Munka.

Teljes szövegű keresés

Munka.
Munkában szívesen segít egymásnak a magyar ember. Építkezéseknél mindenki számíthat nemcsak rokonai, de minden ismerőse, sőt haragosa, szóval az egész falu segítségére is (kaláka-, móva-, áldomásba). Ez oly kötelesség, melyet mindenki csak oly szívesen teljesít, mint gyúladás esetén a vízhordást és oltást. Az ilyen segítség jutalma a munka végén egy kis áldomás, néha egy „szépen köszönöm” szó, melyre a haragos azt feleli: „szívesen komám, máskor is; azért a haragot megtarthatjuk ám!”
Bizonyos munkák mulatság- és ünnep-számban mennek. Ilyenek a kukoriczafosztás (tengerihántás), mely leánynak legénynek közös találkozója, s a mely alkonyattól éjfélig dal, tréfa, mese, piros csövek csókváltsága között tart napról napra, sőt hétről hétre; a kendertilolás holdvilágos éjszakákon, melynek csattogását azonban csak távolból hallja a lovat őrző legény; a fonó, hol a dalok születnek, hol a mesék, mondák, legendák, az elbeszélőnek meglepő előadási képességéről és eredeti felfogásáról tanúskodva teremnek és terjednek, hol a meggyújtva felhajított csepá-göngyölegtől (kicza) kérdik meg a házasság dolgát. Ha a csepű felhajítás közben lobbot vetve ég el: bizonyos a lakodalom; ha ellenben égve hull le: várni kell tovább. Az újjak gyorsan mozognak, a fonál futva-fut a pergő orsóra, s néha megtörténik, hogy a pajkos lyány a szerelmes legény hosszú haját is bepödri a fonálba, de annak a legény az oka; mit keres ott a haja?
Sok helyen a szőlő őrzése is a leányok feladata. A mint a szőlő zsendűlni kezd, az összes leánynép elhagyja a falut, kimegy a szőlőhegyre, ott süt, főz, nagy hujjákolással riasztja a seregélyt, és őrzi a szőlőt egész szüretig.
Félig munka, félig ünnep a szüret. Munka: mert Nagy-Uramnak is, holott a gömbölyű keze már rég nem érinté az eke szarvát, Nemzetes Uramnak is, a ki csak béresei által munkálkodik, és Nagyságos uramnak is, a kinek a nevében gazdatiszt parancsol, – fel van gyűrve két karján az ingújj; doctor medicinae és juris Uraknak, sőt még a Főtisztelendőnek csókhoz szokott kezei is megmarkolják a cseberhordó rudat és űzik a szüreti sportot. Ünnep: mert a szedők háta mögött nem ispánkodik senki; annyit végeznek, a mennyit akarnak; holnap is nap lesz. Délben ebéd, de nem négy fal között, hanem a hajlék előtti zöld gyepen, vagy a nagy diófa alatt; nem is ezüstre terítve; bádog kanál, vasnyelű kések járják itt. Sánta lábú asztal körűl hordókon végig nyújtott deszkaszálakra telepszik a hívott vagy magától jött, de egyformán szívesen látott vendég; juh-húsos kása, szüreti káposzta, pörkölt hús, – minden kitelik a bárány korától fogva e czélra hízlalt ürüből és néhány hüvely egészben belefőzött édes piros paprikából. A kinek az egészsége megkivánja, fekete kávét is kap, de itt nem porczellán csészékben, hanem apró boros poharakban; köszönje meg, ha nem evőkanalat kap hozzá, hanem a régi asztalfiókból kerűl valami ős-időbeli pakfong, öreganyáink kávéskanala. A czigány jár hajlékról hajlékra; a hova délben érkezik, ott ragad. Naphosszat pattognak a békák, ezek az apró pokolgépek, ijesztgetve a fehér-cselédet, alkonyat után kigyúladnak a rakéták, a csőszök vas puskái dörögnek, hegy és erdő verik vissza a dörgést és a dalt. Gyermekké lesz minden ember.
Ez nemcsak a híresebb bortermő hegyeken van így. Somlyó kies oldalai, Baranya mosolygó dombjai, a Mátra lejtői, Arad, Neszmély, Szegzárd, Érmellék, Badacsony, Buda ormai, a bodrogközi Királyné öle, és a hány lugas-koszorúzta domb, megannyi nektárral csorgó emlője van ennek az édes hazának, behintve mindenfelé csinos hívogató arczú hajlékokkal, villákkal, kastélyokkal …. Mulassatok! A sík Alföld versenyre kél veletek. Debreczen, Halas, Kőrös s főként Kecskemét rengeteg homok-szőleiből az egyszerű, de mindig fényesre meszelt kapás gunyhók között sűrűn emelkedő villák körűl épen úgy rajzik a jó kedv; és ha a mádi bálok hét országra szóltak, és a hegyaljai szüretek politikai czélú tanácskozások alkalmai voltak: az alföldi szüreteken is nem egyszer vitatnak meg nehéz kérdéseket.
Eddig a munka-fajok ünnepi része; utoljára hagytuk a nehezét.
Legnehezebb munkája a kaszálás. Hajnaltól esthajnalig, meghajlott derékkal tövön vágni a füvet, s ha ritka és apró, még nagyobb erővel vágni „hátjára”; el nem maradni az első kaszástól (öreg-gazda, vajda, bandagazda, előcsahos, munkavezető), ki a szabályos vagy szabálytalan alakú kaszáló szélét egyenesre vágja, s az egész munka alatt mindig elől vág; ütemre mozogni, kalapálni mindaddig, míg a sokszor beláthatatlan terjedetű fű-tenger „rend”-re nem fekszik: ide erős emberek kellenek. Egy tömegben ezrivel láthatni a nagyobb városok, főként Kecskemét piaczán, vasárnap reggelenkint a „szegény-embert” (Szegeden „kétkézmunkást”); de ha még annyi ezer volna is, egy sem marad belőle délre, mert a gazdák tízével-húszával rakják szekerekre a heti eleséggel együtt s viszik őket messzi tanyára, két heti munkára, igen drága napszámon. Dél-tájon már legfeljebb a „betyár” lézeng ott, mely név alatt nem haramiát kell érteni, hanem a szegénységnek a legalját, a kinek nem fogja a foga a nehezebb munkát, nem törődik a holnappal, családi gondok sem terhelik, ennélfogva van ideje a piaczon naphosszat sütkérezni, mint egy lazaroni, s közben-közben méltóztatik valami könnyű megbízást egy pár garasért elvégezni.
A kaszálás munkájához képest – mely mindig férfi dolga – a gyűjtés már ünnep-számba megy; csínnal öltözött leányok és fiatal asszonyok végzik jó kedvvel, mérsékelt napszám mellett.
Komoly természete a magyar embernek sehol sem nyilatkozik oly jellemzetesen, mint földmívelési munkája közben. A bibliának egy szép és örök mély erkölcsi igazságra valló példabeszédében van kifejezve az ő ilyenkori kedélyállapota. Vetnek könnyhullatással, aratnak énekelve. Valóban, ha megfigyeljük, mikor vetés alá szánt, mintha sírna; a rögtönzött melódiák, melyeket fütyörész, oly búsak! Ellentétben vidám kis társával, a pacsirtával, mely feje fölött „égbe fúrja énekét”, s melynek sajátságos röpűlését és röptében hangzó csicsergését, együtt a kettőt, ez egy szóval fejezi ki: „szánt”.
De azért az aratás sem megy vígassággal. Vannak ugyan vidékek, hol apróbb telkeken csaknem díszbe öltözött fiatalság sarlóval takarítja a tiszta búzát; de a legtöbb helyen nincs erre idő. A mint lefonnyad a búza sássa, Péter-Pálkor, legkésőbb Sarlóskor megroppan a gyökere, megkezdik az aratást, rendszerint péntek vagy szombat napon. Kaszával megy az arató, sarlóval a marokverő (kettőző).
Aratóit a gazda már újévben megfogadja, mert a kinek csak tíz holdra menő vetése van is, maga már nem igen arat; nem mintha rá nem férne, vagy megalacsonyítónak tartaná. Nem. Az volna a megalacsonyító, hogy a szegénytől elvegye kenyerét, keresetét. Az ilyen gazda nem kapna napszámost egyéb munkára, mert a szegénységnek is megvan a maga fekete könyve, melybe a fösvény vagy huzavona gazdát bejegyzi.
Aratóink táplálása a gazda gondja. Vagy úgy, hogy maga főzi s hordja ki nekik az ebédeket, mely esetben a gazdasszony mélyen bekanyarítgasson a zsíros bödönbe, különben „szó éri a ház elejét”; vagy pedig kiadja nekik az eleséget: 8 kilogram kenyér, 3 liter kása és tarhonya, 1 kilogram szalonna egy emberre hetenkint. Pénzért ritkán aratnak, legfeljebb silány gabonát, napszámra 2 forintért. Általában az arató „részel”, „részből arat” tizenkettedén, s ha rosz a termés, tizedén. Azaz minden tizedik vagy tizenkettedik kereszt az övé, melyet a gazda be is hordat, ki is nyomtat neki. Így a szegény ember pár hét alatt egész évi élelmét, 12–15 köböl gabonáját megkeresi.

