Csehország története 1438-tól 1526-ig. Rezek Antaltól, fordította Acsády Ignácz
Csehország története 1438-tól 1526-ig.
Rezek Antaltól, fordította Acsády Ignácz
Rezek Antaltól, fordította Acsády Ignácz
A tizenhat esztendei nagy forradalom után nem igen volt remény, hogy a csehek V. Albert osztrák herczeget föltétel nélkűl elfogadják királyúl. Az ide vonatkozó kisérlet csakugyan meddő maradt. Egyedűl a katholikus párt, melynek vezére a hatalmas Rosenberg Ulrik volt s a mérsékelt kelyhesek pártja, kiknek feje Neuhaus Meinhard volt, ismerték el Albertet. De ők is nyilatkozatot kivántak tőle, hogy megtartja a compactatákat. Ez alapon Albertet csakugyan megválasztották s Prágában megkoronázták (1438 június 29).
A szélsőbb utraquisták pártja, melynek vezetője akkor pirksteini Ptáček Hynce nemes úr volt, eredetileg nem foglalt ellenséges állást Albert iránt, csak határozottabb igéreteket és biztosításokat kívánt tőle. De, mivel a katholikusok és a mérsékelt utraquisták kevesebbel is megelégedtek, Ptáček elvált tőlük, a táborita párt maradványaival szövetkezett s Lengyelországra vetette szemét, hol Kázmér, III. Ulászló király testvére, személyében keresett és talált cseh királyt.
Új polgárháború volt várható, Ptaček és Stražnich Bedřich táborita vezér egyesítették hadaikat az erős Táborban, hová Albert király is tetemes haddal nyomúlt. De mivel e közben a lengyelek Sziléziába törtek, Albert abba hagyta Tábor ostromát és Boroszlóhoz sietett. IV. Jenő pápa s a baseli zsinat mindent elkövettek a küzdő felek kibékítésére, mert akkor már török részről kezdte komoly veszély fenyegetni az egész kereszténységet. Egyelőre fegyverszünet létesűlt Albert és Ulászló királyok, valamint a csehországi hadakozó felek közt. Ekkor Albert Magyarországba ment, hol sulyosan megbetegedett s 1439 október 27-én meghalt.
Csehország ezután tizenhárom esztendőn át kormány nélkűl maradt. Albertnek csupán két leánya volt, s csak négy hónappal halála után szült özvegye fiúgyermeket, árván született Lászlót (1440 február 22). A magyar rendek nem akartak addig várni, míg László megnő; az időközben kibékűlt cseh rendek is királyválasztásra gyűltek össze s Albert bajor herczeget választották meg főleg azért, mert ismerte Csehország állapotát és csehűl is tudott. Albert azonban nem fogadta el a választást.
Csehország ekkor újra a legvészesebb belviszályok és háborúk színhelye lett. Fő hatalom nem volt. Albert király halála után a rendek mindjárt intézkedéseket tettek ugyan a közbéke fentartására, s minden kerület egy-egy kapitányt választott, kinek a rendek által melléje adott tanácsosokkal föladata volt a zsiványokat kiirtani, a viszályokat elintézni s a küzdelmeknek elejét venni. Csehországban akkor 13 kerület volt; néhányban a Rosenberg Ulrik és Neuhaus Meinhard, néhányban meg Ptáček pártja volt többségben. ennek megfelelően választották a kerületi kapitányt s ez alkalommal kitűnt, hogy a határozott utraquisták pártja a négy keleti, a kouřimi, časzlaui, chrudimi és königgrätzi kerületben tömör többséget képez. Ezek nem csupán határozott embereket választottak kapitányokká, hanem magok közt szűkebb szövetkezetet is alkottak s Ptáčeket tették főkapitányukká. Prága Neuhaus Meinhard, mint várgróf kezén maradt, ez az általa kinevezett tanács önkényesen és erőszakosan vitte a hatalmat.
Ez a szervezet nem elégíthette ki az országot, mert a gyöngébbnek alig nyújtott védelmet. de még kevésbbé volt kielégítő a vallás tekintetében. Rokycanát, Prága utraquista érsekét, az említett négy kerület elismerte ugyan, s az érsek a papi fegyelem tárgyában és a táborita tanok szélsőségei ellen rendeleteket is adott ki. Csakhogy nem volt végrehajtó hatalom, mely a papokat és a híveket e rendelete követésére kényszeríthette volna. A compactaták megerősítése s Rokycana elismerése iránt a pápai székkel folyó tárgyalások nem vezettek eredményre, mert IV. Jenő és utódai az egymás közt egyenetlenkedő cseheket föltétlen engedelmességre akarták kényszeríteni.
