen irányúlva, más czélja nem lehetett, mint hogy a király hatalmát korlátozza, a rendekét viszont fokozza. Ezt bizonyították azok az indítványok, melyeket elfogadásra akartak terjeszteni az országgyűlés elé, melynek azonnali összehívását sürgették. Minthogy Ferdinánd csak későbbre akarta az országgyűlést összehívni, a rendek önhatalmúlag összegyűltek, ideiglenes kormányfélét alakítottak és elhatározták, hogy hadat állítanak, melynek vezérévé rabsteini Pflug Gáspárt nevezték ki.
Így álltak a dolgok, mikor V. Károly császár és Ferdinánd király hadaikkal Egerben megjelentek, míg más felől a szász választó Joachimsthalt és Falkenaut szállta meg. A rendek serege, mely Elbogennél gyülekezett, a szerint, a mint Ferdinánd mellett, vagy ellen harczolt, könnyen döntő szerepet vihetett volna. De határozott állásfoglalásra a rendek nem tudták magukat elszánni. Míg egy részt királyuk seregének az erdőkben emelt torlaszokkal s az eleségszállítás megnehezítésével sok bajt okoztak, más részt még mindig azon erőködtek, hogy magaviseletüket s főleg a saját seregük fölállítását a király előtt mentegessék. Csakhogy ezek a kifogások ki nem békítették Ferdinándot s tovább is úgy személyesen, mint Prágába küldött emberei által e törvényellenesen gyűjtött sereg elbocsátását követelte. A rendek azonban a helyett, hogy engedelmeskedtek volna, az ország szabadságainak védelmére új szövetséget kötöttek, mely már határozottabban maga a király ellen is volt intézve s melyhez 1738 nemes és több város csatlakozott aláírásával és pecsétjével. De még mielőtt a rendek valamihez foghattak volna, megérkezett a hír, hogy a császár Mühlbergnél győzött s a schmalkaldeniek feje, a szász választó, foglyúl esett (1547 ápril 24).
Riesenbergi Šwihowský Vilmos.
A bécsi cs. kir. udvari műtörténelmi múzeumban levő emlékérem után.
Siegl Károlytól
E hírre a rendek közűl a félénkebbek eltávoztak Prágából; de az ott maradók sem tehettek mást, mint üdvözölni királyukat a reájok nézve oly kelletlen győzelem alkalmából. Midőn kevéssel utóbb Ferdinánd Csehország egész nemességét Leitmeritzbe rendelte s a fő izgatók kivételével mindenkinek kegyelmet biztosított, a ki e parancsának engedelmeskedik, csak kevesen mertek távol maradni. A városok, főleg a prágaiak irányában, kiket az egész mozgalom fölbújtóinak tekintett, Ferdinánd nem volt oly elnéző, mint a nemesség iránt. Mikor Prága előtt megjelent, megtiltotta, hogy a kulcsok hagyományos átnyújtásával fogadják. A Kleinseitei hídtoronynál Ferdinánd parancsára ágyúkat állítottak fel, melyek az ó-várost fenyegették; más részt a prágaiak is katonai készűlődéseket tettek. Úgy látszott, mintha Prágában komoly harczra kerűlne a dolog; de végűl a prágaiak föltétlenűl megadták magukat, a mint a király kivánta. Külön bíróság szabta meg a föltételeket, melyek mellett Prága városa újra megnyerhette a királyi kegelmet. Ki kellett szolgáltatnia minden hadi szerét, le kellett mondania kiváltságairól, jószágairól, jövedelmeiről és vámjairól. Csaknem hasonló szigorral büntettettek a többi városok is, melyek a zendűlésben részt vettek, a legszigorúbban Saaz, de Leitmeritz, Tabor, Königgrätz, Klattau és a többi is.
A nemesek közűl a legbűnösebbek elmenekűltek. Halálra itélték őket s jószágaikat elkobozták. A többi nemesek, a mennyiben nem teljes kegyelmet kaptak, leginkább csak vagyonuk elvesztésével bűnhődtek. De Ferdinánd gondoskodott róla, hogy az országgyűlés, melyet összehívott, vérbírósággal kezdődjék, mert ugyanakkor három, különben kevéssé ismert egyént lefejeztetett.
