Csehország a Luxemburgok alatt (1306–1437). Werunsky Emiltől, fordította Acsády Ignácz
Csehország a Luxemburgok alatt (1306–1437).
Werunsky Emiltől, fordította Acsády Ignácz
Werunsky Emiltől, fordította Acsády Ignácz
A Přemysl család kihaltával a cseh főurak és nemesek, kik (bizonyára II. Frigyes királynak 1212 szeptember 26-iki kiváltságlevele alapján) a királyválasztásra jogot tartottak, nem bírtak a megválasztandóra nézve megegyezni. A többség Henrik, karinthiai herczeg és tiroli gróf mellett döntött, kinek házastársa, Anna, az utolsó Přemyslnek, III. Venczelnek legidősebb nővére volt. A kisebbség ellenben Habsburgi Rudolfot, Ausztria herczegét, Albert római király legidősebb fiát választotta királylyá. Midőn erre Albert és Rudolf haddal nyomúltak Prága felé, Henrik, ügyét elveszettnek tartván, Tirolba menekűlt, míg Albert király Rudolfnak és testvéreinek adományozta Csehországot tartozékaival együtt s a főuraktól különféle kiváltságok árán azt az írásbeli igéretet vette, hogy, ha Rudolf fiörökös nélkűl halna meg, legidősebb fitestvérét és örököseit ismerik el utódjainak. Noha Rudolf sokak kivánságára a lengyel Erzsébetet, II. Venczel király özvegyét, vette nőűl s a királyság zavaros pénzügyeit rendezni igyekezett, midőn a királyi jövedelmekből hetenként 1000 márkát fordított a kincstár adósságainak törlesztésére, Henrik hívei az ország délnyugati részeinek nemessége sorában folyton ellenálltak neki. A csak 26 éves Rudolf Horaždiovitz, strakonitzi Bavor egy várának ostroma közben vérhasban halt meg (1307 július 4).
Kevéssel később Karinthiai Henrik hívei meggyilkolták Bechin Tóbiás főkapitányt, a Habsburg-párt vezérét, mely párt az elhúnyt királynak legidősebb testvérét, Frigyes osztrák herczeget akarta királynak elismerni; de a gyilkosság annyira megfélemlítette az egész pártot, hogy Henriket királylyá lehetett választani (1307 aug. 15). Albert német király birodalmi átokkal sújtotta ugyan Henriket, de erőhatalmat már nem alkalmazhatott ellene, mert Albertet saját unokaöcscse, János 1308 május 1-én megölte.
Noha Henrik nem olyan ember volt, hogy tetterejével bátorítsa hiveit s megijeszsze ellenségeit, a prágai és kuttenbergi német polgárok többsége egész határozottan hozzá szegődött s így elfogathatta a nemesség néhány vezérét, a többek közt Lipa Henrik főkapitányt (1309 február), kik el akarták árúlni, s csak oly föltétellel bocsáttattak szabadon, hogy az ország közdolgai tárgyalásánál jövőre a polgárok hozzájárúlását is kikérik. De Lipa Henrik és hívei hatalmukba kerítették Prágát, elűzték ellenségeiket és sikerrel harczoltak Henrik király hadai ellen. 1310 július havában Henrik ellenségeinek egy követsége, mely három cziszterczi apátból, három nemes úrból s hat prágai és kuttenbergi polgárból állt, Erzsébettel, a néhai II. Venczel király ifjabbik leányával egyetértve, a Luxemburg-családból származó VII. Henrik római királyhoz ment Frankfurtba, hogy fiának, Jánosnak ajánlja föl a cseh koronát s Erzsébet herczegnő kezét. VII. Henrik 1310 augusztus 31-én Speierben csakugyan tizennégy éves fiának adományozta Csehországot; ugyanekkor ünnepelték János egybekelését a 18 éves Erzsébettel. Péter mainzi érsek kiséretében, ki mint egykori cseh kanczellár ismerte az ország dolgait, János haddal vonúlt Prága ellen, mely Henrik kezén volt. Prága bevételét az tette lehetővé, hogy János hivei titkon megnyitották az egyik kaput, mire Henrik visszatért országába, Tirolba, Jánost pedig a mainzi érsek megkoronázta (1311 február 7); ugyancsak az érsek rávette Frigyes osztrák herczeget, hogy a nála elzálogosított Morvaországot kiadja János királynak.
Uralkodása első éveiben Jánost csak német tanácsosok környezték, mi a benszülött főuraknak nem volt ínyükre. 1315 áprilisban az ifjú király el is bocsátotta a németeket s Lipa Henrikre bízta a pénzügyi kormányzatot. Mivel azonban ez a kuttenbergi királyi ezüstbányák jövedelmét a maga gazdagodására fordította, a király még októberben fogságra vetteté. Ennek az volt a következménye, hogy Henrik hívei ismét föllázadtak, sőt midőn János a jogtalanúl elfoglalt koronajavak visszaadását követelte, a mozgalom az egész nemességnek a király elleni elkeseredett küzdelmévé fajúlt. IV. (bajor) Lajos német király közbenjárására János 1318 ápril 23-án Tausban békét kötött a nemességgel s megigérte, hogy külföldinek hivatalt, vagy hűbért többé nem ad, a koronajavakat pedig meghagyja a nemességnél.
János király.
A prágai székesegyház oszlopos karzatán levő mellszobra után.