Kaszások.
Vágó Páltól
Föld az anyja az embernek, de főként a magyar embernek, s legkivált az alföldi magyarnak. Más vidékek lakója egyéb téren is talál munkát és keresetet; erdők, folyók, sziklák szolgáltatják kenyerét; az alföldi magyarnak mindez nincs. Csak a sík rónája van. Ragadd ki az alföldi embert földjéről: szárazra vetetted a halat. Tedd vissza földjére: a föld vissza adja erejét, mint Antaeusnak. Olyan kis nép – Európa szemüvegén nézve, de olyan nagy ezen a földön állva, ennek talaját munkálva! Itt tűnik ki fizikai és értelmi fejlettsége, itt munkaereje és kitartása, melyben vele a világ egy népe sem versenyezhet. Nincs Európában ország, hol a gabonával bevetett föld területe, a lakosság számához mérve, nagyobb lenne, mint Magyarországon, és nincs ország, hol az aratás mindamellett is oly korán és oly rövid idő alatt menne végbe, mint nálunk. Összeérik minden gabonanemű: a repcze, a tisztabúza, a rozs, az árpa, a zab; egyik sem várat magára. Két, legfeljebb három hét, és letakarítva a mező; kereszt keresztet ér. A legédesebb kereszt valamennyi között, a mit a sors a szegény emberre mért. És nem úgy van itt, mint egyéb munkánál, hol a gyenge akadályozza ez erősebbet. Itt nincs gyönge; ha van, titkolja; menni kell az erősebb után, sarkalja a kasza, meg az önérzet. Reggeli 2 órától esti 11 óráig, – s ha holdvilág van, egész éjszaka is megszűnés nélkűl dolgozik; pihenésűl elég neki az éjjeli három óra és a déli étkezés után egy; frissítőűl hetenként egyszeri fürdés a közeli tó vizében; tápláléka köles-kása, tarhonya, lebbencs, túró, kevés szalonna, kenyér és víz. (Sokan csúfolják is e miatt a magyar népet, hogy akkor él legroszabbul, mikor legtöbb erőre volna szüksége. Nem kell elitélni; nincs ideje a hús-főzésre.) Ez így megy hétről hétre, míg az aratás, hordás és nyomtatás tart, két hónapon keresztűl. Elvétve találkozik egy, a ki belebetegszik, egyébként egészséges mind. Még a halál is, mintha ámúlna a látványon, felfüggeszti kaszáját ezen idő alatt. Aratásban legritkább a halálozás nálunk. Pusztai s nagyobb gazdaságokban kis kézi-patika van berendezve. Érvágó, árnika, rákszem, jég, rántott leves, thea minden pillanatban kéznél. Bizonytalan tünetekre pedig azok a kis „mihaszna” piros kásaszemek melyektől, a szegény ember kész egy pillanat alatt jobban lenni a nagyságos asszony megnyugtatására.

Kaszaélesítés.
Vágó Páltól
És a hosszú nehéz munka nemcsak egészségét, de jó kedvét sem meríti ki. Vallásos érzűlete gyakran megbuzdúl aratás közben is a korosabb aratónak; ajkáról hálaadó énekét lehet hallani, míg két karjával a kövér kalászmarkot szorítja keblére. És két hét multán, mikor leteszi sarlóját, szalagokkal ékített koszorúk és keresztek alatt nagy csoportokban vonúl a városba, nem pihenni, hanem vidám dalt zengve, végig járni az utczákat. Egy győzedelmes sereg diadalmi útja ez; tánczczal végződő, a mely fél éjszakáig tart, s a melyen a leány újdonat-új ruhában jelenik meg. Éjfélkor eloszlanak, s a koszorút a házban tükör ékességűl vagy a templom falára függesztik.
De ez még csak az aratók ünnepe: a gazda még nem ér egyébre, mint az áldomás-adásra; ő még most kezdi a maga dolgát. Következik a hordás festői jelenete, lehetőleg kora hajnalban, késő este, egész éjjel is, hogy a kalász ne törjék és a szem ne hulljon; a hordás után a nyomtatás nem kevésbé érdekes mozzanatai. Ma már, hogy az idő szorít bennünket, mindent gyorsan végzünk, s gabonánk csűrben, sőt erszényben is van már arra az időre, melyben régente még csak hordogatni kezdtünk. Az előljáróság által kitüzőtt időben a város felé minden irányból besugárzó útakon, melyek ha homokosak voltak, ez alkalomra agyagtöltéssel is rendbehozattak, rakott szekér rakott szekeret ért hétszámra, főkép oly helyeken, hol a tanya-rendszer nem volt kifejlődve. Tágasabb telkekkel biró és kisebb községekben kiki maga belsőségére hordott az ólak közelében e czélra fentartott térre. Nagyobb helyeken azonban tűzrendőri szempontból nem volt szabad a városba hordani, hanem a városon kivűl voltak a szérűs kertek („muszáj-kertek”); összeségükben egy-egy kis város nagyságával felérő terület, melyen minden gazdának megvolt a maga tág helyisége, s itt a baromistállók közelében elegendő tér a rakománynak és szérűnek.
Rátartóbb gazda még a hordás után sem fogott mindjárt nyomtatáshoz. „Szegény ember nyomtat Szent-Mihály előtt”, szokták nagyítva mondani: korán nyomtatni szégyenelt az ember, nehogy azt gondolják, rászorúlt az újra, mert elfogyott az ó. És ha valaki azzal dicsekedett, hogy milyen jó gazda volt az ő apja, könnyen megkapta rá a bizonyítást: „Az bizony! gyerek korunkban mindig ti nálatok ettünk először új kenyeret”.
De, ha egyszer megkezdték az asztagot, foly a munka szakadatlanúl. Talpon áll minden lélek hajnaltól estig; még a gyereknek is akad dolga, sőt nem ritkaság látni jogász ifjurakat is, kiknek nemzetes uram kezökbe adja a gyeplőszárat. Eleget hevertek tíz hónapig az egyetemen, itthon legalább ne egyék hiába a kenyeret. Maga nemzetes uram, kivált ha váltott lovakkal nyomtathat, addig sem hever, míg cselédei ebédelnek; maga áll helyt a szérűn, s megtörténik, hogy egyik kezében a kenyér, melyből falatoz – ez most az ő ebédje, – másikban a kötőfék, melylyel kormányozza „a hatos”-t. Hiába! a legyek csipnek; „rohadt sarokból” fúj a szél, vagy épen „bolond országból”: (a paraszt-ember kitünő idő-jós) megjön az eső. Vellára minden ember! petrenczézni, törekezni, feltolni a garmadát, különben „medve” terem a szérűn!
A kinek elegendő cselédje, lova nincs, részes nyomtatót fogad. A rész-nyomtatás tizedén–tizenkettedén történik, melyhez, ha a „részes” élelmezést nem kap, még ebéd-véka is járúl, minden két rész vékára egy. A mi czifrázás nélkűl és világosan szólva azt teszi, hogy minden 100-ból 12 rész a résznyomtatóé. Ha már most kivonjuk még az aratónak már kiadott 8%-ot és leszámítunk az elvetett mag értékéűl 16%-ot: marad a gazdának birtok- és beruházási tőkéje, és saját munkája gyümölcséűl 64% rész, vagyis az egész termésnek mintegy 2/3-a, tisztességes terméskor.
Ezt a „tisztességes termést” azonban nem igen szoktuk megvallani magunknak sem. Mikor már annyit mondunk: „Hálá Isten! van mindenből kicsi-kicsi”, ez majdnem annyi, mint mikor jó minapában kalászba szökkent termése gazdagságán elragadtatva, azt mondta a kun ember: „No német! te csak vesd az adót, ne gondolj egyébbel”. Az is jelent valamit, ha hordáskor ennyit mondunk: „Ha nem csordúl, csöppen”.
Tudniillik a szem, annak is a java, rakodás alkalmával magától is hull; ezt nevezzük „csurgás”-nak. Hogy ez el ne veszszen, ponyvával terítjük be az üres szekeret s úgy rakodunk. A szállítás közben kihullott szemek a ponyván maradnak: ez a „csurgás”, mely nem önmagáért becses, hanem azért, a mit belőle jósolnak. Ha nincs csurgás, szomorú a kilátás. Ha ellenben van, bár nem sok is – egy-két összemarokkal egy szekéren, – ez azt jelenti: meg lehet élni. Tehát „ha nem csordúl, csöppen” – az aratásra vonatkoztatva azt jelenti: ilyen termés mellett meg lehet élni.
Meg lehet élni. Nem panaszkodhatunk. Az ismeretes példabeszéd: „Extra Hungariam”, továbbá egyes tájékaink elnevezése: „Alföldi Kanaán”, „Zsíros Kanaán” (Hortobágy vidéke), „Tót Kanaán” (Bodrog-köz), „Bő-köz”; és az alföldi magyar gazdag szérűje, melyen
„Hét-nyolcz nyomtató ló kereng, s patkós lába
Tapos a világnak legszebb búzájába”
mind földünk termékenységére, főként tiszta búzánk kiváló minőségére vonatkozik. Ezen minőség, melynek állandóságát a vetőmag megválasztása biztosítja, de a mely első helyen kétségkivűl a talaj érdeme, nagy mértékben tulajdonítható a fekete-ugar rendszernek, melytől a magyar ember nem szeret eltérni. „Korán vess, korán arass”, szokta mondani. (Úgy de korán vetni csak ugarba lehet.) „Elébb vess, azután nyomtass”, tanít a másik. „Katalinkor is vetettem már, mégis bő termésem volt”, dicsekszik a harmadik, azután hozzá teszi: „de ezt soha meg nem mondom a fiamnak”. Még jellemzőbb egy negyedik példabeszéde: „Egy szántás egy kenyér, két szántás két kenyér, három szántás három kenyér”. Legnyomatékosabb az ötödik: „Az a jó búza, a melyik két nyáron érik”. Mintha Virgiliust hallaná az ember:
Illa seges tandem votis respondet avari
Agricolae, bis quae solem, bis frigora sensit.
Okos földmívelő két telet két nyarat
Enged a búzának, akkor aztán arat.
Virgilius révén megemlékezünk Pliniusról is, ki azt mondja egy helyen: „Utilissime frumentum servatur in scrobibus, quos siros vocant”. (Legczélszerűbben eltartható a gabona vermekben, melyeket síroknak neveznek.) Mintha csak rólunk volna a szó, mert mi is vermekben szoktuk tartani a gabonát, még pedig e vermek egyik fajtáját hosszúkás négyszög alakjuknál fogva mi is egyenesen sír-vermeknek nevezzük, s lazább talajba, kevesebb mennyiséghez, rögtönözve ássuk; míg a másik fajta, a kerek verem, tiszta agyag földbe, fazék vagy hordó idomban homorú, vagy magyarosabban mondva köblös oldallal két, sőt négy méter mélyre ásva, módosabbaknál téglafallal is kibélelve, 20–50 métermázsa gabonának nyújt biztos és tartós helyet. A vermet berakás előtt szalmával kiégetik, azután pár napig nyitva tartják, s midőn levegője már teljesen tiszta és száraz, beleöntözik a gabonát, melynek fölszínét száraz szalmával vastagon befödik; a szalmára földet halmoznak, vagy az elegyengetett földet deszkával, viselt ajtókkal, kopott malomkövekkel lenyomtatják. Ezek a vermek bent az udvarban, többnyire azonban kinn az útczán kinek-kinek a háza előtt, néha hatával is sorakoznak, néhol ismét valamely dombosabb helyen csoportosan s hatósági felügyelet alatt állanak. Évekig eláll bennök a gabona romlás nélkűl, sőt akadni néha százados vermekre is használható tartalommal, melyet gazdája valami futáskor odahagyott, aztán nem keresett föl többé. A vermet tavaszszal bontják föl vetőre, vagy mikor a téli őrletés fogytán van, de ha szükség nincs is rá, fölbontják, hogy a szemet megrostálva újra elhelyezzék. A kései verembontást egy neméűl tekintik a tisztességes magamutogatásnak; ellenben az üres verem épen úgy, mint a „hat ökörnek kötele”, vagy a „nagypipájú, kevés dohányú” csúfolódás, az elszegényedést példázza a magyar néphumorban. „Vermem ugyan elég van, de kenyerem nincsen.”