Az országgyűlés, melyet ez okból „véres”-nek neveznek, mint előre lehetett látni, nagyon elősegítette a királyi hatalom öregbedését s Ferdinándnak minden kivánságát ellenkezés nélkűl teljesítette. A király győzelmének különösen fontos következménye volt az, hogy valamivel később úgy nevezett „királybirák” rendeltettek a királyi városokba, Prágában pedig fölebbviteli bíróság állíttatott, s azon túl a városi törvényszékektől ahhoz intéztettek a fölebbezések, míg addig az ilyen fölebbezés a leitmeritzi, vagy prágai városi, sőt gyakran külföldi, még pedig protestáns törvényszékekhez ment.
A vallás dolgában Ferdinánd magatartása annyiban módosúlt a győzelem után, hogy legalább a testvérközségeket, melyeket különösen gyűlölt és melyek a zendűlésben is kiváló részt vettek, most szigorúbban üldözte, mint az előtt. Egyebek közt fogságra vetteté a testvérek akkori fejét, Augusta Jánost és sokáig nehéz rabságban tartotta. De a testvérek teljes kiirtása Ferdinándnak sem sikerűlt. Fontos volt továbbá, hogy Ferdinánd az utraquista consistorium tagjainak kinevezését elvette a rendektől s azóta maga nevezte ki a tagokat. Ezzel elérte ugyan, hogy a consistorium mindinkább közeledett a katholicismushoz, de más részt azt is, hogy e testület majdnem minden tekintélyét elveszté az utraquistáknál, főleg azoknál, kik Luther tanaihoz hajtottak.
Anna királyné.
Seisenegger J.-nek (1544) a bécsi cs. kir. udvari műtörténelmi múzeumban levő olajfestménye után, König Frigyestől.
Élete vége felé Ferdinánd, ki 1556-ban német császárra is lett, s a cseh ügyeknek most még kevésbbé szentelhette magát, mint annak előtte, hasonnevű fiát, Ferdinánd főherczeget tette Csehország helytartójává. Csehországban folyt le annak a szerelmi regénynek nagyobb része is, mely ezt a főherczeget oly ismertté tette; a szép Welser Filippina ugyanis tíz évig volt vendége nagynénjének, Lokšan Katalinnak Breznitz kastélyban, s ez a kastély volt a szép augsburgi nő és a főherczeg titkos találkáinak helye, míg végre 1557-ben a papi áldás örökre nem egyesíté az ifjú párt s valamivel később Ferdinánd császár is bele nem egyezett a házasságba.
Ferdinánd főherczeg különben szigorúan katholikus volt és a vallás dolgában egészen atyja szellemében működött. A művészet iránti érzéket, melyet a főherczeg később mint Tirol kormányzója tanúsított, már cseh helytartó korában is kimutatta, mint az általa Prága közelében épített „Stern” nevű kéjlak bizonyítja.
Ferdinánd császár hosszú, dicsőséges és sok tekintetben sikeres uralkodás után 1564-ben húnyt el. Holttestét Prágába szállították és még 1547-ben meghalt neje, Anna mellé temették a Vida-egyházban. Most is ott nyugszik, még pedig pompás márvány síremlék alatt, melyen a császár, neje, meg fia és utóda, II. Miksa, alakjai láthatók.
II. Miksa trónra lépte elé összes országaiban feszűlt várakozással néztek, mert abban a hírben állt, hogy titokban protestáns. Ez okból a cseh protestánsok is nagy reményeket tápláltak; de Ferdinánd császár halálával az egyházi ügyekben már azért sem állt be nyomban változás, mert néhány évig Miksa is meghagyta fivérét, Ferdinánd főherczeget, a cseh helytartói állásban. Mikor azonban II. Miksa személyesen átvette az ország kormányzatát, a protestánsok elérkezettnek látták az időt helyzetük gyökeres és állandó javítására. Az ősi „utraquista” név alatt tényleg teljes vallásszabadságnak örvendtek ugyan, de tudatában voltak annak, hogy hitvallásuk egyáltalán nem az ó-utraquista többé s így folyton attól kellett félniök, hogy valamely, irántuk rosz indulatú kormány e körűlmény fölhasználásával elvonja tőlük az eddig élvezett védelmet. Oda törekedtek tehát, hogy a vallásszabadságot, melyet addig a régi utraquista hitvallás alapján élveztek, új, lutheránus, sőt kálvinista színezetű hitvallásuknak is biztosítsák.