Siegl Károlytól
János király uralkodásának jelentősége a maradandó sikerekben fekszik, melyeket a külpolitikában ért el. Az Askaniai nemzetségből való utolsó brandenburgi őrgróf elhunytával (1319) János visszaszerzé Baudiszin, Kamentz és Löbau városokat, melyeket egykor II. Ottokár nővére kapott hozámányúl. 1322-ben IV. Lajos királytól a hadi segítségért, melyet neki a mühldorfi csatában nyújtott, 20.000 márka értékben zálogúl megkapta Egert és vidékét, 1327-ben és 1329-ben a legtöbb sziléziai herczeggel elismertette hűbér-uraságát, 1329-ben megszerzé Görlitzet, 1335-ben Boroszló herczegséget, 1346-ban Laubant és Zittaut. ellenben múlékonyak voltak Felső-Olaszországban tett szerzeményei, hol 1331-ben a belviszályba merűlt városok egész sora reá ruházta a fő hatalmat. Ép így csakhamar elveszett Tirol, melyet János hasonnevű fia házasság utján 1335-ben szerzett, de már 1341-ben elvesztett. János király VI. Kelemen pápa támogatásával kivitte, hogy nem sokára, 1346 július 11-én a német választó fejedelmek többsége legidősebb fiát, IV. Károlyt választotta római királylyá. Kevéssel később János, ki IV. Fülöp franczia királynak segítségére ment III. Eduárd angol király ellen, a crecyi véres csatában vaksága daczára a küzdők legsűrűbb tömegébe vezettette magát s ott mint „a lovagság koronája” (így nevezte III. Eduárd király) elesett. Csehországban János sohasem érezte magát igazán otthonosan; sokkal szívesebben időzött grófságában, Luxemburgban, vagy a franczia udvarban s részt vett a lotharingiai és rajnai fejedelmek küzdelmeiben. Csehországot csak pénzforrásúl tekinté dinasztikus terveihez, háborúihoz és mulatságaihoz; ezek közé a kiválóan fényes lovagi tornák tartoztak, melyeket messze földön fölkeresett és saját költségén is rendezett.
A cseh trónt fia, Károly örökölte, a ki mint római király e néven negyedik. 1316-ban született Prágában, 1323–30 közt a fényes franczia udvarban neveltetett még pedig nem csupán nemes lovagi módon, hanem a tudományokban, sőt a hittudományban is. Tanítói közt volt az eszes Pierre de Rosiers, fécampi apát, a ki később mint VI. Kelemen a pápai székre jutott s Károlynak római királylyá való választását kivitte. 1334-ben és 1335-ben Károly, kit atyja Morvaország őrgrófjának nevezett ki, mint főkapitány először vezette Csehország legfőbb közigazgatását. Már akkor tisztán állt előtte a czél, hogy a cseh királyi hatalmat, melyet a Přemyslek kihalta óta a nemesség sokszorosan korlátolt és csorbított, ismét erőssé és tiszteletet parancsolóvá kell tenni. Ezt úgy vélte a legbiztosabban elérhetni, ha a koronának nagyon megapadt anyagi segélyforrásait szaporítja; először is az egészen elveszett koronajavakat visszaváltja a főurak kezéből, kikről Károly önéletrajzában azt mondja, „hogy zsarnokokká lettek s a királyt semmibe sem vették, mert magok közt osztották föl az országot”. 1338 óta Károly atyja mellett társuralkodó volt Csehországban s a pápánál való közbenjárásával megszerzé az országnak az egyházi önállóságot, mert VI. Kelemen a prágai püspökséget kihasította a mainzi érseki tartományból s önálló érsekséggé emelte, melynek az olmützi és az újonnan alapított leitomischli püspökségek rendeltettek alá.
IV. Károly császár.
A prágai székesegyház oszlopos karzatán levő mellszobra után.
Siegl Károlytól
Atyjának halála után 1347 szeptember 2-án a franczia mintára maga megállapította szertartás szerint Prága első érseke, Ernő, királylyá kornázta. A pazarló János király idejében a cseh koronát is alighanem eladták, mert Károly a maga koronázásához új koronát készíttetett, mely máig a prágai székesegyház Szent Venczel kápolnája feletti kamarában őriztetik. Egyelőre azonban Károly keveset foglalkozhatott a cseh ügyekkel, mert oda kellett hatnia, hogy római királylyá való elismertetését az összes birodalmi rendeknél kieszközölje. Lajos császár halálával (1347) fiai egymás után léptették föl az ellenkirályokat. Károly végűl akkép ugrasztotta szét a tömör wittelsbachi többséget (1343 márczius), hogy nőűl vette pfalzi Rudolf választónak leányát, Annát, mire májusban Günther, az utolsó ellenkirály és a wittelsbachok is meghódoltak.
Római útja közben a birodalmi Olaszország összes urai és községei meghódoltak Károlynak, ki Milanóban 1355 január 6-án a lombard „vas” nemzeti egység egyik korai apostolának, Cola di Rienzónak ott e komoly szavakat mondotta: „Hortamur te, ut dimittas phantastica”; Petrarcának, a klasszikus ó-kor iránt lángoló költőnek pedig, ki minden áron római csatákat szeretett volna látni, mosolyogva e politikai éretlenség fölött, a közmondással felelt: „Omnia prius temptanda quam ferrum, et medici volunt et caesares didicerunt”.