Kukoriczafosztás.
Ebner Lajostól
Ugyanez a néphumor, – mint föntebb, a lakodalmi szokásoknál érintve volt, – az üres vermeket a lakodalmi rendbontók féken-tartására tartja készen.
Az ugar-tartásban rendetlenkedő embernek „könnyen fölveri a pipacsát a búza”, mint gúnyolódva szokták mondani. Ez az ugar-rendszer szigorúan megtartatott, s megtartatik ma is oly helyeken, hol a tagosítás még nincs keresztűl vive. Itt a telekföldek három osztályban (nyomás, forgó, calcatura) míveltetnek, egyikben búza, másikban tavaszi, a harmadik ugarnak hagyva, melyet szabadulástól a következő nyárig a barom jár, tapos, kövérít, irtja benne a gyomot; a melybe hiába vetne a gazda; ha vet, lejárja a jószág. Külön düllőkben vannak csoportosítva az apróbb földek, u. m. kukoricza-, kender-, burgonyaföld, néhol szilvások, gyümölcsös-kertek.
A földek méreteinek elnevezése a különböző vidékek szerint különféle. Volt-jobbágy helyeken általános volt a telek (sessio) elnevezés. Egy telek föld állott 24–40 holdból az ezekkel együtt járó legeltetési, faizási joggal. A holdak 1200 (magyar hold), vagy 1600  ölekben (katasztralis) számíttatnak. Vannak helyek, hol „véka”, „zsák”, „kila” számra mérik a földet a belevetett mag mennyisége után. Másutt láncz, (ezer  öles), másutt pózna, másutt lécz (egy lécz = 16 hold), a Jászkunságban redemtió-forint képezi a számítási egységet; a kaszálókat „nyilas”-oknak hívják.
Minthogy a magyarság közt eredetileg kevés ember volt föld nélkűl, sőt kevés van még ma is: a napszámos osztály kevés számból áll s a mi van is, a nagyobb városokba, főként a fővárosba siet; ennélfogva a kétkézi munka drága. Tavaszszal a kerti munka 50 kron kezdődik, mely a munkaszaporodással folyvást nevekedvén, a kaszás-munkánál tető-pontját éri el, a mikor egy jó kaszás 1 1/2–2 forintot keres naponként. Ezért valamire való gazda, ha aratásban nem is, de szénakaszálásban megfogja a kaszát s versenyt dolgozik napszámosaival; sőt ha életrevaló, az „előkaszás” czímet sem engedi másnak.
Egyébként, ha még oly gazdag volna is, munkásaival egy kenyéren van, valamint házi cselédeivel is. Gazda-háznál nem sütnek-főznek külön. A cseléd bérét utólagosan szokás kiadni, rendszerint vásári alkalomra. A bér annyi, hogy a cseléd nemcsak ruházkodhatik, de boldogúlhat is belőle. Nem egy ember, a ki fiatal korában béreskedett, ma az első gazdák között áll, mert az ép és munkás legény jó házasságot is köthet. Egy jó öreg-béres évi bére élelmezés nélkűl 100–150 forint, 10–20 köböl búza, két-három darab marhatartás, egy-két pár csizma, egy-két láncz kukoricza- és burgonyaföld szokott lenni.
Nagy munkaidőben négyszeri étkezés napjában. Délebédre és vacsorára főtt étel, de csak egyféle, mert nem érünk rá „sütkérezni”. Kenyérebédkor és ozsonnára kenyér szalonnával vagy túróval. Kaszáláskor reggelenként, sőt napközben is pálinka, mert hűvösít. Esténként tarhonya-leves, délben fordított kása, melyet a banda-gazda főz, s melyre a társak szemeláttán annyi zsírt tékozol, mikor látják, hogy alig győzi visszalopkodni róla, mikor nem látják; mert „holnap is nap lesz”. A bandának ízlik az étel, nem hiába, úgy megzsírozta bátyám uram. „Tudnák csak!”
Szőlőmunkakor húsos étel jár a kapásnak. „Nem állok el kigyelmedhez”, ravaszkodik a „szegény ember” Kecskeméten, mikor fösvény gazda hívja; „a kigyelmed szőlejében sok a csont, mind kitörik a kapám éle!” „Híre sincs az én szőlőmben a csontnak, attól ugyan jöhetsz.” „No, a hol csont nincs a szőlőben, ott nem szoktak húst adni a kapásnak, hát csak nem mék!”
***
Abban a fekete betűkkel irott kalendáriomban, melynek munka a neve, időről időre kiragyognak az ünnepek piros betűi is, és a sík termőföldre, melyen a munkás ember dolgozik, oda látszik a templom is. Központja nemcsak a vallási, hanem bizonyos tekintetben a társadalmi életnek is. Ide czéloz a következő betűrímes versecske:
Hétfő hetibe,
Kedd kedvibe,
Szerda szerelmibe,
Csütörtök csüribe,
Péntek pitvarába,
Szombat szobájába,
Vasárnap kétszer az Istenházába!
A magyar ember szereti a maga templomát; jól esik a lelkének, ha hetenként egyszer igaz szíve szerint kiénekelheti magát benne; de, a nélkűl, hogy közönyös volna, nagy mértékben türelmes. Vallásos, de nem fanatikus. A különböző felekezetek, ha vegyesen laknak, tiszteletben tartják egymás áhitatának tárgyait, szertartásait, ünnepeit; megülik búcsúit, látogatják isteni tiszteleteit, és a jószívű öreg végrendeletében egyformán megemlékezik „szentegyházról” és „ekklézsiáról”, amazon a római katholikus, emezen a protestáns felekezetet értvén; nem is hívják egymást sem hivatalos, sem vulgáris néven, hanem e gyöngéd szóval: „az atyafiak”. Nem is volt a magyar alföld vallási villongások színhelye soha, s hogy minő bölcsességgel intéztük felekezet-közi ügyeinket, mutatja a czikkünkben tipusúl vett Kecskemét példája, hol nemcsak az összes polgári hivatalok betöltésénél volt meg az egymás iránti hagyományos figyelem, de még a képviselőválasztásoknál is állandóan fenn van tartva az elv, hogy egyik kerület képviselője katholikus, a másiké protestáns legyen.
A templomokban mindenütt példás csend és rend, mely utóbbi főként a templomból való kijövetelnél tűnik ki sok helyen. Először a leányok kor szerint, utánuk a fiatal asszonyok, végre az idősebbek. Azután a férfinembeli fiatalság, úgy a férfiak, végre az előljáróság. Mind egyenkint, lassú léptekkel; nincs rá eset, hogy valaki az előtte menőt megelőzné. Nem is volna tanácsos, mert nem a Tisztelendővel gyűlne meg a baja, hanem a biróval.
Azontúl a templom előtti (sok helyütt kerített) tér átváltozik a községi és társadalmi élet központjává. A biró itt teszi közzé a felsőbb rendeleteket, községtanácsi határozatokat; itt vitatják meg s döntik el a községet illető kérdéseket. Itt állapítják meg, a közmunkák hetirendjét: a kaszálás, aratás, gyűjtés, szüret kezdetét, a napszám, főként a kaszás napszám értékét; sőt régebben itt mondták ki az arató-részt is, mely ellen nem volt fölebbezés; nem is volt rá szükség, mert, noha maguk a gazdák határoztak, de oly méltányosan, hogy a „szegénység”-nek nem volt oka panaszra. Egész kis parlament, tisztességgel folyva le, mert a birónak, de még a helynek is megvan az illő tekintélye. De ha a kérdés mélyen érinti a magán érdekeket, vagy a biró ellen támadás készűl, nem ritkaság a heves szóváltás sem, a mikor aztán zúgás támad, s a nép feleselve oszlik szét.
De nemcsak parlament, törvényszék is volt hajdan. A tolvajcsínyen kapott vagy garázda engedetlen legény, a házasságtörő, a káromló itt vette el bűntetését 6–12 pálcza- vagy korbács-ütésben.
A fiatalság a két isteni tisztelet közötti időt itt szokta tölteni beszélgetéssel, játékkal, de minden zaj nélkűl, mert pázsitra, játszó helyre menni két templom előtt illetlen. Két templom után szabad a pázsit, kiürül a templomtér; de nem sokáig marad üres. Megjelennek az éltesebb és érdemesebb férfiak, s pipaszó és csendes beszélgetés között töltik el az időt a templom árnyékában.
A templom tövéből, sőt szentélyéből nőttek ki ünnepi szokásai is. Legjobban kezére esik még a szegény embernek is a karácsony, a mikor étel-ital bőven, melyből a szegénynek és a bethlehemeseknek is jut. A karácsonynyal együtt járó névnapok, – István, János, a fél város ezen a néven neveztetvén, nemkülönben az Aprószentek, melyen a legény 4–8–12 ágra font síbárjával (másutt mustár) a lyányos házakat sorba járja és a sivalkodó hajadonokat minden betegség ellen óvó ütlegeivel felfrissíti, – karácsony-számba mennek mind. Az asztal egész héten át terítve minden háznál, bőven osztja kincsét látogatónak, köszöntőnek.