Ehhez járúlt, hogy, mint föntebb említettük, Ferdinánd uralkodása végső éveiben megvonta a rendektől az utraquista consistorium tagjai kinevezésének jogát. Ezzel elvonta a rendektől azt a lehetőséget, hogy ezen egyházi főhatóságukat a maguk szellemében, vagyis lutheránus érzelmű emberekkel töltsék be. E kinevezési jognak a visszaszerzése volt tehát törekvéseik további czélja.
Az eldöntés az emlékezetes 1575-iki országgyűlésen történt, mely a császár szakadatlan jelenlétében, három folytatásban összesen hét hónapig tartott. Az utraquisták már az országgyűlés elején azt kivánták, hogy a rendek az ágostai hitvallás befogadását kérjék a császártól. Jellemző, hogy a gyűlés utraquista tagjai közűl immár csak egyetlen egy, Waldstein János, kelt az utraquisták régi tanának, Huss János nemzeti hitvallásának védelmére az új tan ellen.
Lokšan Katalin.
A prágai múzeumban levő eredeti után.
Több bajt okoztak a „cseh testvérek”. A mint az uralkodó utraquista párt a huszita mozgalomból keletkezett, akképen a testvérek is lassanként a legutóbbi évtizedek folyamán módosították hitvallásukat, csakhogy nem Luther, hanem Calvin tanai szerint. Az utraquisták azt óhajtották, hogy az ágostai hitvallás befogadására irányúló kérésüket a testvérek is támogassák, mert jól tudták, hogy a császárnak épen az nem tetszik, hogy a protestáns táborban annyi sokféle felekezet van, s hogy e sokféleség volt azon okok egyike, melyek II. Miksának a protestantismura nézve eleinte oly kedvező véleményét módosították. Hogy azonban tervüknek az utraquistákat megnyerjék, engedményeket kellett részökre tenniök. Ez okból még sem egyszerűen az ágostai hitvallást hozták javaslatba, hanem e hitvallás fölolvasása után bizottságot küldtek ki, melynek föladata volt oly hitvallást szerkeszteni, melyet a testvérek is a magukénak ismerhessenek el. Sok kilátása a sikerre az ily kisérletnek elejétől fogva sem lehetett; a testvérek ugyanis régi, kipróbált egyházi alkotmányuk birtokában sehogy sem akarták, hogy az utraquistákkal egy vallásközösséggé olvasztassanak össze s az utraquistáknak saját hitvallásuk befogadása iránti kérését csak oly föltétellel akarták támogatni, ha ugyanakkor határozottan, vagy legalább hallgatag elismerik a testvérközségek addigi önállóságát is.
Az utraquisták a rábeszélés, sőt a csel minden eszközét megpróbálták, hogy a testvéreket álláspontjuk megmásítására bírják. De a testvérek ép oly kitartók, mint éberek voltak s az utraquistáknak végre is bele kellett nyugodniok, hogy a bizottság által készített hitvallást, mint csupán a magukét nyujtsák át a császárnak. Ez a hitvallás, mely a „cseh hitvallás” néven ismeretes, mint az előadottak után könnyen érthető, nagy részében lutheránus volt s csak az úrvacsora tanát illetőleg közeledett a testvérközségeknek inkább kálvinista nézetéhez. A hitvallás átnyújtásakor a rendek egyszersmind az utraquista consistorium kinevezési jogát kérték, valamint azt az engedélyt, hogy rendi bizottságot („Defensorok” bizottsága) alakíthassanak, melynek feladata legyen gondoskodni a consistorium határozatainak végrehajtásáról.