Haza térte után Károly írott országos törvénykönyv alkotásának jótéteményében akarta Csehországot részesíteni; de erre vonatkozó törvényjavaslata sehogysem tetszett a cseh nemességnek. Ez ugyanis attól tartott, hogy törvényhozói jogát korlátolná az a kötelezettség, hogy írott törvénykönyv alapján szolgáltassa az igazságot. Még kevésbbé volt ínyére a javaslatnak az a határozata, mely a büntető hatalmat teljesen a koronának tartotta fönn és szigorú szabályokkal akarta meghiúsítani a nemességnek arra irányzott törekvéseit, hogy az elzálogosított koronajavakat a saját gazdagodásának eszközeiűl használhassa. Minthogy pedig a javaslat a nemesség fegyveres szövetségeit és magánharczait is tiltotta, a rendek nem fogadták el a munkálatot. Károly kitért az erős nemességgel való nyílt küzdelem elől, mert attól félt, hogy az örökös országa lakóival való viszály csorbíthatná tekintélyét a német birodalomban. 1355 október 6-án visszavonta tehát a törvénykönyv-tervezetet, melyet róla Majestas Carolina-nak neveznek.
Sikeresebb volt Károly működése a német birodalomban, melynek az 1356-ban Nürnbergben és Metzben hozott birodalmi végzésekben megadta az első nagyobb alkotmánytörvényt. Ez érvényre emelte a német királyválasztásnál azt az elvet, hogy a választófejedelmi szavazatok végleg megállapított számának többsége dönt; ezzel eltörölte a régi, helytelen elvet, hogy csak az egyhangú választás törvényszerű. A kiváltságok, melyeket e törvény a választófejedelmeknek adott, Csehországnak is hasznára váltak. Még a legtávolabbi nyugaton, a birodalomtól leginkább elidegenedett arelati királyságban is érvényre emelte Károly a maga hűbérúri jogait; 1365-ben fejére tétette, mint ötödik, az arelati koronát, melyet császár már 200 év óta nem viselt.
De a legnagyobb sikereket Károly családi hatalmának kiterjesztése körűl aratta, még pedig leginkább fegyver alkalmazása nélkűl, diplomácziai alkudozással, házassággal, örökösödési szerződéssel. Még 1353-ban egy kölcsön fejében számos várat és várost szerzett Bajorországnak Csehországgal határos részeiben a rajnai pfalzgróftól s azóta Csehország Nürnberg és Regensburg városok határáig terjedt. Harmadik neje, Anna, Schweidnitz és Jauer még független herczegségek örököse útján e herczegségek megszerzését készítette elő, melyeket Bolko herczeg halálával (1368) csakugyan Károly és Anna fia, Venczel (született 1361) örökölt. 1367-ben Károly vétel útján megszerzé Luzatia őrgrófságot; 1373-ban arra kényszeríté Ottó választófejedelmet, hogy 500.000 arany forintnyi díjért engedje át a brandenburgi őrgrófságot. Végűl uralkodása folyamán mindig szerzett egyes várakat és helységeket Meissen őrgrófságban, valamint Frankoniában és Svábországban s vagy tulajdonúl, vagy úgy, hogy rá vette birtokosaikat, ajánlják föl neki azokat a cseh korona hűbéréűl. Politikai vívmányait azzal tetőzte be, hogy másodszülöttjét, Zsigmondot (született 1368) eljegyzé Máriával, Lajos magyar és lengyel király leányával, 1376-ban pedig kivitte idősebbik fiának, Venczelnek, római királylyá való választását.
Ernő, prágai érsek.
A prágai székesegyház oszlopos karzatán levő mellszobra után.
Siegl Károlytól
Károly belső politikáját sokban új szellem hatotta át. Míg ugyanis a közép-kori állam csak jogi és katonai intézmény volt, s a legtöbb középkori fejedelem csupán a belső és külső béke fentartásával törődött, Károly sokoldalú szellemének teljes erejével fejlesztette örökös országai lakóinak anyagi és szellemi jóllétét s fáradhatatlan buzgalmával Csehország egyetemes gazdasági, művészeti és tudományos életét addig nem is remélt magasságra emelte.
Mint okos államgazda, Károly először az őstermelést mozdította elő szőlők és komlókertek alapításával, az erdő- és tógazdaság javításával. Az iparos élet sok irányban föllendűlt; a cseh posztógyártás, műszövés, papirgyártás, ötvösség sokat köszöntek neki, a czéh-alapítás előmozdítójának. Messze külföldről hívott be iparban járatos embereket, keletről szőnyegszövőket, Dél-Olaszországból fínomabb timárokat az országba. Az útak bizonytalanságának s a kereskedők útonállók és rablólovagok általi kifosztásának Károly a rablófészkek lerombolásával vetett véget; nagyobbította Csehország úthálózatát, szabályozta a nagyobb folyókat s mint császár a cseh városok kereskedőit minden harminczad és vám alól fölmenté a római birodalomban. Csehország kereskedelmi forgalma nagyot lendűlt Károly alatt; egy részt Német- és Olaszország, más részt Magyar- és Lengyelország felé igen megélénkűlt a forgalom, melynek fő fészke Prága Ó-városa volt, hol olyan német patricius-családok éltek, kiknek dúsgazdagsága nem maradt el a későbbi idők augsburgi Fuggereié mögött. Prága virágzását mindenképen elősegíteni, a várost nagyobbítani s az akkori Európa legelső városai közé emelni fő-fő óhajtása volt Károlynak; ez okból alapította 1348-ban a prágai Új-várost.