Húsvéti öntözés.
Vágó Páltól
A húsvét mértékletesebb. Piros tojásai, szentelt sódarjai mosolyognak a terített asztalon, de a látogató már ritkább, mint karácsonyban. Annál zajosabb a húsvét másodnapja, melyen az ifjúság locsolni jár, s a kútak mellett vödörrel öntik nyakon vagy épen dézsába mártják a vigyázatlan leányt, a ki maga kereste magának a veszedelmet, de nem haragszik érte; sőt másnap aztán visszaadja kamatostul, mert az az ő napja.
Ugyancsak húsvét másodnapján cserélik ki a különben kevés vidéken szokásos mátka-tálat is, melyet a jó ismerősök vagy ismerkedni akarók süteménynyel és palaczk borral megrakva, küldenek valahova, a hol a kiszedett tárgyakat kicserélik, s ez által a küldővel össze-mátkásodnak, a mi azonos jelentésű a társ-pohárivással.
A pünkösd már egészen nyugodt. Ennek másodnapján (mert sátoros ünnep első napján nem szokás a faluból kimenni) vidéki ismerősök érkeznek, nem üres kézzel. Ha vendég nincs, délután vetés-nézni jár a gazda feleségével együtt.
A nagypéntek csendes elmélkedés és bőjt napja országszerte; még a kálvinista is bőjtöl e napon és csak meggy-levest és mákos-tésztát főz. Nagypénteken, nagyszombaton nem vetjük ekénket a földbe, mert Krisztus e napokon volt abban eltemetve.
Az úrnapi körmenetek fénye, mozgalmassága, fehérbe öltözött leánykáival, buzgó zsolozsmáival a templomtéreket és útczákat sugározza be. A körmenetek koronája hazánkban kétségkivűl a fővárosi Szent-István-napi körmenet augusztus 20-án, midőn a szent király ereklyéje, a „düchewseeghes zenth job keez” körűlhordoztatik. A körmenetben az összes papság vezetése alatt az előkelőségek, a hivatalok s a fővárosi nép nagy sokaságán kivűl, részt vesznek nemcsak a főváros vidéke, hanem a távolabb eső megyék népei is, kik e napra különböző tájviseletükben fölsereglenek.