Az általános nyugtalanság és bizonytalanság ez állapotának az 1448-ik év vetett véget. Ptáček, a szélső utraquista párt feje, 1444-ben meghalt s a négy keleti kerület helyette Poděbrad-Kunstadt Györgyöt, ki akkor még csak 24 éves volt, de személyes tulajdonságaival és fontos tárgyalások vezetéséhez szükséges képességeivel hívei körében már nagy hírnévnek örvendett, választotta főkapitánynyá. Poděbrad György óvatosan és erélyesen vette kezébe pártja vezetését. Négy év folyamán minden szükséges előkészületet megtett s 1448 szeptember 1-én nyíltan megkezdte a harczot a Rosenbergek és Neuhausok pártjával. Czélja Prága volt, melyet annyira készűletlenűl talált, hogy egy csapással kezébe kerítette (szeptember 3); Neuhaus Meinhard elfogatott, a tanács letétetett, s a főváros kormányzata a győző szilárd kezébe ment át. Védelme alatt Rokycana érsek visszatért Prágába; az utraquista, még Zsigmond idején alakított consistorium elismerte az érseki megye fejének.
Mindez tisztázta ugyan a helyzetet, de a pártviszály békés kiegyenlítésének reménye eltűnt, mert a Rosenbergek és Neuhausok nyomban hadat üzentek Poděbradnak. Csakhogy a harczmezőn nem sokra mentek, miért is Wildstein várában (1450 június 10) tárgyalásokat indítottak, melyek első sorban a Poděbrad és Neuhaus Meinhard fia, Ulrik közti viszálynak vetett véget.
Árván született László pecsétje.
Prágában a városi levéltárban levő eredeti után.
Siegl Károlytól
Nem sokára III. Frigyes római királylyal kezdődtek tárgyalások; azt kivánták tőle, küldje Csehországba az ifjú, árván született Lászlót, hol nagykorúságáig maradjon, akkor pedig trónra lépjen; mert abban minden párt egyetértett, hogy Albert király árván született fiát királyúl el kell ismerni s meg kell koronázni. De mivel Frigyes húzta-halasztotta az ügy eldöntését, az 1452-ki Szent György napi országgyűlés Poděbrad Györgyöt egyhangúlag az ország helytartójává vagy kormányzójává választotta.
Az új kormányzó mellé 12 tagú tanács adatott; neki magának átengedték a korona összes jövedelmeinek élvezését, hogy a birósági és országos tisztségeket ellássa s az igazságszolgáltatás menetéről, valamint rendes közigazgatásról gondoskodjék. Csehország egész lakossága engedelmességet fogadott a kormányzónak, kivéve Rosenberg Ulrikot s néhány párthívét, továbbá a katholikus Pilsen és Budweis városokat, valamint Tábor városát, hol a táborita párt szélső iránya még többségben volt.
Az ország mindazonáltal lassanként visszanyerte hőn óhajtott belső békéjét. Mikor III. Frigyes összeveszett alattvalóival Ausztriában, Rosenberg Ulrik ezekkel szövetkezett a császár ellen, míg Poděbrad a császárnak igért segítséget. 1452 július végén nagy sereggel indúlt Prágából, meghódoltatta Tábort s Budweisnál Rosenberg Ulrikot békére és mindannak elismerésére kényszerítette, a mit a Szent György napi országgyűlés végzett. De még mielőtt Budweisból Ausztria felé indúlhatott, hírét vette, hogy III. Frigyes már kibékűlt alattvalóival s árván született Lászlót kiadta nekik.
Hogy az ifjú király a koronát megnyerhesse, Poděbraddal megegyezésre kellett lépnie. Ez ügyben sokáig alkudoztak. Végre (1453 ápril 30) László király Bécsben személyesen találkozott Poděbraddal s mindjárt másnap kiadta az okíratot, melyben az ország szabadságait megerősítette és a compactatákat mindennel, a mi velök összefügg, fentartotta. Egyúttal meghagyta Poděbrad Györgyöt a kormányzóságban. De öt hónap telt el, míg László király Prágába indúlt. Titokban lebeszélték a csehországi útról s azzal ámították, hogy baj érheti a csehek közt. A cseh rendek Iglauig eléje mentek s az ország határán a korona és a rendek szabadságainak megtartására föleskettették. 1453 október 28-án (vasárnap) koronázták meg a legünnepélyesebben a prágai Szent Vida székesegyházban a cseh, morva, sziléziai és lusatiai rendek jelenlétében. Csak a boroszlóiak vonakodtak az „eretnek” Prágában megjelenni; később (1454) maga a király ment Boroszlóba. Az egykorú krónikás a még nem is tizennégy éves királyt „csinos és göndörhajú ifjú”-nak mondja, ki azonnal megnyerte a köznép szeretetét.
Az új uralkodó első gondja az volt, hogy az útonállóktól megszabadítsa az országot, a személy- és vagyonbiztonságot helyreállítsa s az elzálogosított koronajavakat kiváltsa. Poděbrad György, ki a koronázás után is a király mellett maradt s főudvarmestere és első tanácsosa volt, mindenképen támogatta László ebbeli törekvéseit. Ennek következtében az ifjú király s az idősebb, tapasztalt és szakavatott Poděbrad közt nagyon barátságos és benső viszony keletkezett. Csakhogy nem volt tartós; eltérő nézetek, főleg a külügyekben, időnként nagyon hideggé tették kölcsönös érintkezésöket.