De Károly nem csupán a közgazdaságot virágoztatta föl; bőséges támogatásával hatalmas lendűletnek indúlt a művészet is, melynek varázsa iránt mozgékony szelleme annyira fogékony volt, s a legnagyobbszerűen építészeti emlékekben örökíté meg magát. Prága stilszerű építményei: a prágai várpalota, a fenséges dom, a karlshofi templom gót kupolája, a Thein-templom, a hatalmas Károlyhíd az ó-városi tekintélyes hídtoronynyal, Karlstein sziklavára, mely akkor a művészet és a fényűzés legszebb díszében pompázott és sok más építmény büszke tanúi ama napoknak, melyek csak nem mind a Károly által fölfedezett, s Schwäbisch-Gmündből származó lángeszű Péter dicsőségét hirdetik. Nagy virágzásra jutott Károly alatt a képzőművészet, a fal-, fa-, üveg- és könyvfestés.
Csehország koronázó jelvényei IV. Károly alatt.
Boch Ferencznek „Kroninsignien Böhmens” czímű munkája után, Charlemont Húgótól.
Végűl elévűlhetetlen érdemet szerzett Károly a tudomány körűl a prágai egyetem alapításával, mely a legelső volt Közép-Európában. Károly, Petrarca barátja, a ki öt nyelven tudott írni és beszélni, a ki –sajnos csak töredékes – önéletrajzot és egyebet írt s kinek műveltségét még a szabad művészetek mesterei is bámúlták, a különféle tudományágak, valamint a költészet iránt is érzéket s élénk érdeklődést táplált. Kivált a történetírásra fordított nagy figyelmet s nem egy krónikást buzdított és támogatott.
1378 november 29-én húnyt el „Csehország atyja”, ki alatt ez ország középkori művelődése arany korát élte. Legidősebb fia, Venczel, kapta Csehországot, Boroszló és Bautzen tartományokat s a cseh korona összes hűbérei feletti főuraságot; második fiának, Zsigmondnak, Brandenburg őrgrófság, legifjabb fiának, Jánosnak (született 1370), Görlitz tartományból, Luzatia keleti s a brandenburgi őrgrófságnak az Oderán túli részéből alakított Görlitz herczegség jutott.
Venczel mint cseh király e néven negyedik, meg sem közelítette atyjának buzgalmát és komolyságát, hanem szeszélye és önkénye szerint uralkodott. Fáradozásai, hogy az 1378-ban Rómában és Avignonban választott két pápa által támasztott egyházi szakadást megszűntesse s a római VI. Orbán pápát általánosan elismertesse, ép oly meddők maradtak, mint a viszálkodó német fejedelmek és birodalmi városok kibékítésére irányúló kisérletei; csak mikor a fejedelmek 1388-ban kétszer egymás után megverték a városokat, tudta az egeri birodalmi gyűlésen a birodalmi városokat szövetségeik föloszlatására s az általános békeszövetségbe való belépésre bírni. Gonosz ellensége volt Venczelnek nagybátyja, Jodok, Morvaország őrgrófja (IV. Károly testvérének, Jánosnak legidősebb fia), ki a német és cseh koronára áhítozott s e czélból III. Albert osztrák herczeggel szövetkezett. Venczel maga dolgozott ellenségei kezére, mert épen ez időben léptek mind inkább előtérbe jellemének árnyoldalai, a hirtelen harag és az iszákosság. Főleg a köznemességből és polgárságból választotta bizalmas tanácsosait, s ezzel a cseh urakat is magára haragította. De még mielőtt velök szakításra kerűlt volna a dolog, összeveszett II. (Jenzenstein) János prágai érsekkel. Az érsek kiközösítette Huler alkamarást, Venczel kegyenczét, a ki az ő joghatóságába avatkozott; ezen kivűl az érsek a király azon tervét is ellenezte, hogy a kladraui apátságból az ottani apát halálával püspökség alakíttassék s élére a király egyik udvari papja állíttassék. EzenVenczel annyira felbőszült, hogy az érsek három tanácsosát kínpadra vonatta, sőt egyiköket, Nepomuki János generalis vicariust, a Moldva vizébe fojtatta (1393 márcz. 20). Az érsek Rómába ment s panaszt emelt IX. Bonifacius pápánál, ki azonban nem hallgatott rá, hogy Venczelt az ellenpápa táborába ne hajtsa. Ekkor a cseh urak egy része arról kezdett gondoskodni, hogy a király akkori tanácsosait megbuktassa s ismét a főurakat juttassa az ország legfőbb méltóságainak kizárólagos birtokába. Az urak 1394 május havában szövetkeztek Jodokkal; Venczelt Beraunban elfogták, a prágai várba szállították s kierőszakolták tőle, hogy Jodokot nevezze ki Csehország főkapitányává. De mikor Venczel hívására legifjabb öcscse, János, görliczi herczeg haddal jelent meg Prága előtt, az összeesküvők Wildbergbe, a Starhembergek felső-ausztriai kastélyába vitték a királyt. Csak augusztusban, mikor a német fejedelmek fegyverrel készűltek kiszabadítására, nyerte vissza Venczel szabadságát s Jodok megfosztatott a főkapitányságtól. 1395-ben Jodok és az urak újra fegyvert fogtak; hozzájuk csatlakozott III. Albert osztrák herczeg, a ki csapatokat küldött, melyek az urakkal együtt dúlták Csehország déli részeit. Albert arra akarta Venczelt kényszeríteni, hogy a német birodalomban helyettesévé nevezze ki, de már augusztusban meghalt.