Ünnepi körmenet.
Ebner Lajostól
Év utolsó estéjén (bővöd-, bévöd-este) mindenkinek jól kell utoljára lakni a megrakott asztalról; alkonyat után hamus fazekak, puskák és taraczkok pattognak, a szokásos szilveszteri köszöntések zengenek az ablakok alatt, gyermeksereg hangoztatja minden utczán öt-hat ház ajtajában:
Halott van, nagy halott, mégsem harangoznak,
A halottas háznál nem is síránkoznak,
A mely napon meghalt, el is temettetett,
Másnap a megholtnak gyermeke született.
Anya sohasem volt, mégis szűlt napokat,
Háromszázhatvanöt élő magzatokat, stb.
Hasonló kántálások folynak farsangban is, midőn a sihederek hosszú fa-nyárssal fegyverkezve járnak házról házra, a kapott ajándékot nyársra húzzák, s ha megtelt, hazatérnek a martalékkal lakodalmat csapni.
Az ünnepek délutánjait a fiatalság mindenütt játékkal, tánczczal tölti. Néha a korcsma udvarán tánczol, de legáltalánosabb a pázsiton (játszó) mulatás, hol laptáznak, futkároznak. Az alsó dunamelléki magyarság körtáncza érdekes látvány. A hány leány és új menyecske a faluban, sokszor százával is, kéz kezet fogva karikába áll s dalolva lejt jobbról balra. A dal rendszerint lassú magyar. Újabb-újabb dalok kerűlnek föl, míg végre a közelben álldogáló legénység rájok rohan, a koszorút széttépi, a dal s vele a táncz is frissbe csap át.
Farsangban, sátoros ünnepek másodnapján gyakoriak a rendezett bálok is ma már. A pusztai, tanyai nép sem akar elmaradni a várostól, s a gányók is mulatnak a maguk módja szerint. Hivogatásról pusztákon szó sem lehet; e helyett a rendező leállít a tanya szélébe egy fiatal jegenye-szálat, melynek hegyéről színes kendők lobognak, hírűl adván az egész pusztának, hogy „itten ma bál lészen”.
Az ilyen bálban két-három vályogvető czigány húzza késő hajnalig; és ha czigány nem akad, van tambura és czitera minden tanyán, sőt vannak a gányók közt ügyes guitározók is, kik a húrok halk zöngését élénk és erős fütytyel kisérik. Szentes vidékén „tekerő” a neve egy forgós billentyűs húros szerszámnak, melyet helyben készítenek s zenéjét énekkel kisérik. A duda nem magyar szerszám. A juhásztilinkó lágy sirásán elmerengünk, egyébként az egyes hangszert – a czimbalom kivételével – nem kedveljük, valamint a fúvó hangszereken sem lelkesűlünk, noha ma már sokfelé működnek a parasztlegényekből alakúlt síposbandák, kik ügyesen bánnak a fúvószerekkel. A tárogató, mely őseink lobbanékony vérét úgy föl tudta gyújtani, régiségtárakba kerűlt kiszakadt nyelvével. Ma már senki sem tudja megfújni; utolsó jajját több mint nyolczvan éve sikoltotta egy kiskun sípos ajakán.
Tánczunk egy van, csak tempója kettő. Lassúval kezdjük, frissel végezzük. Ennek is pedig törvénye: lassút hosszút, frisset rövidet; noha a szalonok ezt a törvényt már fölforgatták.
Lassú és friss; a tánczban csak ezt a két szót ismeri a magyar nép. Valamint hogy tánczot is csak egyet ismer, a magáért, mert a többi mind kalamajka. A magáét sem hívja magyarnak, hiszen tudni való, hogy úgy is az, – még kevésbé csárdásnak, mert ez előtte dísztelen szó, és a csárdás-táncz valami illetlen táncz lehet, mivelhogy a kihívó kaczér modort is csárdás magaviseletnek nevezi. A csárdás elnevezés nem a népnél született, hanem az úri körökben a 40-es években. Bizony nem is úgy járják ide lent, mint oda fent. Egészben véve illedelmes, takaros még a frisse is, míg a lassúja méltóságos; – toborzó alakjában pedig, midőn kilépnek a legények s a magán lejtés közben meg van engedve nemcsak sarkantyúval, hanem a két tenyérrel is kiverni a taktust, – igazi fegyvertáncz a bajnokidőkből. Egyszerre elhallgat a csitt-csatt, lány után néz a legény, „elhúzza” a kit kiszemel és ….
Hallgassunk el! Arany mondja tovább:
…….. A legény
Mértékre illeszti bokáit
És mintha súgár jegenye
Szellők dalára lejtene
Úgy andalog külön, sokáig.
És szembe, mindig szembe járja,
Mozdúlatát követve, párja
Ki mindenben és mindenütt
Ő tőle vár, ő tőle függ.
De majd vídámúl a zene
Vídámúl a táncz is vele,
És délczegebb és vidorabb
És majd közelb majd távolabb
Jár a legény … míg, mintegy díjúl
A szép arával egybe-símúl.
Művészi lépteit kimérve
Majd bal felé, majd jobb felé
Forgatja szépét, de kimélve,
Mint a zene mérsékelé,
A hölgy pedig fordúl vele
De úgy lép mintha lengene,
S lábak helyett a hosszú öltöny
Redői tartanák a földön.
De „három a táncz” így riad,
S együtt feláll több hős-legény,
Ugrósba víg-szökellve mén,
Társúl magához lejteni
Hölgyet szemel, hölgyet ragad.
Száz pár mozog, egyszerre mind,
Lesz véghetetlen labyrinth,
Egy össze szőt font tömkeleg
Megfoghatatlan egyveleg,
Melyben, a hány pár, annyi féle
A táncz alakja és szeszélye:
Mégis azonegy zene-mérték
Kormányozza mindenki léptét.
Ennek kimért mozgása dölyf,
Az csúszni látszik, mintha kérne,
Amaz, tüzes szemmel kisérve
Galambját űzi, mint az ölyv.
Itt jobbra-balra, a terem
Hosszában egy oldalfelez,
Mint gálya csöndes tengeren,
Vagy szembe széllel ha evez.
Ott egy ledér ölelni tárja
Keblét, s midőn rádőlne párja,
Csalfán kisíklik s neveti,
Hogy a cserben hagyott leány
Pirúlva megfenyegeti.
Ez csattogó sarkán dobol,
Az társa helyt más nőt rabol,
S büszkén mosolyog az elcsapott
Félvállról, hogyha mást kapott.
„Hajrá!” riad némely legény,
A másik így: „csóváld, csóváld!”
A harmadik dévaj pedig
Egy „szembe szívem”-et kiált..
De táncz közben sem olyan nagy legény a magyar legény, mint újonczozáskor. Sorozás előtt három nappal s utána három nappal már röpköd kalapjáról a sok színes szalag, csoportosan jár az útczákon fel s alá, s különféle változatú dalokban, főként a község háza előtt, tudtára adja a világnak, hogy ő neki nem parancsol többé a biró, sőt senki a világon, csak a király. Ellenben szeretőjéről, főként édes anyjáról a leggyöngédebb húrokat pengeti; tetszik neki, ha az anyja tördeli utána a kezét:
Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
Annak mindig van halottja,
Éjjel-nappal sirathatja.
Tetszik neki, ha siratják a lyányok, mert csak ekkor vigasztalhatja őket igaz szíve szerint torkaszakadtából. A katonaságtól nem fél, sőt szégyenli, ha kimustrálják. Sorozás előtti napon kocsikra rakodik az egész had, a szemközt jövőre palaczkot köszöngetve, dalolva robognak be az „állításra”, s hasonló élénkséggel térnek vissza is, – de most már a be-asszentáltak külön kocsira ülnek a kimustráltaktól. Sok helyütt az egész heti hejje-hujja a falu költségére íródik. A ki eleget tett hadkötelezettségének, hazatér eredeti foglalkozásához, de beszédjén, magatartásán meglátszik a katonaiskola. Rendesebbé, becsülettudóbbá, sőt mértékletesebbé lett, ellentétben obsitos őseivel, kik hajdan vénségükig megmaradtak dologtalanoknak, rakonczátlanoknak, falu-terheinek.
De, ha nagy legény a legény újonczállításkor, még nagyobb legény az apja képviselő-választáskor. Legénykedése nem pajkosságban tűnik ki. Ellenkezőleg. Érzi személye és szavazata fontosságát és rátartja magát. A szép beszéd igen hat rá, megérti s nem neheztel még az erős szóért sem, ha őszinte és szép formában van előadva. Mindamellett a legszebb beszédre sem adja be derekát, s politikai zászlójához ép oly szivósan ragaszkodik, mint vallásához, a nélkűl hogy itt vagy ott türelmetlen vagy haragtartó lenne; ezért összeütközésre még a legszenvedélyesebb izgalmak között is ritkán kerűl a dolog. Ha az ellenjelölt vagy ennek ajánlói megnyerték tetszését, otthon marad, hogy ha nem használhat neki, ne is ártson. A vesztegetés is az Alföldön vert legkevésbbé gyökeret. A jelölt borát megiszsza ha szívesen adják, de arra kevély hogy pénzért vagy borért adja el szavazatát. Sok helyen a szavazók lelkiismerete erős helyhatósági fegyelem alatt áll, s ha egyszer az előljáróság kitűzte a zászlót, az egész község alatta megy. A szögrehúzót, a gyanúst, a garázdát egy vagy más ürügy alatt veszteglésre szorítják, hogy ne gyalázza a helységet. Míg a választási előzmények folynak, heteken keresztűl zászlóktól, falragaszoktól virágzik a község; a nők is, kiknek honleányi kötelességeire a jelölt urak nem egyszer s nem is eredmény nélkűl hivatkoznak, élénk, sőt szenvedélyes részt vesznek a korteskedésben. Választás végén a bukott párt csendesen elvonúl, a győztes pedig riadallal ünnepli győzedelmét, a nagy áldomás után egyre lohadó élénkséggel haza robog, éljenzéseivel még egyszer fölveri az alvók nyugalmát. Más napra csöndes minden. Az sem ritkaság, hogy a választásra külön táborban vonuló ellenpártok választás után összevegyűlve térnek haza a győztes lobogója alatt, mert hiszen a megválasztott nem egy pártot képvisel most már, hanem az egész kerületet.
De ha elcsendesűl is a választási zaj, a szellem nem alszik. Ezt ébren tartják, sőt aczélozzák a társas körök, a minden kisebb-nagyobb városban évtizedek s főként a hatvanas évek óta fennálló úri kaszinók mintájára alakúlt, névleg ugyan tisztán közmívelődési, de valóságban inkább politikai színezetű intézmények. Ilyen kör minden helyen van már legalább egy, a nagyobb helyeken hármával, sőt tízével is. Mindegyiknek megvan a maga saját választotta neve (szabadelvű, negyvennyolczas, függetlenségi, gazdasági, iparos, polgári), mely azonban sokszor valamely gúnynévbe (ökrös, mezitlábos, pusztakereső, faggyu-gyertyás) enyészik el, sokszor ismét a vezérszerepet vivő egyéniség, vagy épen a kör szolgájának nevét veszi föl. Minden körnek megvan a maga, aránylag széles alapokon szervezett hivatalkara, úgy rendezve be, hogy mivel a magyar ember, mint minden ember, szereti a czímeket, mennél többnek jusson belőlök, s a ki pénztárnok, gazda, számvevő, ellenőr, könyvtárnok nem lehet, lehessen legalább választmány. Elnökségig kevésnek emelkednek a szemei, mert ezzel a méltósággal előkelő úri embert szoktunk megtisztelni, a kinek pártfogása egy s más haszonnal is jár, s a ki a rendes közgyűléseken föl is keres bennünket, egyébként pedig nem sokat aggat. Akad poéta is, ki a nevezetesebb eseményeket megénekli, kortes-dalokat gyárt, kitől rettegnek a falusi közélet esetlenebb vagy ágaskodóbb alakjai. Sőt szónokaink is vannak feles-számmal, olyanok is, kik mesterileg tudják nyakát szegni nyelvnek és gondolatnak, de olyanok is, kik keresetlen ékesszólásukkal a parlamentben sem vallanának szégyent.
De a köröknek nem mindenki lehet tagja, s nem is akar. Vén magyarok, kik lenéznek minden újítást, s gyanús szemmel néznek minden mozgalmat, a minek nem lesz jó vége; kevély parasztok, kik kicsinylik a mesterembert is, a kisebb gazdát is, a poétát is, az urakat is; kegyes lelkek, kik a köröket a templom ellentéteinek tekintik, s minden betűt, mely nem vallásról beszél, hiábavalóságnak tartanak, bizony nem dobnak ám ki két-három forintot azért, hogy egész esztendőn át nyeljék a hazugságot és pipafüstöt. Hát hiszen, ha valami történik a világban, úgyis csak meghozza azt az asszony a piaczról. Minek azért vén embernek oskolába járni? A mit az asszonytól meg nem tudunk, megtudjuk a szárazmalomban. Ott legalább azzal beszél az ember, a kivel összeszokott; nem is kell négy fal közé szorúlni, mint a betegnek, mert a malom barátságos ernyője alatt öten-hatan is megférünk egy padon, s látjuk a járókelőket is, – azokon kivűl pedig az Isten szép napját egész nyugovásáig, a kit nem azért adott ő szent felsége, hogy ablakból lesse az ember. Ez az igazi Népkör! Csakhogy sokkal aristokratikusabb, mert ide nem lehet minden embernek két-három forintért beiratkozni; ott csak vérbeliek, törzsökös emberek megszokott köre gyűl egybe: gazd’uram (mert szárazmalma csak annak van, a kinek magának is van mit őrletnie) meg a régi komák, kikkel együtt kerülték az oskolát, aztán a jó szomszédság és atyafiság. Az úri rendből csak azok, a kik kevélységből adják a parasztot, mert ilyen is van közöttünk elég. Nem egy tisztújítás a szárazmalmok eresze alól indúl ki, s nem egy közgazdasági ügyet ott intéznek el.

Népkör egy alföldi városban.
Pataky Lászlótól
Hát az a temérdek polgártárs, magyarosabban „atyafi uram”, a ki sem az olvasó-egyletek, sem a szárazmalmok kerítései között nem kiván okosodni, a félváros tanyákon lakó népe? Azokat sem hagyta világosság nélkűl a társadalmi élet nemtője. Ezek számára van fenntartva a városháza tere, mely a közéletnek mindazt a mozzanatát magában foglalja, a melyet olvasókörök és szárazmalmok csak rész szerént ölelhetnek föl. Mikor a vasárnapi isteni tiszteletnek vége van, következik a második prédikáczió, melyet a községi biró s városokon valamelyik jegyző tart, s melyet az uraimék nagyobb figyelemmel hallgatnak, s jobban is megértenek, mint imént a tisztelendő kemény dorgálódzásait. Az ezer barna fej, az ezer fekete subagallér közűl a hirdetőre függesztett szemmel vési emlékébe a hallottakat, s haragos vagy jókedvű morajjal mondja ki itéletét, kivált a legutolsó czikkre, mely rendszerint bizonyos polgári kötelességre való emlékeztetést foglal magában, melynek nem teljesítése a „végrehajtó”, vagy – mint néhol nevezik – „erőltető” látogatását helyezi kilátásba.
A jegyző leszáll a hivatalos állványról (nagyobb helyen a városháza erkélyéről) és a „sokfejű szörny” pipára gyújt, csoportokra oszlik, tanakodik, híreket és eszméket cserél, míg a déli harangszó és az „asszony” iránti köteles tekintetek haza nem parancsolják.
Ez a városház tere népünknek politikai és társadalmi iskolája. Mint egykor az athenei polgár, a ki itt megjelen (s ki ne jelenne meg vasárnap?) „nem foglalatos egyébben, hanem csak újságnak beszélésében és hallgatásában”. A pártküzdelmek – ha vannak – itt folynak le; mozgalmas napokban a szónokok, a népvezérek itt adják egymásnak, vagy fojtják egymás torkába a szót; a képviselőjelöltek itt buzdítanak, fenyegetőznek, igérnek, s itt szedik első babéraikat a harsogó éljenekben, vagy, ha hangjukból a kellem, modorukból a jó izlés, beszédükből a meggyőződés hiányzik, itt kapják ki a magukét attól az irgalmatlan ostortól, a mivel ezeknek a subás parasztoknak kaczaja végig csőrdít rajtok. Mert meg tudja itélni.
A város- vagy község háza előtt (s egyebütt is a köztereken) hosszú padok állanak a közönség kényelmére. Ezek a padok (szakáll-szárítók, csúfolók széke) hétköznapokon a községi tisztviselők és éltesebb tisztes egyének gyűlőhelye. Egy másik „kör”, mondjuk, egy másik szárazmalom, hol a régi emlékek megőröltetnek, adomák fogannak, ötletek szülemlenek, kedélyes évelődések rakétái sisteregnek és a szelid emberszólás gyakoroltatik. Ma már ezeknek is tűnőfélben a napjok, de atyáink idejében, mintha a patriarkhák sátrai, vagy a Priamus kapuja előtt állt volna az ember. Szálljunk vissza közéjök.
A tiszti karban biró uram a feje (tudniillik a látható fő, mert a láthatatlan a jegyző, a „kis-isten”) az egész tanácsnak; törvénybiró uram az apróbb pereket itéli fejből; második biró uram a közvagyont kezeli; borbiró uram kötelességeit a neve határozza meg; az ő gondja az italmérés akár haszonbérbe adva, akár házilag kezelve; körűlöttük a 6–12 szenátor; ezeken kivűl, de hozzájok közel esik a 60 vagy 100 polgárból álló képviselő testület. A kapitány a belső rend fölött őrködik, míg a komiszárus gyors lovával és gyors lovú „hadnagyaival” (Szegeden, Kecskeméten, a megyéken híres, s néha – hírhedt emberek) a délibábos pusztának betyár-romantikában szereplő alakjai. Ezek a községi közigazgatás, polgári és bűnügyi biráskodás, sőt a statutum-alkotás tényezői, kiket a közönség választ bizonyos időkre.