Csehország ismét virágzásnak kezdett indúlni. A királyi városokban, kivált Prágában lendűletet vet az építés; a romok helyén a vagyonos polgárság és nemesség új, nagyobb részt pompás épületei emelkedtek. Ipar és kereskedés is örvendetesen fejlődött, s csupán csak az hiányzott még, hogy a compactaták elismerése iránt végleges megegyezés létesűljön a pápai székkel. Egy ideig erre nézve is jó reményt tápláltak.
De nem sokára nagy fordúlat állt be. Konstantinápoly elfoglalása hatalmas mozgalmat keltett, s az egész kereszténység keresztes háborúra készűlt a közös ellenség ellen. A háborúban Csehország szintén részt akart venni. De mielőtt ez megtörténhetett, László Magyarországba ment, hol a török részről fenyegető veszély szükségessé tette jelenlétét. 1457-ben László visszaért Prágába. Menyasszonyúl Magdolnát, VII. Károly franczia király leányát, szemelték ki számára. Fényes cseh követség indúlt érte Párisba s Prágában nagyszerű előkészületeket tettek a már rég nem látott királyi násznapra. De László pestisben megbetegedett s három napi betegség után élete 18-ik évében 1457 november 23-án meghalt.
Poděbrad György király állampecsétje.
Bécsben a cs. és kir. állami levéltárban levő, 1459-diki keletű oklevél után.
Siegl Károlytól
Sokáig tartott, míg az emberek az előre nem látott és nehéz csapásból felocsúdtak. A cseh trón ismét elárvúlt, örökös nélkűl maradt. Annál több volt a jelölt. Elsőnek III. Frigyes császár jelentkezett s jogát régi családi szerződésekből származtatta. Kivűle László két nővérének férje, Vilmos szász herczeg és Kázmér, lengyel király pályázott; végűl VII. Károly franczia király nagy kedvezményekkel kecsegtette a cseheket, ha ifjabbik fiát, Károlyt, királyukká választják. De a választó országgyűlés máskép határozott. Mint kevéssel az előtt Magyarországban tették, hol minden idegen jelölt mellőzésével egy hazai főnemesi család sarját, Hunyadi Mátyást ültették a trónra: akképen a csehek is 1458 márczius 2-án Prága Ó-városának városházán egyhangúlag Poděbrad Györgyöt, az eddigi kormányzót, választották királylyá. A katholikus Sternberg Zdenko volt az első, a ki azt kiáltotta: „Éljen György, Csehország királya!”
Csehországban ez a választás általános lelkesedést keltett, ellenben Brünn, Olmütz, Iglau és Znaim morva városok vonakodtak azt elismerni; de a legnagyobb ellenállás az „eretnek” király ellen Sziléziában, kivált Boroszlóban támadt. Ez ellenállás nem csupán vallási, hanem politikai okokban is gyökerezett, s a boroszlóiak annyira belehevűltek az ellenzékiségbe, hogy a józan megfontolás teljes lehetetlenséggé vált. Györgyöt „második Nerónak, ragadozó farkasnak, a nagy sárkánynak” nevezték s leginkább e szenvedélyes kitörések okozták, hogy György királylyá választásából csakhamar új vallás- és polgárháború támadt. Egy pillanatig úgy látszott ugyan, hogy békésen végződik el minden. 1458 május 7-én Ágoston győri püspök Györgyöt ünnepélyesen megkoronázta; koronázás előtt azonban esküt kellett tennie, melynek tartalma olyan volt, hogy megengedte a föltevést, mintha György szakított volna a huszitasággal. De lehetséges egy másik magyarázat is, sőt kétségtelennek látszik, hogy az esküminta mindkét párt szándékával egyezően nyert olyan fogalmazást, hogy valamint Morvaország katholikus püspökei, kik elfogadták, akképen a huszita György is, ki a szerint tett esküt, azt a szükséglethez képest értelmezhessék.
Kevéssel a koronázás után III. Frigyes császár is elismerte Györgyöt s Brünnben a hagyományos módon beiktatta a cseh hűbérbe és a választófejedelmi méltóságba; még az újonnan választott II. Pius pápa is egyetértésben élt Györgygyel s intette a sziléziaikat, hagyják abba az ellenállást.
Uralkodásának ez első, nyugodt időszakában Csehország beldolgait illetőleg György király elvitázhatatlan érdemet szerzett, még pedig oly mértékben, hogy már kortársai úgy dicsőítették, mint IV. Károly után első fölvirágoztatóját az országnak. Az teljes jogbiztonság mellett, melyet a bíróságok és közigazgatási hivatalnokok tekintélyének újabb megszilárdulásával alkotott, kereskedés és ipar fejlődésnek indúlt, tudományos és művészeti törekvések megint föllendűltek, s a prágai egyetem, mely a huszita bonyodalmak alatt nagyot hanyatlott, új életre ébredt.
