Tanya.
Tanya.
De az alföldi magyarnak két háza van.
Az idegen, ha a Budapestet környező kisebb falvakat elhagyja, akár délre a kiskunsági, akár keletre a kecskemét-tiszai nagy síkságnak veszi útját, le Zomborig és ki Debreczenig, a nagy rónaságot mindenfelé tanyákkal behintve találja. A tanya az alföldi magyarnak második háza, ha ugyan nem első; legalább is úgy viszonylik városi házához, mint hétköznapi ruhája az inneplőhöz. Szántóföldjei a várostól távol esvén, azoknak kellő mívelése a tanya nélkűl lehetetlen volna. Ha maga a gazda, sőt az egész család kinn lakik, ez esetben a tanya ép oly jó gondozás alatt van mint városi háza, azzal a különbséggel, hogy a tanyának kerítése nincs. A kerítést megannyi erődökként pótolják a ház mögött elterűlő, mély árokkal és ákáczokkal körűlvett gyümölcsös és konyhakert; a házzal szemben épített ólak, a ház végében levő aklok, boglyák, kazlak, a ház homlokzata előtti virágos kert, árokkal vagy eleven sövénynyel kerítve; a hol még nyílt hely marad, oda jön a bástya, a mi az alföldi (kiskun) szójárásban nem egyéb, mint a mindenféle udvar-söpredékből, dudvából és törmelékből széles alapra hosszúkásan felrakott, s lehetőleg mindkét oldalán függőlegesen nyesett garád, hasonló azokhoz a gyepűkhöz, melyeket bortermesztő helyeken venyigéből szoktak évről évre magasabbra rakni. Noha tehát a tanya rendesen kerítve nincs, mindamellett csak egy főbejárata van, a melyet több-kevesebb komondor őriz.
Ha a tanyaépület el van hanyagolva, ez arra mutat, hogy a gazda nem lakik benne. Ez esetben helyét a kertész foglalja el, kinek foglalkozása egyáltalában nem felel meg a névnek, mert legkisebb gondja a kert. Ezért a kecskeméti földön nem is kertész a neve, hanem gányó (tanyás), kinek föladata az aprómarha-, liba-, csirke-, pulykatenyésztés, melyeket százával tenyészt – feléből vagy harmadán.
Helylyel-közzel látni még az alföldi tanyák között úgy nevezett putrikat is. Földbe ásott nádtetőzetű pinczelakás-szerű helyiségek ezek, melyeknek falai deszkával, vagy betapasztott sövénynyel vannak kibélelve; a hol a talaj nedvessége nem engedi meg a gödör-ásást, ott a putri a föld szinén épül egymásra ügyesen rakott gyep-hantból.
Épületekről és építkezésről szólva, meg kell említenünk egy pár figyelemre méltó körülményt, mely nem vet árnyékot az alföldi magyar nevére, s bizonyos tekintetben tisztázza azt.
Noha az alföldi magyarság nagy terjedetű városai és falui kezdetleges anyagból és gyúlékony fedélzettel épültek is: mindamellett e helyeken a tűzvészek ritkák. Szalmával fűt, sőt gyakran szalmánál főz-süt, padlástalan istállóiban nap-hosszat tüzel, s a szomszédokkal a tűz körűl pipázgatva dönti a város és ország dolgát. Mindamellett is évekre évek halmozódnak, hogy tűzeset alig fordúl elő ez alacsony nádfödeles házak rengetegében, s az utóbbi negyven év alatt a Dunától a bihari hegyekig, és a Mátrától az Al-Dunáig egyetlen magyar városban s nagyobb faluban sem fordúlt elő jelentékenyebb tűzveszély. E tényből mindenesetre lehet annyit következtetni, hogy ez a nép rend- és tisztaságszerető, vigyázatos. De még többet is; nem boszúálló, legkevésbbé orozva boszúálló; a boszú állásnak legnyomorúltabb eszközére, a gyújtogatásra soha sem gondol. És ha gyúladás van, rögtön torkon szorítják a mi hatalmas faragóink; lárma, kiabálás, vezényszó nélkűl némán emelgetik fejszéiket, a tető néhány percz alatt összeroskad, s a szélvész szárnyaiba kapaszkodó zsarátnak ércz kezük közt fullad meg.
Bosszúállásról szólva, megemlítjük alkalmilag azt is hogy az alföldi magyarság területén általában a közbiztonság is sokkal szilárdabb mint a hogy ezt azok képzelik, kik népünket rémregényekből vagy a ponyvairodalomból tanúlták ismerni. Igaz, hogy a tulajdonjogról alkotott sajátságos fölfogása nem mindenekben egyez a positiv törvénynyel; vadászati, halászati, erdészeti, legeltetési törvényekkel szemben könnyen megalkuszik lelkiismeretével, s ahhoz nyúlni a mit a természet ád ingyen, és „a mi virágról terem” (gyümölcsféle), nem tartja főbenjáró bűnnek; a tilosban legeltetés nagyobb gazdákon is megesik, épen úgy, mint serdűlő fiaikon a gyümölcsfélék elgazdálkodása; de a fáradság és munka árán szerzett tulajdont tiszteli, a rovott embereket kerűli, az orgazdát gyűlöli és útálja. A könnyűvérű fiatalság – ha elintézendői vannak – nyiltan keresi fel egymást; fütykössel harczol, késsel soha. Még a pásztorember is előre kitűzi az időt és helyet, a hol találkozni akar, s megjelen a harczon bojtárjaival. Először hajítófával (mindkét végén kihegyezett keményfa czövek) lövöldözi egymást, azután kerűl fokosra és kampós botra. Útonállás, tervezett rablás, rablógyilkosság és brutális vérengzések esetei legritkábbak az alföldi magyarság területén. Az idegen, úton találkozva ezzel a kevés beszédű, komoly barna arczú fajjal, a mint kifordított subájában ballag az úton, vagy háromlovas könnyű szekerén, vagy gyors paripáján robog vele szemközt: álmodni sem merne arról a nyájasságról, melylyel az idegent házánál, vagy épen cserényénél fogadja, és arról a biztonságról, melylyel közötte útazhatik. E nagy síkságon legfölebb a juhászkomondorok űzik az útonállás mesterségét hivatás-szerűleg.