Publikáczió a városház erkélyéről Karczagon.
Pataky Lászlótól
Az alsóbb rendeket az előljáróság (tanács) részint fogadja, részint rendeli. Tizedesek, hajdúk, bakterek, kik rendszerint katonaviselt emberek, a szegényebb osztályból fogadva, fizetésért szolgálnak. A „polgár”, a „kisbiró”, a „városi hadnagy” saját lován, apródokra emlékeztető alakok, jobb módú családok ügyesebb sarjai, majdnem becsületből szolgálnak. Hivatják, sőt karhatalommal is engedik magukat kényszeríttetni, sőt el is bujdosnak szőlőbe, tanyára, erdőre a kényszerítés elől, de meg is engedik magukat fogatni, kötélnek állnak, elkészíttetik az egyenruhát, fölnyergelik a lovat, felöltik a lobogós gyolcsgatyát, és szolgálnak kényesen egy-két évig. Itt tanúlják az előljárói tudományt, mert idővel ők lesznek a birák-uraimék.
Az egész közigazgatásnak élő hivatalos ujsága a dobos-bakter, kinek e hivatalhoz illő tüdővel kell birnia, azon kivűl kellő tekintélylyel, sőt bizonyos leleményességgel és humorral. Bizony nem is kis mesterség az, a mit jegyző uram ma papirosról kihirdetett, újra elmondani észből, és elmondani szó-hiba nélkűl, bele-sűlés nélkűl. A közbeszólások és meg-észrevételezések az útczai közönségnél is csak úgy divatban vannak, mint a parlamentekben. Azokra neki rögtön vissza kell vágnia, különben jobb ha a föld megnyílik alatta. Néha rögtönzésekre is vetemedik, melyekért köztetszés a jutalma. Ilyenformák „A városba bejött az ellenség, a kinek fegyvere van … (jól eldugja, mert pórúl jár).”
De a mulandóság ezen világában minden változik. Birókat, szenátorokat a nép szeszélye, – tizedeseket, hadnagyokat a biráké elnyeli, eltemeti mind. Jönnek és eltűnnek a közélet magaslatáról; csak egy személy van, a kinek lábai előtt a változandóság hullámai ártalom nélkűl folynak el: ez a város kocsisa. Mert birót, szenátort annyit kap az ember, a hányat akar, de a lovak mellé ember kell. Ember bizony még két lóhoz is, hát még négyhez, a melyen minden valamirevaló város urai járni szoktak. Hát még az öthöz, mely azonban csak Jászberényt vagy Debreczent illeti meg. De ösmeri is a világ az ilyen ötös fogatokat kocsisostúl jobban, mint a hintóban űlő főbiró urakat.
És még egy örökös hivatal a nem rég múltból: a város gazd’asszonyáé. Mert valamint a ló, úgy a főző kanál sem jó, ha kézről-kézre jár. Igen. A városnak gazd’asszonya is van, és van hozzá való konyhája, konyhaedényei, katlanai, kemenczéi, terítékei. A majdnem fizetés nélkűl szolgáló városatyáknak az immunitáson kivűl volt még letéve némi hasznuk az ősi elvből: A ki hol dolgozott, ott egyék. E szerint, ha birák uramék itéltek és tárgyaltak: űlés végével kiki haza oszlott a maga asztalához; de, ha külső munkában voltak foglalatosak, ha jószágot számláltak, gabonát részeltek, erdőt vágattak, kaszálót osztottak, nádat árvereztek, deputáczióban jártak: semmi napidíj ilyenkor. A napidíj ott várta őket a város kéményén kanyargó füst alakjában. Borról borbiró uram gondoskodott; húsneműt, fűszereket a város boltjai és mészárszékei szolgáltatták, melyek mind úgy voltak bérbe adva, hogy az ilyen „accommodatio” előre be volt tudva. A királynak, a palatinusnak, a főispánnak is nem egyszer volt neve napja az ő kalendáriumukban, hogy a tanácsbelieket ne is említsük; ezen czélokra a zálogot és birságot a juhászok szolgáltatták, kiket akkor kapott az ember tilosban, a mikor akart. A peres felek sem jöttek üres kézzel, a mi nem volt corruptio; irigyelték bár, de meg nem rótták. Keleti fajunk szeret ajándékkal járúlni följebbvalóihoz, a nélkűl hogy a jóakaratú fogadtatáson kivűl egyéb viszonzást várna. Ezt a hajlamot ma sem vetkezte le. Sok biró még ma is alig győzi visszaútasítani a pitvarában termett lisztet, bort, gyümölcsöt, de van annyi érzéke, hogy a „jóhiszemű vesztegetőre” nem sujt mindjárt a törvény szigorával. „Tud-e kend még valamit fölhozni (mentségűl)?” kérdé egy biró a verekedő juhásztól. „Most nem tudok”, felel a juhász, „de Dömötörre nevelek egy jó vágót a tekintetes úrnak” … Néha magasabb vendégek érkeztek; ezeknek a város házánál külön tiszti szállás állt fogadásukra, s egyébként is a város vendégei voltak. A főszolgabiró, a kerületi kapitány, az átútazó katonatisztek vígan töltötték velünk az időt féléjszakáig. És ha deák, ha kéregető barát, vagy épen „napkeleti fejedelem” (koldúló török) érkezett, a város ellátta őket, még útravalót, sőt ha a lovak ráértek, előfogatot is adtak nekik egy dűlőföldnyire.

Hirdetés dobszóval.
Vágó Páltól
Mind ezek csak voltak.
És a magyar asszony? Annak is megvan a maga mulatsága. Van egy példabeszédünk, mely az ő mulatságainak irányát megszabja. „Üres kamarának bolond a gazd’asszonya.” Ebből folyólag, noha férjével egyenlő szabadságot élvez is, ritkán s csak rövid időre hagyja el házát, melyet élelmezési tekintetben úgy kell berendeznie, hogy akár hónapokig se szoruljon se boltra, se piaczra, se szomszédba. Lisztje, főzeléke őszszel, zsiradékja télen bekészítve egész esztendőre; mészárszéke részint a padláson felfüstölt hús, részint az udvaron sereglő baromfi-féle, még pedig oly szép számmal, hogy népes és vagyonos családok is egész éven át alig néhány forinttal „gazdagítják” a mészárost. Mindezt napról napra csendben előre nézve intézi; ez az ő állandó mulatsága úgy, hogy családi tanácsot csak a nagyobb és fontosabb alkalmakra gyűjt össze az atyafi- vagy szomszédasszonyokból. Ilyen nagyobb mulatság a tarhonya-készítés sikértől összeálló lisztből, melybe tojást verhetnek bármennyit, de vízből egy csöppnek hozzákeveredni nem szabad, tavaszi verőfényes napokon, midőn a tarhonya-rostákból a négy-öt pár csontos kéztől gyúrt tészta apró sörét-szerű szemei hullanak s az udvar hosszában fehér abroszszal leterített asztalokon száradnak nyári eleségűl. Hasonló gondoskodással készűl egy másik szárított tésztanemű, a lebbencs is. Mindkettő szárított állapotban sokáig eltartható, tartalmas és könnyen elkészíthető eledel, ezért nemcsak a pásztor-cserényeknél, vagy a cselédek heti eleségében, de még a mérnök urak pusztai étrendjében is kiváló helyet foglal el. Még fontosabb a szappanfőzés, melyet régi magyar asszonyaink ma is szíksóval eszközölnek, mert igaz ugyan, hogy ez két-három napi munkába kerűl, de megnézheti aztán a király is! Fehér, mint a gyolcs; kemény, mint a kő; jól habzik s még sem kopik, nem zsíros; azon kivűl a kék szappana, a mi a szódán főttnek nincs, maga megéri a fáradságot. Még a lúgját sem öntjük ki, mert a fonálmosásnál az is aranyat ér. Törekszik is minden jóravaló asszony, hogy mennél több szappanja legyen, mert a mestergerendán a gazda czímere a könyv, de a gazd’asszonyé a szappan! Aztán jóravaló asszony nem is mos idei szappannal, mert az még nincs kiszáradva. Már pedig, ha azt akarjuk, hogy tavalyi is legyen, akkor a leölt sertések tepertőjét idejében le kell önteni hamuval, hogy a torkos cselédség el ne horgászsza. Ilyen fontos czikke levén a háztartásnak a jó szappan, nem csuda, ha főzése mulatság számba megy, melyre, mint valami ünnepélyre, a bizalmasok összegyűlnek, sőt az atyafi-lányok is oda parancsoltatnak tanúlni. A leggondosabb vigyázattal, de mégis csak találomra s marokkal mércsikélik és rakják az üstbe a lúg elemeit, a szíksót és meszet, s míg a keverék forr, a tisztasághoz szokott alakok most mint a Macbeth boszorkányai, legelnyűttebb ruháikba patyolálva állják körűl a fortyogó üstöt, kezükben tartva a lúg-mérő tollat, melyet koronként a folyadékba mártogatnak. Mikor a lúg egyszerre eleszi a bele mártott tollat, ez annak a jele, hogy elég erős. Ekkor higgadni engedik a keveréket egy nagy dézsában, s mikor leülepedett, a tiszta lúgot újra felöntik, s bele a zsiradék-félét, melyet aztán nagy vas-kanállal csendesen kavargatnak mindaddig, míg a szappan el nem válik a lúgtól. Ez a kritikus pillanat. Ha elvált: egy kis ozsonnában nyilatkozik a diadal. Ha nem akar elválni, ha az emberi tudomány önmagából kifogy, természetfeletti erőkhöz folyamodunk, melyeket babonának nevezünk s a melyekből megtanúlunk annyit, hogy minden babonánál hathatósabb a jó lúg, melyet újra kell készíteni. Ha készen van, lemerjük, keretbe öntjük, s benne hagyjuk míg meg nem keményedik; akkor kiveszszük, koczkákra szeldeljük, s felrakjuk a mestergerendára.