Karlstein vára.
Mocker Józseftől
Venczel és a cseh urak közt a Zsigmond magyar király által 1396 áprilisban hozott választott bírói ítélet után sem jött létre tartós kiengesztelődés. Ez ítélet szerint az ország kormányzatát az urak szövetségének tagjaiból alakított tanácsra kellett volna bízni. De Venczel, mint addig, úgy azután is kegyenczeivel vitte a kormányt; az urak bosszúja nem késett s a kegyenczek közűl négyet Karlsteinban megölettek (1397 június). Kevéssel az előtt a rajnamelléki választófejedelmek a frankfurti gyűlésen fölszólították Venczel királyt, a ki tíz esztendő óta nem volt a birodalomban, hogy oda főkapitányt nevezzen ki a királyi jogok gyakorlására. Erre Venczel a birodalomba ment s ekkor Jodok testvérét, Prokopot nevezte ki Csehország főkapitányává; de Jodok és a cseh urak 1398 nyarán hadat indítottak Prokop ellen, kinek megsemmisítésére 1400 januárban Zsigmond király is szövetkezett velök. Mikur azután kitűnt, hogy Venczel még örökös tartományaiban is teljesen tehetetlen, a rajnamelléki választófejedelmek 1400 augusztus 20-án megfosztották a tróntól s Ruprecht rajnai pfalzgrófot választották római királylyá, kivel Jodok és a cseh urak szövetsége, sőt maga Prokop is összeköttetésbe lépett. A hitszegő Zsigmond király Venczel sanyarú helyzetét arra használta, hogy 1402 januárban általa a német birodalomban helyettesévé s Csehország főkapitányává neveztesse ki magát, mire Prágában elfogta s ez év augusztus havában kiadta IV. Albert osztrák herczegnek, kinek azt is megigérte, hogy ha fiörökös nélkűl halna meg, reá hagyja a magyar királyságot. De 1403 novemberben Venczel bécsi fogságából megszökött s Csehországba menekűlt, hol Zsigmondot megfosztotta a neki adományozott méltóságoktól. A háború, melyet Zsigmond IV. Alberttel Venczel ellen 1404 nyarán Morvaországban és Felső-Sziléziában folytatott, sikertelen maradt. IV. Albert szeptemberben meghalt s kiskorú fiának, V. Albertnek gyámja, Vilmos herczeg, 1405. februárban békét kötött Venczellel.
Bethlehem-tér Prágában, Huss János lakóházával.
Lewý Antaltól
Az egyházi szakadás is tovább tartott, mert Rómában IX. Bonifaciust 1404-ben VII. Incze, ezt meg 1406-ban XII. Gergely, Avignonban viszont VII. Kelement 1394-ben XIII. Benedek követte. Minthogy egyik pápa sem akart leköszönni, a két bibornoktestület 1409 márczius 25-ére Pisába zsinatot hirdetett, hogy az egyedűl törvényes pápát megválaszsza. Venczel, kit a bibornokok hajlandók voltak római királynak elismerni, míg ellenben a Ruprecht királylyal szövetkezett XII. Gergelytől nem várhatott támaszt, országainak főpapjaitól s a prágai egyetemtől a két pápával szemben teljes semlegességet kívánt. Hasenburg Zajic Zbyněk prágai érsek azonban híve maradt XII. Gergelynek és az egyetemen a négy nemzet közűl csupán a cseh nyilatkozott a semlegesség mellett; míg a szintén a római pápához ragaszkodó három más nemzet, a bajor, a szász és a lengyel ellentmondott s így határozat nem hozatott. A cseh nemzet szószólójaképen ez alkalommal lépett föl Husinec, röviden Huss János, ki 1396 óta a szabad művészetek mestere, 1402 óta a prágai Bethlehem-kápolna prédikátora volt, mely minőségben, mint már az előbbi prágai hitszónokok (Waldhauser Konrád, Kremsier Milič, stb.), az egyházi visszaéléseket, valamint a papság erkölcstelenségét néha a leghevesebben ostorozta s e mellett az angol Wicliff János tanait hirdette. Huss és a cseh nemzetnek leginkább szintén wicliffita érzelmű magisterei az előttök mint Wicliff ellenfelei is gyűlöletes német magisterek ellen Venczel király bosszankodását arra használták, hogy Lobkovitz Miklós, a király kegyencze által olyan rendelet kibocsátására birják, mely a nemzetek eddigi szavazat-arányát az egyetemen fölforgatta s a cseh nemzetnek három, a többi három nemzetnek pedig együtt véve csupán egy szavazatot adott. A németek erre azt ajánlották, hogy az egyetem két részre osztassék, melyek egyikét a németek három nemzete, a