György király kormányzatában főleg a kis nemességre s a polgárságra támaszkodott; az urak irányában a legnagyobb óvatossággal és igazsággal járt ugyan el, de legkevésbbé sem tűrte a királyi hatalom további korlátozását, mihez a főúri nemzetségek fejeinek nagy kedvök lett volna. György akkor azon általánosan elismert alapon állt, hogy az állam üdvös fejlődése az uralkodói hatalomnak az oligarchák törekvéseivel szemben való megszilárdításától függ. Nagyon elősegítette reformjait az, hogy a vallás dolgában a nép nagy többsége vele tartott. Ő maga talán nem vonakodott volna az utraquismussal szakítani. De ha ezt teszi, megdőlt volna a támasz, melyen hatalma nyugodott, és még sem érte volna el azt, a mire Róma törekedett: az egész nép föltétlen meghódolását a pápaság hatalma alá. Erre sem Poděbrad György, sem senki más nem tudta volna a XV. században rá bírni a cseh népet.
Felekezeti tekintetben György pontosan követte a compactatákat, ragaszkodott az utraquismushoz, egyszersmind azonban a legnagyobb jóindulatot tanúsította az egy szín alatt áldozók, ezeknek egyházaik, intézményeik s általában minden iránt, a mi szent volt előttök. Ellenben nem tűrt országában semmiféle olyan irányt, mely nem a compactatákban gyökerezett. Még mint kormányzó fenyegetőleg lépett föl a táborita tan vallásos újításai ellen s nagyon ellenséges állást foglalt el a szegény és apró emberek ama kezdetben jelentéktelen társasága ellen, mely a később oly híres testvér-egységet alkotta. Az egység az 1454–67. években határozottan Róma-ellenes alapon támadt s nem is szándékozott a compactaták útján a pápától elismertetését kérni; ellenkezőleg a maga útján haladt, mely pedig különbözött attól, melyen az utraquisták jártak. Ez okból György király határozott ellenségök is volt.
Prága Ó-városa czímere 1475-ből.
A prágai országos levéltárban levő okírat után.
Siegl Károlytól
A közjó iránti minden gondoskodás, erélye, józansága, pártatlansága sem sokat használt György királynak; eretneknek tartották, s II. Piussal a compactaták elismerése iránti tárgyalások 1462-ig elhúzódtak. Ez évben a pápa a compactatákat érvényteleneknek s eltörölteknek nyilvánította, s azt kivánta Györgytől, mondjon le maga is az utraquismusról, királyi hatalma egész sulyát pedig arra használja, hogy minden országában kiirtsa az eretnekséget. De mivel György vonakodott ezt tenni, a pápai legatus, a ki Boroszlóba ment, fölhívta György összes alattvalóit, tagadják meg tőle az engedelmességet és csatlakozzanak a boroszlóiakhoz az eretnekek elleni háborúra.
De a vallásháború nem tört ki nyomban. Ugyanakkor III. Frigyes császárt az osztrák rendek és a bécsi polgárság lázadása nagy veszélybe sodorta. György király készségesen és bőségesen segítette a császárt 1462 november havában, ki meg Csehországnak adott nagy kiváltságokat; György fiai birodalmi fejedelmi rangot, a prágai városok pedig tetemes kereskedelmi szabadalmakat nyertek. Ugyanez alkalommal Frigyes megigérte, hogy latba veti egész befolyását, hogy György király és a pápa közt megegyezést hozzon létre. De mikor II. Pius (1464 aug. 15) meghalt, utóda II. Pál nem gondolt további kiméletre. 1464 augusztus 2-án György királyhoz idézést küldött, mely szerint 180 nap alatt jelenjék meg a pápai szék előtt s igazolja magát az eretnekség vádja ellen. Negyednapra a pápa fölhatalmazta legatusát, Rudolfot, sujtsa György összes szövetségesit a legkeményebb büntetéssel s nyilvánítson semmisnek minden vele kötött szerződést. Kevéssel később a pápa föloldotta György alattvalóit a hűség-eskű alól. Már a bullák szövege és alakja engesztelhetetlen ellenségeskedést jelzett; a királyt mindig „a kárhozat fiának, útálatos szörnyetegnek és rühes juhnak” nevezik.
A veszély talán még ekkor sem válik oly fenyegetővé, ha magában a királyságban nem áll be aggasztó szakadás. György király régóta nem igen jó viszonyban élt a főbb nemességgel. Ennek oka politikai természetű volt. A dölyfös urak a rendi hatalom kierjesztésére s a királyi tekintély gyöngítésére törekedtek; ebben pedig György király nem akart engedni s nem is engedett. Az urak ismételve gyűléseket tartottak s panaszt emeltek a király ellen, de sikertelenűl. Kapóra jött tehát nekik a király s a pápai szék közti viszály; a cseh főurak, kiknek többsége katholikus volt, köztük Sternberg Zdenko is, a vallást használták ürügyűl, s 1465 november 28-án Grünberg kastélyban szövetségre léptek királyuk ellen, miről a pápát s György királynak Morvaországban és Sziléziában levő ellenségeit is azonnal értesítették. Erre kitört a háború, és pedig egyidejűleg Csehországban, Morvában és Sziléziában, Boroszló volt a legszenvedélyesebb ellenségeskedés és lázadás tűzhelye.