A császár sokáig habozott, míg e kéréseket teljesítette; sőt, hogy katholikus szövetségesei előtt ne láttassék nagyon is engedékenynek, a rendeknek, bár csak színleg, tagadó választ adott. Mikor később jobb indúlatot mutatott a rendek iránt, akkor sem akarta engedményeit írásba foglalni. De szóval kijelenté a rendeknek: „hogy lássátok, mennyire nincs szándékom vallásotokon valamit változtatni, hitemre igérem és császári szavammal megerősítem, hogy vallásotokban sem elnyomni, sem akadályozni nem foglak, sem azt nem engedem, hogy valaki háborgasson benneteket; gondoskodni akarok róla, hogy az utánam leendő királyt ezt ép oly kevéssé tehesse.” A consistorium kinevezésének jogát azonban II. Miksa nem adta meg a rendeknek, de megengedte a defensorok választását, hogy a lutheránus papok panaszaikkal mindenkor azokhoz fordúlhassanak, ha sérelmök lenne.
I. Ferdinánd, felesége Anna és II. Miksa síremléke a Szent Vida székesegyházban Prágában levő Collin-féle eredeti után.
Siegl Károlytól
Ezzel a rendek nagy dolgot értek el, habár távolról sem mindent, a mit akartak; nem sokkal később meghalt az ifjúsága óta beteges császár, de nem a nélkűl, hogy halála előtt néhány olyan vallásügyi intézkedést ne tett volna, melyeket az utraquisták az 1575-ki országgyűlésen nyert engedményekbe ütközőknek tartottak.
II. Miksa fiában, II. Rudolfban, ki atyja után Csehország kormányzatát átvette, az ország olyan uralkodót kapott, ki reá nézve kivált tudományos és művészeti tekintetben nagy fontosságúvá lett. Igazi szenvedélylyel gyűjtött ez a császár drága festményt, szobrot, ékszert, dísztárgyakat, mozaikot s egyéb efféléket; minden felől Prágába özönlöttek tehát a műkereskedők s még a legsanyarúbb pénzszükség napjaiban is módját találta a császár, hogy gyűjtő buzgalmát kielégítse. Így keletkezett a maga korában méltán híres Rudolf-féle gyűjtemény, mely azonban kevéssel alapítójának halála után elpusztúlt a harmincz éves háború viharaiban. Maga a császár is szívesen foglalkozott festéssel és faragó munkákkal, s ügyessége az ilyenekben nem csekély volt.
Tudományos tekintetben nagy fényt vet Rudolf uralkodására, hogy egymás után két olyan híres csillagász, mint a dán Tycho Brahe és a sváb Kepler, a róla nevezett világtörvények fölfedezője, időztek udvarában. Ma is mutatják Prágában azt a helyet, hol e két híres tudós csillagvizsgálója állt. Igaz, hogy Rudolf Tychóban és Keplerben nem annyira azt becsűlte, a mint az utókor, mint inkább azt, a kor babonás hite által nekik tulajdonított tehetséget, hogy az ember sorsát a csillagok állásából előre meg tudják mondani s „horoskopot” (csillagjóslatot) tudnak neki belőlük kiolvasni. A császár osztozott kortársainak az „aranycsinálók” mesterségéről táplált hitében is, mit sok csaló és kalandor kizsákmányolt. Az ilyen szerencsevadászok, minthogy a várakozásoknak végre sem tudtak eleget tenni, Prágában a legtöbbször gyászos véget értek. E kor cseh nemessége egyébiránt szintén osztozott császárjának e kedvteléseiben; főleg Rosenbergi Vok Péterről mondhatni ezt, egy híres nemzetség utolsó sarjáról, ki keleti fényűzéstől övezve, hol Krumauban, hol Wittingauban lakott s ott egész sereg alchymistát s más efféle kalandorokat tartott zsoldjában.
A mi a II. Rudolf korabeli vallási állapotokat illeti, a protestánsok nem aggódás nélkűl néztek az ő trónra lépte elé, mert II. Fülöp spanyol király udvarában neveltetett és szigorú katholikus hírében állt. De ez aggodalmak ép oly túlzottnak bizonyúltak, mint azok a magas röptű remények, melyeket a legtöbb utraquista annak idején Miksa trónra léptéhez fűzött. Gyökeres változások II. Rudolf alatt első sorban azért maradtak el, mert a császár, ki flegmatikus természetű volt s ki inkább foglalkozott tudós és művészi kedvteléseivel, mint államügyekkel, általában nem a merész elhatározások és a politikai tusák embere volt. Mindazonáltal Rudolfnak már első tíz évi uralkodása után, mint másutt, úgy Csehországban is észre lehetett venni, hogy a katholikus párt, noha számra nézve csekély, tekintély és serény tevékenység dolgában gyarapszik.