másikát a csehek alkossák. Mikor ez nem fogadtatott el, s Lobkovitz Miklós fegyveres kisérettel a király nevében elvette az akkori rektortól az egyetem pecsétjét, anyakönyveit és kulcsait: a német tanárok és tanulók 1409 nyarán eltávoztak Prágából, mire a magára maradt prágai érsek kénytelen volt papságával együtt a pisai zsinaton választott V. Sándort elismerni. Ellenben Hussra, ki azon érseki tilalmat, hogy többé ne prédikáljon, nem vette számba s a pápához folyamodott, az érsek Venczel közbenjárása daczára kimondotta a kiközösítést (1410 június). Ugyanezt tette 1411 februárban V. Sándor utóda, XXIII. János, mert Huss idézésre sem jelent meg a pápai udvarban. Mikor 1412 májusában XXIII. János bulláját, mely keresztes hadat hirdetett László nápolyi király, XII. Gergely fő támasza ellen s mindazoknak, kik a háborúra pénzt adnak, búcsút engedett, Prágában kihirdették, Huss nyilvános vitában kijelenté, hogy búcsút pénzért soha sem szabad engedni, s hogy a pápa egyátalán nem adhat búcsút, hanem csak maga az Isten. Venczel király egyik kegyencze a búcsúbullát nyilvánosan megégette. Huss, kinek 1412 végén az interdictummal sújtott Prágából távoznia kellett, Wicliff tanait német és cseh nyelven írt vitairatokban terjesztette. Mint Wicliff, akképen Huss is a bibliát mondotta a hit egyedűli kútfejének; tagadta a pápa elsőbbségét, a püspöki és papi hatalom közti különbséget, a gyónás szükségét; azt ajánlotta, hogy a világi javak, ha azokkal a papok visszaélnek, vétessenek el az egyházaktól; s azt hirdette, hogy nem kell olyan főpapnak, vagy világi úrnak engedelmeskedni, a kit halálos vétek terhe nyom. Zsigmond király, az 1400-ban elhúnyt Ruprecht király utóda által Huss rávétette magát, hogy 1414 októberben megjelenjék a constanzi zsinaton s ott az eretnekség vádja ellen védekezzék. Itt néhány iránta ellenséges prágai egyetemi cseh tanártársa ösztönzésére, kik szintén elmentek Constanzba, a Zsigmondtól nyert menedék-levél megsértésével előbb a prédikátorok rendjének kolostorában, azután Gottlieben püspöki várban fogságra vetették. A nyilvános kihallgatáson kijelentette, hogy nincs tudatában annak, hogy valamely tévtant tanított volna s csak az esetre vonja vissza tanait, ha a szentírásból s a legrégibb egyházi atyákból vett idézetekkel megczáfolják; mire a zsinat mint megátalkodott eretneket tűzhalálra kiszolgáltatta (1415 július 6). Az említett cseh tanárok sürgetésére Huss barátját, Prágai Jeromost is perbe fogták s 1416 május 30-án megégették.
Huss tűzhalálának híre Csehországban a köznépben, valamint a nemességben óriási elkeseredést keltett. Elűzték a katholikus papokat és huszitákkal pótolták, a nemesség pedig elvette a főpapok jószágait. 1415 szeptemberben 69 cseh és morva úr Prágában gyűlést tartott s szenvedélyes levelet intézett a zsinathoz, melyet azzal vádolt, hogy Husst igazságtalanúl itélte el; a levélre 452 nemes úr tette pecsétjét csatlakozása jeléűl. A prágai nemesi gyűlés tagjai továbbá kötelezték magukat, hogy a pápa és a püspökök hatalmának csak akkor engedelmeskednek, ha a szentírással egyezőleg járnak el, máskülönben pedig a prágai egyetem döntvényeihez tartják magokat. E huszita urak szövetsége ellen csakhamar katholikus is alakúlt, melyhez azonban csupán 14 nemes úr tartozott. Minthogy Venczel király közömbösen viselte magát, a 452 nemes úrnak eretnekség miatt a constanzi zsinat elé való idézése egészen hatástalan maradt. Csak 1419-ben rendelte el Venczel a zsinat választotta V. Márton sürgetésére az elűzött katholikus papok visszahelyezését s Prága Új-városának tanácsosaivá katholikusokat tétetett. De többet közűlök 1419 július 30-án a fölizgatott néptömeg, melyet János, a selaui premontrei kolostor egykori kanonoka és a félszemű trocnovi Žižka János lovag vezettek, kegyetlenűl meggyilkolt; kidobták őket a városház ablakaiból, lent pedig lándzsával fogták föl testöket. Venczelt bosszúságában megütötte a guta, s augusztus 16-án meghalt.