A míg azonban György király ellen valamelyik szomszéd uralkodót harczba vinni nem sikerűlt, a lázadástól keveset lehetett várni, mert a nép nagy része a király mellett maradt, s még a katholikusok sem mind csatlakoztak a grünbergi szövetséghez, mert, a mint mondották, György sohasem vétett a kath. vallásnak. A pápa a cseh koronát először Kázmér lengyel királynak, azután Frigyes brandenburgi választónak s több más fejedelemnek ajánlotta föl, de senki sem vágyott György királylyal megmérkőzni. Végre a pápa Mátyás magyar királyhoz fordúlt, ki elfogadta a cseh koronát. Hunyadi Mátyás csakhamar (1468 márczius 31) hadat üzent Györgynek s kitűnő és nagy számú seregével „mint a katholikus vallásnak a cseh eretnekség elleni védője” Morvaországba tört. Ugyanakkor a sziléziaiak és huzatiaiak Csehországban egész Turnauig nyomúltak, míg Sternberg Zdenko fia, János, Iglauból Csehország déli részén keltett mozgalmat s György ottani híveit fenyegette. Mindazonáltal Csehországban György hatalma egészen csonkítatlan maradt; de Sziléziában érzékeny veszteségeket szenvedett, Morvaországban pedig csaknem egészen Mátyás kezébe kerűlt.
1469 januárban maga a magyar király is Csehországba nyomúlt s Leitomischlen és Hohenmauthon át igyekezett Prága felé. Eleinte jól ment minden; de február 27-én Wilemovnál a časlaui kerületben nagyon veszélyes terepen és gyilkos hidegben György serege körűl kerítette. Mátyás alkudozni kezdett, még pedig sikerrel. A két király Ouhrov falu egy nyomorúságos viskójában személyesen találkozott egymással s négy órai tárgyalás után ápril 7-ig terjedő fegyverszünetet kötött. Ugyanekkor abban állapodtak meg, hogy még márczius 24-én békealkudozásokat kezdenek a pápai legatussal a compactaták alapján Olmützben. Máyás Wilemovból visszavonúlt Morvaországba; azonban az olmützi tárgyalások nem vezettek eredményre, mert itt olyan követeléseket intéztek György királyhoz, melyeket ő nem teljesíthetett. Alig hogy György Olmützből távozott, Mátyás király május 3-án ünnepélyesen Csehország királyává kiáltatott ki.
György király saját nagy kárán okúlva, most már belátta, hogy diplomácziai úton czélhoz nem érhet; ezért nagyon erélyes föllépésre határozta el magát. Hogy szövetségeseket szerezzen, lemondott szívének azon hő vágyáról, hogy a cseh trónt övéinek hagyhassa örökűl. A cseh országgyűlés beleegyezésével azt az ajánlatot tette Kázmér lengyel királynak, hogy az ő legidősebb fia, Ulászló legyen a cseh trón örököse. Ez ajánlatot Lengyelországban nagy örömmel elfogadták. E közben György a háborút teljes erővel megindította minden irányban, főleg Morvaországban és Sziléziában s mindenütt szerencsésen folytatta. Mátyás király visszatért Magyarországba, hogy ott új hadat gyűjtsön; ezzel 1470 januárban Morvaországba sietett, honnan Csehországba törve, egész Kolinig és Kuttenbergig nyomúlt. Onnan azonban nagy veszteséggel vissza kellett vonúlnia s Morvaországban őrségeket hagyván, haza tért Magyarországba.
György sokat szenvedett, de legyőzetlen maradt s leghevesebb ellenségei, a boroszlóiak is békére kezdtek gondolni, sőt béketárgyalásokat ajánlott Mátyás király is, kit III. Frigyes császár fenyegetett. Több német fejedelem a pápai széknél járt közbe György érdekében. II. Pál pápa belátta, hogy a harcz már évek óta döntő eredmény nélkűl folyik; ő sem ellenezte tehát a békét s Rómából már elküldték a legatust, midőn György király hosszú betegség után 1471 márczius 22-én vízkórban meghalt. Balvégzetes halálát igen találóan jellemezte Huber Alfonz ezen szavakkal: „Hogy György az életből kiszólíttatott, a legnagyobb szerencsétlenség volt, a mely Csehországot az akkori körűlmények közt érhette”.
A cseh rendek a kuttenbergi országgyűlésen a régibb megállapodások értelmében 1471 május 27-én Kázmér lengyel király fiát, a 15 éves Ulászlót választották királyukká. Szerencsétlen egy választás volt ez. A király szokatlanúl erőtlen és gyönge volt. Senkitől sem tudott megtagadni semmit s önállóan sem birt határozni semmiben. Mindenre az a válasza volt: „jó, jó,” s azért „kral dobře”-nek nevezték. A cseh nemesség, mely annak előtte elégedetlen volt Poděbrad Györgygyel, mert önkénykedéseiben fékezte, a gyönge Ulászló alatt mutatta ki, mik az igazi czéljai. Olyan királyt akart, a kire álljon az az egykori mondás, hogy: „Te királyunk vagy, de mi uraid vagyunk”. Ezt a nemesség immár teljes mértékben elérte.
Máyás magyar király Ulászló ellen is folytatta a háborút, mely azonban mindkét részen a kellő eszközök hiánya s egyéb bajok miatt lanyhán ment. Több ízben fegyverszünet köttetett s 1478-ban Olmützben létrejött a béke, Ulászló megtartotta a cseh királyságot. Mátyás pedig Morvát, Sziléziát és Lusatiát, de elhunytával ez országoknak 400.000 magyar arany forint kártérítés mellett vissza kellett a cseh koronára szállaniok.
II. Ulászló pecsétje 1513-ból.
A prágai országos levéltárban levő okírat után.
Siegl Károlytól
Ezzel vége volt a háborúnak, de a vallási szakadás Csehországban nem ért véget, mert a hosszadalmas küzdelmek még inkább elmérgesítették. Katholikusok és utraquisták közt napi renden volt a pörpatvar, s minthogy a király a katholikusokkal tartott, ezek ellen többször heves mozgalom támadt; így különösen 1483-ban Prágában, hol a csőcselék mind a három város tanácsházába berontott s a gyűlölt tanács tagjait nyomban agyon verte. Az utraquista párt e közben egyre mélyebbre sülyedt. A római egyház nem ismerte el, maga pedig György király halála óta szilárd intézmények hiányában mindinkább elsatnyúlt. A csehek, kik nem találták meg többé e felekezetnél törekvéseik kielégítését, csapatonként jelentkeztek a testvér-egységnél, mely szerény kezdetből alakúlt ugyan, de erős szervezetével s az erkölcsös élet iránti buzgalmával töméntelen hívet szerzett, úgy, hogy már Ulászló korában több száz községe alakúlt. Az egység fő széke Jungbunzlau volt s ez időben vallásos buzgalmával, valamint tudományosságával Lukács testvér volt legtekintélyesebb embere. Katholikusok és kelyhesek közt 1485-ben Kuttenbergben megegyezés létesűlt ugyan, melyben mindkét fél arra kötelezte magát, hogy egymást nem gyalázza s el nem nyomja, hanem mindenben a compactatákhoz tartja magát; de az utraquistákon ez nem segített, mert az egyházi hanyatlással megromlott az erkölcsösség s hanyatlott a műveltség is. A mint a testvérek (a testvér-egység tagjai) megvetéssel nézték az utraquismus szervezetének megbomlását, épen úgy megbotránkoztak a humanista műveltségű katholikusok az utraquista papság tudatlanságán. A cseh vitézség, mely egykor az egész világon nagy hírre tett szert. Ulászló alatt szintén tűnő félben volt s helyébe közöny, önzés élvhajhászat lépett. Nem hiányoztak ugyan jeles jogászok (Všehrd Victorin Kornél), humanisták (Lobkowitz Bohuszláv), építészek és más művészek, de a nép általában satnyúlásnak indúlt.
A legroszabbra akkor fordúlt a helyzet, mikor 1490-ben Ulászló Magyarország királyának választatott s oda költözött át. A kormányhatalom ekkor teljesen a rendek, vagyis nehány hatalmas főúri nemzetség kezébe jutott. A király a legfőbb országos tisztviselők kinevezésénél megkötni, a koronajavak kezelésében korlátoltatni engedte magát s e javak lassanként elkallódtak a rendek közt. Az ország közszükségleteire szolgáló országgyűlési adót vagy meg sem szavazták, vagy rendetlenűl hajtották be. Mikor a nemesség a királyi hatalmat ekkép megrövidítette, egyszersmind a parasztnép urbéri viszonyát addig hallatlan és soha sem tapasztalt módon kezdte megrontani. A paraszt épen a rendi szabadságok legfőbb fejlődése korában elvesztette személyes szabadságát s a röghöz köttetett, a melyen élt, sőt ura ellen a közbíróságnál panaszoskép sem léphetett többé föl.
A két felsőbb, az úri és nemesi rend, a harmadik, a polgári rend ellen is harczot kezdett s azon közjogokra akarta azt korlátolni, melyeket a huszita háborúk előtt élvezett. Az urak és nemesek megsértették a polgárság azon szabadalmait, melyek bizonyos iparágak űzésének, főleg a sörfőzésnek kizárólagos jogára vonatkoztak; megtiltották a városoknak vidéki jószágok szerzését s azok bejegyzését az országos telekkönyvbe; a polgárokat az országos jog szerint perelték még oly pörökben is, melyek a városi jog alá tartoztak, s még azt is megpróbálták, hogy az országgyűlésen a városokat a harmadik szavazattól megfoszszák.