Tycho Brahe síremléke a prágai Thein-templomban.
Siegl Károlytól
Csehország belügyeiben külső hatás, az ismét kiütött török háború okozott döntő változásokat. Már I. Ferdinánd és II. Miksa alatt sem vonhatta ki magát Csehország, melynek ugyanazon uralkodója volt, mint Magyarországnak, azon kötelesség alól, hogy pénzzel és sereggel ne járúljon Magyarországnak a keresztény vallás örökös ellenségével vívott önvédelmi harczához. A cseh rendek ilyenkor mindig kijelentették, hogy segélyezéseik nem tekintendők kötelességből származóknak, és Magyarország elméletileg mindig külföld volt a csehekre nézve.
De II. Rudolf alatt nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar ügyek döntő fontosságúak lehetnek Csehország sorsára nézve is. Eleinte a császár seregeinek kedvezett a török ellen a hadi szerencse; a többek közt ez időbe esik Győr várának dicsőséges visszavétele. Erdély rövid időre szintén a császár kezére kerűlt, kinek hatalmi területe ekképen három felől fogta közre Magyarországon a törökét. Ekkor azonban balfordúlat állt be; Bocskay István fegyvert fogott s a törökkel szövetkezett. Mindezt a császár szerencsétlen politikája okozta, mely politikának végoka viszont Rudolf egészségi állapotában keresendő.
1600 óta egyre aggasztóbb lett Rudolf búskomor hangúlata, mely már régebben is tapasztalható volt rajta. Attól való félelmében, hogy meggyilkolják, kerűlt a nyilvánosság előtti minden megjelenést, sőt prágai várpalotájában sem érezte magát biztonságban. Midőn kedélybaja fokozódott, egyes világos pillanataiban maga is érezhette, hogy az államügyek vezetésére többé nem képes; a meggyilkoltatástól való félelem mellett az a gondolat is gyötörte, hogy leteszik a trónról.
Minthogy ez irányban környezetének kivált előkelőbb tagjait gyanúsította, ettől kezdve a legszívesebben csak egészen alárendelt egyénekkel, komornikokkal s már effélékkel érintkezett, kik ekképen végzetes befolyást nyertek a császár elhatározásaira. Államügyekkel, melyeket az előtt sem kedvelt, ettől fogva Rudolf alig foglalkozott többé. Az ebből származott bajok orvoslására fölmerűlt az a terv, hogy a császár, kinek letételére ekkor még nem is gondoltak, minthogy gyermekei sincsenek, testvérét Mátyás főherczeget nevezze ki utódává s ez római király czímmel vigye a kormányt, a nélkűl azonban, hogy más tekintetben a császár tekintélye, vagy jövedelmei csorbát szenvednének. De az ide irányúló törekvések csak fokozták a császár beteges félelmét; elbocsátotta mindegyik tanácsosát, ki ezt a dolgot szóba merte előtte hozni.
Ilyen volt Rudolf lelki állapota, mikor közzétette azt a rendeletet, hogy Kassán az addig protestáns Erzsébet-templomot az egri káptalannak adják át és mikor a pozsonyi országgyűlés által hozott 21. törvényczikket kormánya önhatalmúlag egy 22-dikkel toldotta meg, melyben a magyar királyoknak a katholikus egyház védelmére vonatkozó összes törvényeit megerősíté s a legsulyosabb büntetésssel fenyegetett mindenkit, a ki jövőre bármely ürügy alatt vallási dolgokat merészel bevonni az országgyűlésen a nyilvános tárgyalásokba.
Erre a magyarok általános fölkeléssel feleltek, melynek elfojtására Rudolfnak sem a kellő tettereje, sem eszközei nem voltak. Beteges elvakúltságában azonban hallani sem akart a fölkelők iránti engedékenységről. Ez arra kényszeríté családja herczegeit, hogy ők maguk vegyék kezökbe az ügyek vezetését; mert még 1608-ban szerződést kötöttek, mely szerint, mivel a császár beteg s e miatt képtelen az uralkodásra, Mátyás főherczeget választották az uralkodóház fejévé. Mátyás most Rudolf helyett csakugyan békét kötött a fölkelt magyarokkal, utóbb pedig a törökkel is, még pedig aránylag csekély áldozat árán.