Zsimond király, ki mint Venczel örököse, jogot tartott a cseh koronára, a kormányt Zsófia özvegy királynéra s Hartenberg Čeněk prágai várgrófra ruházta; de ez utóbbi elpártolt Zsigmondtól s a prágai huszitákhoz csatlakozott. 1420 májusban Zsigmond erős haddal Kuttenbergig nyomúlt s a prágaiaktól föltétlen meghódolást kívánt, mit azok megtagadtak. Júliusban Zsigmond, minthogy V. Márton a husziták ellen keresztes háborút hirdetett, a hozzá castlakozó keresztesekkel s több német fejedelemmel – veje, V. Albert osztrák herczeg, a meisseni őrgróffal és a bajor herczegekkel – ostrom alá vette Prágát, melyet Žižka védett. A Vitkov-, ma Žižka-hegy ellen rohamot intéző meissenieket a husziták visszaverték s november 1-én Zsigmond maga is vereséget szenvedett Vyšehrad falai alatt, midőn azt az ostrom alól föl akarta szabadítani. Erre Žižka a kolostoroknak már 1419-ben megkezdett elpusztítását kegyetlen szigorral folytatta országszerte s meghódoltatta és elcsehesítette a legtöbb királyi várost, hol addig katholikus németek uralkodtak. Prágában a csehesítés a németek futása után még 1420-ban megtörtént, s a németek házai és birtokai a husziták tulajdonába mentek át. Csehország városaiban nem volt meg az a szilárd, nagyszerű testületi szellem, mely a délnémet birodalmi s az éjszaknémet Hansa városok szövetségeit megteremté. Csehország legtöbb királyi városát még 1421-ben elfoglalták a husziták s a katholikus polgárokat tűzzel-vassal irtották, vízbe fojtották, vagy cséppel verték agyon. Ámbár a városok ekkor a husziták kizárólagos uralmába kerűltek, a régi német városi jogok tovább is fenmaradtak bennök, habár a német szó eltűnt, s a jogkönyvek cseh nyelvre fordíttattak. Egyedűl Eger, Elbogen, Brüx, Pilsen és Budweis nem estek zsákmányúl a huszitáknak.
E sikerek teljes tudatában a cseh és morva nemesség által tartott országgyűlés 1421 júniusban Zsigmondot „a cseh nemzet halálos ellenségének” és trónvesztettnek nyilvánította és az urak, lovagok, városok, a radicalis husziták vagy táboriták képviselőiből húsz tagú ideiglenes kormányt alakított, melyben Harbenberg Čeněk és Žižka is helyt nyert. Ellenben a prágai zsinaton a különböző huszita pártok vallásos egyesítésére tett kisérlet meghiúsúlt. A táboriták (így nevezték őket gyűlőhelyükről, Táborról, hol hasonnevű várost alapítottak) s a katholikusoktól kevéssé különböző kelyhesek közt, kiket azért neveztek így, mert az úrvacsoránál kelyhet is használtak, igen nagy volt a különbség, mert nemcsak egyházi, hanem politikai és társadalmi természetű volt. A táboriták, kiknek felekezetéhez szegény nemesek, kézművesek és parasztok, valamint Dél-Csehországnak néhány meghódoltatott városa tartoztak, a communismushos hajlottak, általában minden felsőbbségnek ellenségei voltak s csaknem mindazon hitczikkelyeket elvetették, melyek nem a bibliában gyökereztek. Viszont a kelyhesek (calixtinusok), kikhez a prágaiak s Közép- és Éjszak-Csehországnak általok meghódoltatott városai, valamint az úri rend legnagyobb része tartoztak, megelégedtek a papok világi javainak elvételével, valamint a németeknek minden köztisztségből való kizárásával, s máskülönben csak azt tartották fontosnak, hogy az úrvacsora mindkét szín alatt szolgáltassék ki, miért különösen utraquistáknak is nevezték őket. Mikor a rajnai választó fejedelmek szeptemberben nagy sereggel Csehországba törtek és Saazot ostromolták, az összes huszita pártok egyesűltek s az ekkor már egészen megvakúlt Žižka vezetése alatt visszavonúlásra kényszerítették őket. Ugyanígy végződött a második hadjárat, melyet Zsigmond indított, kinek hada a németbródi csatában (1422 január 8) megveretett és csúfosan megfutott. De e sikerek után a táboriták és mérsékelt utraquisták közt is még inkább elmérgesedtek a régi ellentétek. Márczius 9-én János selaui volt szerzetesnek, ki Prágában urat játszott, valamint tizenkét hívének, a mérsékelt utraquista tanács fejöket vétette, miért azután a táboriták véres bosszút álltak. 1423 és 1424-ben elkeseredett harczok folytak Žižka és a mérsékelt utraquisták közt, kik Zsigmond pártjával is alkudozni kezdtek. De Žižka a molešovi csatában (1424 június 7) megverte őket; csakhogy a vezér már október 11-én meghalt.
Cseh zsoldosok 1529-ből.
Meldemann Miklósnak a bécsi cs. kir. udvari könyvtárban levő fametszete után.
Žižka főleg gyalogsággal és tűzérséggel viselte háborúit s különös ügyességgel használta föl az úgy nevezett szekérvárat kitűnő védelmi eszközűl. Diadalait azonban mégis leginkább a vallási és nemzeti vakbuzgóságnak köszönte, melyet a nép nagy tömegeiben föl tudott kelteni. Halála után a belső tusák egy részt a nemesek és prágaiak, más részt a táboriták és Žižka hívei közt, kik „árvák”-nak nevezték magokat, tovább folytak s csak 1425 októberben végződtek egyezséggel. Erre a husziták Prokop, az egykori szerzetes vezetése alatt újra nagy diadalt arattak Frigyes szász választó nagy seregén (1426 június). Prokop újra hatalomra juttatta a táboritákat Prágában, mert a mérsékelt utraquisták által még 1422-ben Csehország helytartójává kinevezett Korybut Zsigmondot, a litván nagyfejedelem unokaöcscsét a pápával folytatott titkos tárgyalások miatt elfogta s híveit elűzte (1427 ápril). Propok aztán több ízben rabló betörést tett a szomszéd országokba, a többi közt 1428 és 1430-ban Magyarországba is.