Ötös fogat a Jászságban.
Vágó Páltól
De nemcsak a szappanfőzésben tűnnek ki asszonyaink, hanem a mosásban is. „A tisztaság egészség” – mondja a magyar asszony, s ezt a helyes elvet derekasan meg is valósítja. Ágyneműje, asztali abrosza s a család minden fehérneműje olyan, „mint a hó”, pedig a vászon legtöbbnyire közönséges házi vászon. Gyolcsot csak ünnepi ruházatúl használnak. Mosáshoz legjobban szereti a magyar asszony az eső- és folyóvizet. Télen, mikor esővízgyűjtésről szó sem lehet, a kútvíz is megjárja; de, a hol folyóvíz van, a legcsikorgóbb hidegben is annak adnak elsőbbséget. Az apjuk, vagy a család valamely férfi tagja léket vág a folyó jegén, a fehérnép pedig összeszedi a „sulykolni valót” meg a munkához való eszközöket: a mosó-széket meg a sulykot. Egy marék szalmát tesz a lába alá a lék mellé s hozzá lát a lucskos munkához. Olykor többen, vagy épen sokan hurczolkodnak ki a jégre s olyan pattogó sulykolást visznek véghez, hogy zeng bele az egész vízkörnyék. Mennél nagyobb a hideg, annál inkább kipirúlnak az arczok és kezek, s ritka, hogy az ilyen sulykoló asszonyok, lányok csak náthát is kapjanak. Pedig bizony ugyancsak vékonyan vannak öltözve s még a vékony szoknyát is fölakgatják két oldalt.
A mosáshoz boltból venni a szappant csak olyan szégyen, mint a kenyeret piaczról hordani vagy péknél sütni. Mert mi itthon-sült kenyérrel élünk, s nálunk az a „híres” asszony, a ki nem tud kenyeret sütni. A kenyér anyaga nem jő tekintetbe, mert „a jó asszony fürészporból is jót süt”; egyébként az egész Alföld nagy részben búzakenyérrel él. Egyszerre több kenyeret, négyet-hatot, és pedig jó nagyokat szoktunk sütni, s a kenyér bevetésénél mutatkozó ügyességet az asszony egészségének s karja erejének próbájáúl is szoktuk tekinteni. Nem kell félni, hogy a sok kenyér ránk szárad! Sokan vagyunk, s ha ránk szárad, sem baj; annál tovább tart.
Kevesen szokták ma már a mai petroleumos világban a gyertyamártást, mely hajdan egyik czímere volt gazd’asszonyainknak. A sajtkészítés ellenben még mindig nevezetes jövedelmet ád, kivált a tanyai gazdálkodásban.
Még csak a különféle aprómarhák tenyésztését és a házi kert állandó gondozását, végre a lakóház gyakori bemeszelését kell megemlítenünk, s mindenről megemlékeztünk, a mi a magyar parasztasszonynak mulatság.

Mosó asszonyok télen a folyónál.
Aggházy Gyulától
A férfi és női nem ezen itt jelzett szórakozásai és mulatságai fölött messze kimagaslanak a minden kor, nem, sőt osztály találkozási helyéűl szolgáló vásárok. A messze vidék ötlovas hintókon robogó nagy-uraitól és a síkságokon gulyáikkal uralkodó gazdag parasztoktól kezdve le a vásári koldusokig, kik a sátorsorok torkolatánál hasítják siralmas énekeiket, minden élő megjelen Debreczen, Kecskemét, Szabadka, Szeged, Gyula és a példabeszédileg is híres Túr sokadalomnak nevezett vásárjain. A vásárok gyülekezése rendszerint ünnepre vagy vasárnapra esik. Jó Béla királyunk ezelőtt nyolczszáz esztendővel már megpróbálta szombatra tenni, de sikertelenűl. A jószágvásár nem enged vasárnapi jogaiból, s a szent napon gulya-, ménes-, juhnyájak gyülekeznek és szoronganak a város területével egyenlő nagyságú vásártéreken. Ez a nap a tömött erszények napja. Következő napon kezdődik a gyalogvásár; jó alkalom a szegény embernek egy kissé kifényelegnie magát, mert annyi jó szó, annyi nyájas tekintet egész éven át sem éri, mint a mennyiben egy óra alatt részesíti az élelmes vásári szabók és kartonkereskedők udvariassága. Egyedűl a szűcsök a rátartók, mert az ő árújok hízelkedés nélkűl is kél. No meg a Laczi-konyhák (pecsenyés sátrak) boldog tulajdonosai, mert a vidám zene s a friss pecsenye-illat hatalmasabb minden emberi nyelvnél. Itt a tények beszélnek. Mint Arany festi:
Mindjárt elől víg tűz szikrája pattog,
Tánczos betyárok ércz tenyere csattog,
Szellős ruhában járják ott kivűl,
Egyik se fél, hogy megfázik, kihűl,
Mert e’ faj egyszer kap hűlést csupán,
S nem lesz melegje többé azután ….
Azok ott már jó helyen vannak, s legfeljebb a mámor vagy a komiszárus szab határt kedvüknek. Sokkal csöndesebb és ártatlanabb a vásári élet a „kávés asztalok” körűl, melyek egy-egy pléh-konyha mellett állnak tele rakva fél- és negyedliteres bögrékkel, melyekben az asztal asszonya „friss kávét” mér az arra éhezőknek. Egész csoport asszony, lány állja körűl a párolgó asztalt s boldogan fogyasztják a vékony kávét, mely kávéját illetőleg épen nem elsőrendű ugyan, de a teje annál fínomabb; friss fejésű, friss forralású, az urak sem isznak különbet. A jó vásárosok közűl azonban különösen a tanyai lakosoknak csak így vásári alkalommal van módjuk a kávézgatásban. Egyik-egyik ki is veszi belőle a részét úgy, hogy két-három bögrényit is elfogyaszt. „Azért vásár a vásár, hogy jól éljünk benne!” A reális forgalom még ott nyüzsög a sátrak útczáin. Férj és feleség elválhatatlanok; mert a mily korlátlan úr az „ember” a jószág adás-vevésnél, épen olyan alárendelt valóság a gyalogvásárban. Csizmáját, subáját, kalapját, kékbelijét mind az asszony ízlése választja, szabja meg, az asszony alkuszsza ki sok patvarkodással, s a jámbor férjnek csak akkor kezdődik a szerepe, mikor az alku megvan, s a rosz vásár miatt siránkozó kalmár a tenyerébe csap. Viselje kigyelmed egészséggel! Megvan vásárolva minden; a bárány férj követi az uralomra jutott asszonyt az edényvásárba is, titkon sóhajtva a nagy pénzfecsérlés miatt, holott úgy is leszakad már otthon a polcz a temérdek kis bögre, nagy bögre alatt, – körűlöttük sürög-forog legénység és fehérnép, vásárfiát követelve, cserélve, ismerkedve és megismerkedve örökre is; vett portékáikkal lassú kényességgel bámúltatják magukat; öcsém uraméknak nyakukban az irhás suba, vállukon a régi, és két kalap a fejükben egymás tetején, a régi meg az új. Erőtelenebb bácsik dünnyögve bandúkolnak haza felé, hajtja őket az asszony, mert a bácsi már a negyedik csomó „masinát” gyújtogatja, mégsem bír rágyújtani. Gazd’uram sóhajtozhat; a cserépedény-vásárlásnak sohasem lesz vége. Már egy egész nyalábbal összeszedett a ravasz teremtés, nyilván hogy egy maga ne bírja haza. „Hát egy kis áldomás, anyjuk!” – szól végre bátortalan bátorsággal. „Áldomás! ott az öt gyerek, az a keed áldomása!” – felel a menyecske, s megrakja serpenyővel a kaszához szokott karokat. Pedig az áldomásnak megtagadása egészen alkotmány elleni merénylet Magyarországon. Mert akár eladunk, akár veszünk, akár keresztelünk, akár temetünk, az áldomásnak meg kellene ám lenni. Hogyne! mikor ez a szokás ezer esztendős örökünk, ránk szállva honszerző őseinkről, kik a Tarczal hegyén „magnum fecerunt áldumás”.