Rudolf azonban a nélküle kötött egyezményeket nem akarta megerősíteni. Így Magyarországon új fölkelés volt készülőben, melyhez az osztrák tartományok protestáns nemessége is csatlakozni szándékozott. Ekkor Mátyás főherczeg, hogy megmentse, a mi még menthető, maga állt az elégedetlenek élére s megindította a háborút a szerencsétlen, rosz tanácsokra hallgató testvére ellen. Az eredményben kételkedni sem lehetett, mert Rudolf, ki akkor betegebb volt, mint valaha, intézkedést is alig tett a támadás visszaverésére. Mátyás tehát ellenállás nélkűl nyomúlt seregével előbb Morva-, azután Csehországba. Morvaországban, valamint már előbb Ausztriában és Magyarországon is egy értelemmel hozzá csatlakoztak a lutheránus rendek s Mátyás méltán ugyanezt várhatta Csehországban az utraquistáktól. De, mikor Časlauba érkezett, hová a cseh rendeket összehívta, azt tapasztalta, hogy meghívására senki sem jelent meg. E helyett a rendek Rudolf szavára, kit tehát még mindig törvényes uroknak tekintettek, Prágában sereglettek össze országgyűlésre. Mátyás, ki e közben Kolinon át Böhmisch-Bródba s végűl Prága kapuiig nyomúlt, meent közben szakadatlanúl, de hasztalan alkudozott császári bátyjával, hogy őt lemondásra bírja. Ily körűlmények közt a cseh országgyűlés magatartása döntő fontosságot nyert. Rudolf a tanácsadóinak rábeszélésére elhatározta, hogy személyesen nyitja meg az országgyűlést s ez által természetesen annál nyilvánvalóbbá lett, hogy hosszú visszavonúltságában mennyire megromlott az egészségi állapota. Sápadtan, reszketve, szemét lesütve haladt a kard után, melyet lovászmestere, Waldstein, vitt előtte; alakja annyira meggörnyedt, hogy púposnak látszott, haja egészen megőszűlt s egész külsejében olyan aggastyánnak tűnt föl, ki sírja felé botorkál. Láttára sokan sirásra fakadtak.
A részvét, melyet a császár keltett, nem gátolta azt, hogy az országgyűlésen a leghevesebb panaszok ne hangozzanak eddigi kormányzata ellen. Más részt azonban Mátyás főherczeg követei sem boldogúltak, kik azért jelentek meg Prágában, hogy a rendeket Rudolftól eltérítsék. Ennek az volt a következménye, hogy a liebeni szerződésben Mátyásnak meg kellett a cseh korona melléktartományaival elégednie, maga Csehország pedig a császáré maradt.
Azonban a cseh rendeknek Rudolf iránt való ragaszkodása, mely ez eseményekben nyilvánúlni látszott, épen nem volt föltétlen. Rudolf mellett nyilatkoztak, de csak azon föltevésben, hogy szorongatott helyzetében nem késik a rendek minden panaszát orvosolni s kivánságaikat a jövendőben teljesíteni. E tekintetben az 1609-iki országgyűlés volt a döntő. Ekkor a rendek az 1575-iki, úgynevezett „cseh” hitvallás újabb megerősítését, mindenek előtt pedig azt kivánták, hogy a consistorium és az egyetem az ő kezükbe adassék.
De Rudolf nem oly könnyen engedett, mint a rendek várták s az országgyűlés minden eredmény nélkűl oszlott el. Négy hét múlva azonban a rendek a császár tilalma ellenére ismét összesereglettek; minthogy nem engedték meg nekik, hogy a királyi palotában tanácskozzanak, nagy számú és fegyveres szolgáiktól követve az új-városi városházába mentek s ott folytatták tanácskozásaikat. A lakosok nagy izgatottsága közt, kik minden pillanatban várták a császár és a rendek közti küzdelem kitörését, onnan alkudoztak Rudolffal, ki végre mégis megengedte, hogy visszatérjenek a prágai várpalotába, az országgyűlés rendes tanácskozó helyére. A többi ügyekben azonban még mindig nem akart engedni; de végre mégis csak meg kellett tennie, hogy az utraquista rendek által szövegezett kiváltsági okíratot, a később úgy nevezett „felséglevelet” úgy szólván változatlanúl aláírja (1609 július 9). Néhány nappal később az okíratot a lakosság roppant lelkesedése mellett az ó-város városházára vitték. Mindenki saját szemével akarta a drága íratot látni; némelyek újjongtak, mások sírtak az örömtől; sokaknak nem volt nyugtok, míg e kincset meg nem tapintották, vagy meg nem csókolták. Ép oly fontos volt, mint ez a felséglevél, a protestáns és katholikus rendek közt ugyanekkor kötött egyezmény, mely különösen azt engedte meg, hogy a protestánsok a királyi jószágokon is építhessenek templomot.
A protestánsok végre tetszésök szerint alakíthatták meg a consistoriumot; a defensorokat, kik már régóta működtek, ekkor nagy jogkörrel ruházták föl, a nekik szintén átadott egyetem által pedig az egész protestáns iskolaügy hatalmukba kerűlt; így a protestáns rendek mintegy államot alkottak az államban.
Rudolf kedvetlenűl gondolt az engedményekre, melyeket tennie kellett, s minden vágya az volt, hogy ismét visszavonhassa azokat; csakhogy Rudolf nem az az ember volt, a ki erővel vissza tudta volna venni a protestánsoktól azt, a mit oly nehezen csikartak ki tőle. Hogy mégis megpróbálta, épen az okozta vesztét.
Rosenbergi Vok Péter.
A Schwarzenberg herczegi család birtokában levő olajfestmény után.
Hecht Vilmostól
Alkalmat erre családjának egyik ifjabb tagja, a stiriai ágból származó Lipót főherczeg, akkor passaui püspök, szolgáltatott. A főherczeg Passauban zsoldos hadat gyűjtött, mely azon ürügy alatt, hogy zsoldját nem fizetik, föllázadt s betört előbb Felső-Ausztriába, azután Csehországba, s valami Ramée nevű ember vezetése alatt hamarosan elfoglalta Krumau, Budweis és Tabor városokat. A „passauiak” Beraunon át Prága alá vonúltak, hol a Kleinseitét éjjeli megrohanással hatalmukba kerítették. A császárt, ki már azt hitte, hogy megnyerte a játékot s a passauiakkal leverheti a rendeket, hosszú idő óta akkor látták először mosolyogni.
De az a kisérlet, hogy Prágának a Moldva jobbpartján fekvő részeit is hatalmukba kerítsék, megtört a lakosság ellenállásán és a rendek által hamarjában összegyűjtött hadak éberségén. Egy csapat passauit, kiknek az első rohamban a Károly-hídon át mégis sikerűlt az ó-városba jutniok, a fő seregtől elvágtak, szétvertek és lekaszaboltak.
Prága csőcselékét a történtek nagyon felbőszítették, s minthogy híre járt, hogy a katholikus papság a passauiakkal egyetért, a tömeg betört a katholikus templomokba és klastromokba, hogy ott gyilkolni és rabolni kezdjen. A legrosszabbúl az új-városi Mária Schnee-klastrom barátai jártak, kik közűl néhányan a háztetőre menekűltek, honnan, mint valami madarakat egyenként lődözték le őket.
Minthogy a passauiak azután sem boldogúltak, a rendek pedig kiherevén az első meglepetést, egyre-másra küldték az új hadat Prágába: a császár s az általa oda vont zsoldosok helyzete folyton rosszabbra fordúlt, főleg mivel Mátyás főherczeg, kit a passauiaknak Felső-Ausztriába való betörése személyesen bántott, ezúttal is élökre állt az elégedetleneknek. A passauiaknak végre is el kellett takarodniok, ha nem akartak lemészároltatni. Éjjel is titokban, mint a hogy érkeztek, viszont el is tűntek.
Ezzel Rudolf a cseh koronát is elvesztette. Némi vonakodás után lemondott az ország kormányáról Mátyás főherczeg javára, ki maga is Prágába érkezett. A szerencsétlen Rudolf, ki élete végén különben is csak a rendek foglya volt, ezután nem sokára (1612) meghalt. Ő volt a Habsburg-házbeli uralkodók közt az utolsó, ki Prágában, az ősi királyvárosban temettetett el.