A Compactaták jóváhagyását megörökítő emléktábla 1437-ből.
A prágai cseh múzeumban levő eredeti után.
Siegl Károlytól
E betörések folytán Frigyes brandenburgi választó két ízben vezetett nagy német zsoldos hadat Csehország ellen. Az egyik 1427-ben Miesig, a másik 1431-ben Tachauig nyomúlt, de a gyáva zsoldosok Prokop közeledtének hírére mind kétszer futásnak eredtek. Mikor a fegyverhatalommal való győzelem reménye eltűnt, a baseli zsinat kénytelen volt a huszitákat fölhívni, küldjék el követeiket Baselbe, hogy ott fegyverszünet s egyházi követeléseik tárgyában alkudozzanak. Fegyverszünet azonban nem kellett a cseh országgyűlésnek, mert a táboriták és árvák a szomszéd országokba való betöréseiket nem akarták abba hagyni, sőt azokat 1431–33-ban még tovább – egy részt a Szepességig, más részt a Keleti tengerig – kiterjesztették. Az egyházi kivánságok tárgyában Prága és Basel közt ismételve jártak követségek, míg a prágai cseh-morva országgyűlés többsége a „Compactaták”-nak nevezett megállapodásokat elfogadta (1433 november). Ezekben tulajdonképen csak egy igazi engedmény volt, az úrvacsorának két szín alatt való kiszolgáltatása. Ez is azon föltételhez volt kötve, hogy a pap a két szín alatt áldozót figyelmeztesse, hogy épen úgy egy szín alatt is fölveheti az úrvacsorát. Mivel azonban a táboriták sem a compactatákat elfogadni, sem hadcsapataikat föloszlatni nem akarták, a nemesség, melynek tekintélyét és hatalmát a demokrata pártok nagyban csorbították, 1434 tavaszán a táboriták megtörésére Prága Ó-városával szövetkezett. Május elején a szövetségesek megvívták a táborita Prága Új-várost, május 30-án pedig Lipan falunál (Cseh-Bród közelében) tökéletesen megverték a táboritákat és sokezeret lekaszaboltak közűlök.
Mindazonáltal a nyugalom nem állt helyre. Több országgyűlés alkudozott a végleges béke tárgyában a zsinattal és Zsigmonddal, de az utraquisták a Thein-templom tekintélyes papja, Rokycana János mester ösztönzésére a zsinathoz egyre újabb követeléseket intéztek, melyeket ez nem teljesített s Rokycanának prágai érsekké való választását sem hagyta helyben. Csak mikor Zsigmond megigérte, hogy mindent elkövet Rokycana megerősítésére, hogy a történtekért teljes büntetlenséget enged, a compactatákat megtartja, az elűzött szerzeteseket, apáczákat és németeket vissza nem viszi, a rablott javak visszaadására senkit sem kényszerít s csupán cseheket nevez ki a közhivatalokba, tettek esküt az iglaui országgyűlésen (1436 július 5) a compactatákra s mentettek föl az utraquisták az egyházi átok alól. A táboriták legnagyobb részével novemberben szintén szerződés létesűlt, mely szerint a vallás kérdéseiben alávetik magukat négy magister és pap itéletének; a többi, még nyakaskodó táborita akasztófára kerűlt. Végre 1437 ápril 12-én Prága Új-városának Krisztus teste-kápolnájában ünnepélyesen kihirdették, hogy „az úrvacsorában két szín alatt részesűlő csehek és morvák igaz fiai az egyháznak”, mint az a kápolnából származó, most a cseh múzeumban lévő két fölírat (az egyik latin, a másik cseh nyelven) mondja, melyek elseje így szól:
Zsigmond hamar megszegte az elvállalt kötelezettségeket. Kétszínű volt Rokycana irányában, mert nyiltan mellette, titokban pedig ellene dolgozott s érsekké való megerősítése el is maradt; az elűzött szerzeteseknek és apáczáknak megengedte a klastromaikba való visszatérést, a tisztségek betöltésénél a katholikusoknak s az utraquisták katholizáló töredékeinek kedvezett, kiknek vezére Příbram János mester volt. Újra nagy forrongás támadt az utraquisták és táboriták közt. Ekkor meghalt Zsigmond 1437 decz. 9-én Znaimban. Egy leánya maradt, Erzsébet, V. Albert osztrák herczeg neje, ki IV. Károly 1348-diki törvénye szerint a cseh koronát örökölte.
A huszita forradalom következményei részint nemzetiségi, részint társadalmi és politikai természetűek voltak. Amazok csaknem teljesen kiirtották a németséget, emezeket pedig magok a cseh nép nagy tömegei századokon át megsínylették. A nemesség hatalma még inkább fokozódott; rideg nemesi oligarchia alakúlt, mely nemcsak a törvényhozó, hanem nagyobb részt a végrehajtó hatalmat is magához ragadta s csak gyönge koronát akart maga mellett tűrni. A polgárság és a papság megsemmisítésével a parasztság a nemességnek a malmára hajtotta a vizet; politikai és társadalmi tekintetben mindenhatóvá tette, jutalmúl pedig azt nyerte, hogy maga mindinkább a jog és védelem nélkűli jobbágyságba sülyedt.