Hogy mindezt mennél könnyebben elérjék, a rendek az 1497-ki országgyűlésen elhatározták, hogy a régi végzések alapján országos rendtartást állíttatnak össze; a munkálat 1500-ban nyomtatásban tétetett közzé. Ebbe az urak és nemesek jog szerint fennállónak vettek be mindent, a mit a polgári rendtől még csak azután akartak megvonni. A polgárok panaszt emeltek az urak és nemesek ellen, s midőn a király 1502-ben a polgári rendre nagyon kedvezőtlen ítéletet hozott, hosszú zavar, perpatvar, viszály támadt és csak 1517-ben a Szent Venczel-féle szerződéssel ért nagy nehezen véget. De a kölcsönös bizalmatlanság ez után is fenmaradt a nemesek és városok közt.
A bajok oka nagy részt a királyban, annak képtelenségében és tudatlanságában rejlett. Egyik kortársa azt mondja róla, hogy, mint a galamb, fölkapdos mindent, a mit eléje szórnak. A rendek viszályaiban teljesen a nemesség pártján állt s minden itélete a városok ellen szólt, ámbár később meg a városokkal szövetkezett a nemesség ellen.
Ulászló király még e küzdelmek befejezte előtt meghalt 1516 márczius 13-án Budán. Két kiskorú gyermeke maradt, egy leánya, Anna és egy fia, Lajos, kiknek jövőjéről halála előtt gondoskodott. 1515-ben Bécsben Ulászló cseh és magyar, Zsigmond lengyel királyok és Miksa császár nagy kongresszust tartottak. A három uralkodó szövetségre lépett a török ellen, s Lajos cseh trónörökös Habsburgi Máriával, Miksa császár egyik unokájával jegyeztetett el, míg Ulászló leányát, Annát, Ferdinánd főherczeg, Miksának másik unokája vette nőűl. Ez a kettős házasság örök időkre emlékezetessé vált.
A gyermek Lajos uralkodása alatt Csehország közállapotai napról-napra rosszabbúltak. A hatalmat néhány főúr gyakorolta, a kik állásukat meggazdagodásra használták s a koronát nagy adósságokba döntötték. Gyakran megesett, hogy Lajos király a legszükségesebb dolgokban is hiányt szenvedett, míg a cseh oligarchák nagy pompát és fényt űztek. E mindenható cseh főurak élén Rožmitál Zdenko Leo (Lev) prágai várgróf állt; eredetileg szegény nemes ember volt, de utóbb dús vagyonra tett szert, s mivel a saját hivatali hatalma mellett barátjának, Rosenberg Péternek csaknem kimeríthetetlen segédeszközeire is támaszkodhatott, tényleg ő volt a királyság legfőbb ura s a dölyfös oligarcha mintaképe. Az egykorú szatira nem kimélte Leo urat s telhetetlen pénzszomját. A krónikás azt mondja: „Egykor a prágai zsidók egy oroszlánpárt tartottak egy ketreczben s jól gondját viselték, most azonban egész Csehország nem elég arra, hogy egyetlen oroszlánt (Leo) eltartson.”
A sok bajhoz egy új vallásos mozgalom járúlt. Az ország vallásilag három fő pártra szakadt. A nép legnagyobb része a hanyatlásnak indúlt utraquismushoz ragaszkodott, a lakosság egy csekélyebb, de befolyásos töredéke, kivált a főbb nemesség katholikus maradt. E két vallásos irány mellett az országban és lassanként a cseh nemességben is egyre nagyobb tért hódított a testvér-egység. Egyszerre híre terjedt Németországból a Luther Márton föllépésének. Tana Csehországban, melyet századok óta vallásos kérdések tartottak izgatottságban, barátságos fogadtatásra talált, s alapelvei termékeny talajba hullottak. A katholikus nemesség egészben híve maradt ugyan vallásának, de a katholikus városok, kettőnek kivételével, s a Csehország éjszaki határán élő német lakosság majdnem egészen Lutherhez csatlakoztak. Ugyanezt tette rövid időben csaknem az egész utraquismus, ámbár régi nevét megtartotta. Ez időtől kezdve megkülönböztetendők az ó-utraquisták, vagyis azon kelyhesek, kik még mindig a compactatákhoz ragaszkodtak és az új-utraquisták vagy egyszerűen utraquisták, kik megtartották ugyan a régi nevet, de hitelvileg már teljesen lutheri alapon álltak. A testvéregység is keresett és talált érintkezési pontokat Lutherrel, de nem lépett vele közösségre, habár egy ideig a hitelvek tekintetében nem messze állt tőle.
Így az egész ország politikailag és vallásilag szokatlanúl izgatott és zűrzavaros állapotba jutott. E mellett tapasztalatlan ifjú ült a trónon s nem is Csehországban, hanem a budai várban székelt. Ez szertelen sokat járúlt a viszonyok megromlásához. Mindazonáltal fölötte lassan alakúlt olyan párt, melynek czélja volt változást előidézni s véget vetni annak, hogy a koronát meglopják s az állami fő tisztségeket alávalóságokra használják. Palacky hazafiasnak nevezi e pártot. Vezérei, kik közé még Rožmitál Leo veje, Neuhaus Ádám is tartozott, érintkeztek az udvarral, főleg az ifjú Mária királynéval, kivel Lajos 1521-ben kelt egybe. Ki is vitték, hogy a királyi pár 1522-ben Prágába útazott. Ott a király saját szemével győződhetett meg az akkori legfőbb tisztviselők üzelmeiről. Ezeknek véget vetett; kevéssel elútazása előtt (1523) letette az összes fő tisztviselőket s helyökre főleg a hazafias párt embereit nevezte ki. Fő várgróf Wartenberg János, főkanczellár Neuhaus Ádám lett. A prágai városokban, melyek rövid idő óta egy községgé olvadtak össze, szintén új tanács-urakat nevezett ki a hazafias párt köréből.
1510-ből való kehely: az utraquismus jelvénye.
A prágai Loretto-templomban levő eredeti után.
Siegl Károlytól
Ez nagy haladás volt. Csak ezen az úton javúlhattak volna a politikai viszonyok. De, fájdalom, nem javúltak. A hazafias párt többsége vallási tekintetben Luthernek ekkor fölmerűlt új tanaihoz hajlott. Ezt a körűlményt a párt ellen zsákmányolták ki. Előbb a prágai városokban élesztették az ellenállást az újhitűek ellen, s mikor 1524-ben a városi tanács új választás alá kerűlt, a király által 1523-ban kinevezett tanácsurakat nem választották meg. Primássá Wrati Pašek János mester lett, az ó-utraquisták híve és Zdeněk Leo, politikai barátja. Pašek csakhamar rémuralmat kezdett Prágában gyakorolni. Elfogatással, számüzetéssel, vagyonelkobzással sújtotta összes politikai, de személyes ellenségeit is és mindezt a vallás ürügye alatt tette. Lajos király nem látott át e cselszövényen, helyben hagyta az erőszakos rendszabályokat, sőt meghallgatta az eretnekséggel vádolt legfőbb tisztviselők elleni titkos följelentéseket s végűl el is mozdította őket (1525 február). Rožmitál Zdeněk Leo barátaival együtt újra elfoglalta a legfőbb méltóságokat s más alakban ugyanúgy kezdett működni, mint Pašek Prágában. A hitbuzgóság takarója alatt mint eretnekeket üldözte mindazokat, kik reá nézve politikai tekintetben veszedelmesek voltak.
Lajos király csakhamar belátta, hogy a vallás pusztán ürügyűl használtatik, hogy a Prágából elűzött polgárokon jogtalanság esett, s hogy épen azokra bízta az államhatalmat, kik legtöbbet tettek a korona jogainak csorbítására. Parancsot küldött tehát Prágába, hogy a városból elűzött polgároknak engedjék meg a hazatérést. De Pašek bízva Leo barátságában, nem engedelmeskedett királya parancsának. Ép oly kevéssé vette figyelembe Leo ura és királya akaratát.
A hatalmas és gazdag Rosenberg Péter 1523 október 9-én halt meg s összes javait testvére, Vok, fiainak mellőzésével politikai barátainak, főleg Zdeněk Leónak hagyta. Ez attól sem riadt vissza, hogy hivatalos hatalmával visszaéljen a gazdag zsákmány birtokba kerítésére. Ezzel azonban betelt bűneinek száma. Az egész ország két pártra, a Rosenbergek és a Rožmitálok pártjára szakadt s azt lehetett hinni, hogy ez örökösödési viszályt s vele mindazokat a nagy politikai és vallási elveket, melyek az országot régóta izgalomban tartották, a kard fogja eldönteni.
De míg a viszonyok Csehországban ilyen alakúlatot vettek, II. Szulejmán török szultán nagy hadjáratra készűlt Magyarország ellen. Lajos király mindenfelől segítséget kért s levélben Csehországhoz is fordúlt, hogy az országos fölkelés mozgósíttassék. A Rosenbergek pártja nyomban kész is volt rá, de Zdeněk Leo, a fő várgróf kétszínűen viselte magát. Úgy tett, mintha hajlandó lenne a királyt segíteni, tényleg azonban elkövetett mindent, hogy a király segítségére menő sereg elindúljon ugyan Magyarországba, de idejében meg ne érkezzék oda. E közben Szulejmán megkezdte a hadjáratot s Lajos király Mohácsnál megütközött vele. 1526 augusztus 29-én elvesztette a csatát s vele életét is, alighogy huszadik évét elérte. Ő a harmadik cseh király, ki a csatatéren halt meg.