Piaczi kávémérés Szolnokon.
Ebner Lajostól
A vásár poros és fárasztó. Sokkal kedvesebb, félig vallási, félig polgári, – félig családi, félig társadalmi ünnep a búcsú, hol a rokon elemek találkoznak és az idegen elemek is rokonúlnak. A római és görög katholikusok, a szerbek, a sokaczok búcsúi, a bácskai kálvinista németek templomnapjai, délelőtt áhítatosságra, délután barátkozásra és vigalmakra osztva be, midőn minden háznál terített asztal, minden udvarban a házról-házra járó czigány zenéje mellett táncz és áldomás van. Vendéget nem szoktunk búcsúra hívni, de minden becsületes embert, idegent is, a ki megtiszteli házunkat, szívesen látunk. Vidéki legényeknek is megtörlik a lyányos házaknál a széket, és a vidéki leányokat sorba tánczoltatják a helybeli legények, mert a búcsú egyszersmind leány- és háztűznézési alkalom is. Legény-verekedés, a miről a dunántúli búcsúk híresek, az Alföldön ritkán fordúl elő. Minden keresztény felekezetnek van búcsúja, csak a protestáns magyarságnak nincs, de azért ő sem gyűlöli, a mi jó. Sokacz, szerb, német stb. ösmerőseit (így nevezzük azt, a mit a rómaiak hospesnek hívtak) búcsúikon látogatja meg, kiket ő viszont szüretre vagy sátoros ünnepekre hívogat. Ha pedig velök egy községben lakik, csakúgy el-lakja a búcsút, mint katholikus szomszédja. Kapuja csak úgy tárva, udvara telve, asztala terítve, szíve nyílva. Mért ne örűlne ő is, ha felebarátja örűl! Nem volna akkor magyar a nevünk!

Országos vásár.
Greguss Jánostól
Búcsú számba megy némely alföldi városban a juh-gazdálkodás évzáró napja, a Dömötör is. Búcsú, de nem vallási jellegű, tisztán vigalmi „szent-heverd-el nap”. E napon tartatnak a népes juh-hetivásárok; ezen a napon számol be a juhász s izzadja le egész évi utólérhetetlen furfangjait, melyeket a birge-kicseréléssel és esett bőrökkel elkövetett. „Kárban sohsem marad” természetesen; a gazdáénak is meg kell lenni, a magáénak még inkább, csakhogy kövérebb állapotban. Juhász-titok az, hogy noha együtt legelnek, a juhász birgéje mégis jobb mint a gazdáé. Mikor az elszámolás megtörtént, a gazdaság vacsorára gyűl össze (Dömötörözés; juhbál). A juhász lerántja egy kövér birkának a bundáját, megfőzi juhászosan, körűlülik a bográcsot juhászostúl, és mivel fehércseléd nincs jelen, vagy csak kevés számmal, nem tartózkodik a kancsó sem; kerül jobbra, kerül balra; megterem a nóta, a dal; a dalhoz a Toklyó bandája; a húrok nyomán lábra kél a padlódöngető tapsos férfitoborzó. Éjfél felé elpihen a láb, megnyílik a férfitorok ércze, szóba jön Verbász is, Pákozd is, (kedves nevek a boldog nemzetőr-világból; vagy Pákozdnál, vagy Verbásznál ott voltunk mindannyian,) és a ki idegen az ablakon keresztűl szemléli a jelenetet, egyszerre tisztába jön vele, mi az, mikor „sírva vígad a magyar”.
* * *
Czikkünk folyamában több ízben kötöttük a mezei munka egy s más ágát valamely név- vagy ünnepnaphoz. Ez azért történt, mert az időt szívesebben osztjuk s határozzuk meg ezek szerint, mint hónapok és számozott napok szerint. Vásárjaink Balázs, József, Medárd, Nyakavágó Szent-János, Miklós, stb. nevekkel vannak kapcsolatban, úgy szintén veteményezéseink, betakarításaink és időjóslataink is. Hogy a temérdekből csak néhányat – s valószinűleg a szomszéd népekkel is részben közöset említsünk: Ha megcsordúl Vincze, megtelik a pincze. – Ha Pál fordúl köddel, ember elhull döggel. – Ha fénylik Gyertyaszentelő, az ízéket is szedd elő, mit a juhász így változtat: Gyertyaszentelőkor inkább a farkas ordítson be, mint a nap süssön be az ablakon. – Zsuzsánna napján megszólal a pipiske. – Mátyás ront, ha talál, ha nem talál, csinál (jeget). – Ha Mátyás éjszakáján fagy, utána negyven napig fagy; és ha Medárd napján esik, utána negyven napig esik. – Gergely megrázza szakállát. – Sándor, József, Benedek, zsákkal hozza a meleget. – Szent-György temérdek érdemeit ki tudná elszámlálni, és a fagyos szenteket, valamint Orbán fagyzáró napját ki ne ismerné? Nagypéntek bornyubillegezés, Szent-György a barom kiverés, néhol cselédfogadás napja. A Húgó hetében kelt baromfi eldöglik. A dinnyét Húgó után lehet vetni, de legjobb az esztendő századik napján, melytől ismét század napra várhatni zsendűlését; valódi érésideje azonban két Lőrincz köze. Medárd a kaszálás hete; Gothárd napján vetjük az ugorkát, Úrnapján ellenben a téli retket. Péter-Pálkor megroppan a búza töve; Sarlós és Illés között mozog az aratás. Két asszony napja közt kell gyűjtögetni télére a tojást. Illés hetében hordhatunk, István királylyal nyomtatunk; (István királylyal búcsúznak gólyáink is). Kisasszony hetére jó gazdának zöld a rozsvetése; a búza Szent-Mihály előtt két héttel és utána két héttel vethető legalkalmasabban. Egyébként úgy is szoktuk mondani: Őszit porba, tavaszit sárba, azaz: minél korábban mind a kettőt. A márcziusi hó árt a földnek, még ha zsákban huzzák is rajta végig. Használ ellenben a leány arczának mosdásra. Fekete karácsonyra fehér husvétot jóslunk. Terézia Vendel-lel szüretel, de bora csak Márton napra forr ki. Lukács, Dömötör juhászt számoltat, valamint hogy őseink is Dömötörre szokták befejezni évi számadásukat a törökkel. Erzsébetre a rideg gulya, Katalinra a szilaj-ménes kerűl haza. Luczának nem marad más, mint a Lucza-napi szél, továbbá a Lucza-napi aprólékos babonák, és a Lucza-széke, melyet Lucza-napján kell munkába venni s karácsonyra elkészíteni úgy, hogy a közbeneső napokon is naponként tegyünk rajta egy-egy vágást. (Innen a példabeszéd: „úgy készűl, mint a Lucza-széke” = lassan.) Ezen a széken ülve aztán karácsony éjszakáján legény, leány megláthatja a jövendő-belijét, valamint a boszorkányokat is, a kinek van hozzávaló szeme vagy ihlete.
De mit törődünk mi Luczával és az ő szélvészeivel, mikor az Advent vesz körűl bennünket a maga borús egével és derűlt nyugalmával; mikor meleg szobánkból, telt kamaránkból ki van zárva legalább néhány hónapra a törődés és aggódás! Reggeli nyolcz órakor az Isten házába megyünk énekelgetni, onnét a piaczra vagy a községházához szót érteni; délután a kovácsműhely vídám sziporkái, vagy a száraz-molnár lisztes sapkája hívogatnak politikai eszmecserére; estefelé a jószágot látjuk el. Ez a napi rendje annak az embernek, a ki ezelőtt négy hónappal hétszámra nem aludt egy húzomban négy órát.
Estére kigyúlad a mécs a „nagy házban”, s míg a fehér nép újján gyorsan fut orsójára a fonál, mi olvasunk nekik fennhangon, népies lapokból, szent vagy nemzeti történetekből, Petőfi és Arany műveiből, s mind abból, a mit a „kör” könyvtára nyújt.
Mikor az olvasást megelégeltük: asztal terűl s az asztalra friss sertéspecsenye („új hús”) kerűl, magunk hízlalása (nagyon szegény ember az, a ki sertést sem ölt); édes málé, magunk termesztése; fehér sajt, magunk sajtolása; ízes gyümölcs, magunk ültetése: csípős bor, magunk szűrése. De mindez nem egyszerre. Olyan tékozlók nem vagyunk. Csak módjával, váltogatva.
A rokkák megállanak, kés-villa megcsörren; oskolás-leánykánk asztaláldást mond; asztal mellé ül, a ki asztalhoz való, kor és rang szerint egymás mellett. Az aszalfőt, vagyis az asztal felső szélét a gazda foglalja el egymaga; ő mellette nem ül senki. Nincs is ott már hely, mert balján az asztalpad sarkában áll a kerek kosár s abban a kenyér; tiszta-búza parasztra őrletve s néha egy kis málé-lisztlánggal vegyítve; kenyér, a minőt egy nemzet asszonya sem tud sütni, kivált nyolczával-tízével napfelköltre, – csak a mi feleségeink. Puha, foszlós bélű, fényes fekete héjjú, rózsás nyílású hatalmas félgömb, „mint egy taliga-kerék”. Az ember leveszi báránybő süvegét, mielőtt hozzá nyúlna, s keresztet vet rá késével, mielőtt megszegné.
Hát ez a kenyér áll a gazda balján az asztalfőnél, jobbján pedig az a láthatatlan valaki, kihez imént az asztal-áldás szállt. Tudja ezt a magyar ember, hogy így van; ezért nem hágy maga mellé ülni senki se jobbról, se balról, s ezért szokta mondani: „Csak az Isten el ne hagyjon, meg a búza-kenyér!

Asztal-áldás.
Vágó Páltól

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages