Házépítés és berendezés.
Házépítés és berendezés.
Ha a magyarság összes lakóhelyeit egyszerre át lehetne tekinteni, könnyen megtudná az ember különböztetni a volt jobbágyság faluit a szabadalmas vagy köznemesi telepektől. Amazok általában rendezettebbek, egyenes utczákkal, tágas telkekkel, a mint azt egy tervező földesúri hatalom meggondoltan elrendelte; míg emezek terv nélkűl, tetszés szerint, össze-vissza, labyrinth-szerű, szűk és girbe-gurba utczákkal, de szintén téres belsőségekkel, melyek közűl a módosabb gazdák tágas udvarai, és a többnyire város vagy falu végén („juh-szélen”) díszlő úri házak kertjei tűnnek ki.
Eddigelé Magyarországon az alföldi magyarság, s annak is a közelebbi századokban még félnomád életet folytatott része, a Jászkunság fordított legkevesebb figyelmet lakházainak szilárdságára, díszítésére és kényelmes berendezésére. Legalább vagyonosságával nincs arányban háza, mit a tanyai gazdálkodás természetéből lehet kimagyarázni.
Az épület anyagjában sem válogatós; nem is lehet. Régebben már a vályog is fényűzés volt. Háza fecske-rakásra (szalmával, polyvával kevert, lovak által megdagasztott, s vasvillával felrakott s ledöngölt sár) vagy vert (deszkák között lefúrkózott, törek-rétegekkel váltakozó száraz agyag) tömés-falra épűlt; tetőzetűl főként nád szolgált, melyet igen szeret az alföldi magyar, mert az ő czéljaira minden egyéb anyagnál alkalmasabb. Építkezésében ugyanazt a rangot foglalja el, a mit öltözködésében a suba. Nyáron hűvös, télen meleg; a gabona s élelmi egyéb szerek legbiztosabb megóvója. Legolcsóbb is, mert az Alföld rétjei, lápjai, tavai szép nádat teremnek; ezért a nádasok kiszárítása, csatornázása sehogy sincs kedvére, mert az a terület, mely jó nádat terem, mint ő mondja, rizskását teremve sem jövedelmezne annyit, mint a nádból. Tartós is; tartósabb mint a fazsindely; kellően gondozva, ötven–hatvan évig is eltart. Csinos is. Egy szépen fölvert nád-tetőn megakad a szem. Úgy fölverik, hogy „a gyalu sem fogna el belőle”, a mint hogy néha valóban meg is gyalulják, azaz – nyesik.
Házépítéshez mesterembert csak a városi ember, annak is a módosabbja fogad. Kőmíves, falrakó, ács, asztalos, minden kitelik az atyafiságból, s valóban az épületfák kifaragása, kimérése, összeszerkesztése nem csupán a mi magasztalásra igazán méltó ácsaink kenyere. Minden faluban feles számmal vannak ezer-mestereink, kik az efféle alkotás titkait értik, szerkesztenek szögmérő és faragnak csapózsinór nélkűl; azonkivűl rostákat, gépeket eszkábálnak, malmokat, órákat fundálnak ki, szövő széket csinálnak, melynek hajdan egy magyar házból sem volt szabad hiányoznia, mennyezetes ágyakat készítenek, stb.
Kecskeméti gazda szobája és házának alaprajza.
a Kapu. b Kis ajtó. c Kis kert. d Tornácz. e Benyiló. f Nagy-ház. g Konyha. h Kis-ház. i Éléskamra. j Pinczelejárat. k Padláslépcső. l Kis kamra. m Szoba. n Konyha. o Kamra. p Gabonakamra. q Kocsiszín. r Istálló. s Ólak. t Disznóól. u Kút. v Galambház.
Feszty Árpádtól
Kerítés dolgában sem válogatós a magyar. Nádból is, noha nem tartós, de csinos kerítéseket tud „korczolni”. Valamint a fecskerakás sem utolsó, s kellőleg gondozva nem is dísztelen alakja a kerítkezésnek. Mindez nem lehetett másként, mert az egész Alföldön szilárd építkezési anyag: kő, fenyő, keményfa nincs, sőt sok helyen hiányzik a téglának való agyag, mint hiányzik a téglaégetéshez való tüzelőfa is. Itt még ma is szalmával égetjük a téglát.
De bármily gyarlók is építkezési anyagaink: az alföldi magyarság házai csillognak kivűl-belől a tisztaságtól, s noha a meszet messziről s két árán vásároljuk, házaink fehérebbek, mint ott, a hol helyben terem a mész; – s noha szobánk, tornáczunk földes, de sárgafölddel hétről-hétre kisimítjuk. A fal tövét körös-körűl egy lábnyi magasságra halvány kékkel bevonjuk; egyébként szeretjük a „fehéret”; minden más szín bántja ízlésünket.
A magyar ember az egyenes házat szereti, (takarékosságból is, mert a hány szeglet, annyi kőmíves napszám évenként,) háttal éjszaknak, minden kiszögellések vagy toldások nélkűl. Ez a ház 6–8 méter szélességű homlokzatával s rajta egy vagy két ablakával az utczára néz, néha egy kis virágos kertecskén keresztűl. Eredetileg – a belső berendezés követelményeinél fogva – az egy ablak volt a szabályszerű; a két ablak csak a külső dísz kedvéért van. A ház hossza 16–30 méter. Elengedhetetlen három osztálya: a nagy-ház (nagy szoba), melynek ajtó-sarok felőli szögletében van a szalmafűtésre sárból rakott nagy boglya- vagy banya-kemencze (búbos), minőt asszonyok is ügyesen tudnak rakni. A boglyakemencze körűl széles padka, melynek járulékai a kuczkó, eczetes üvegek s apróbb házi eszközök tartóhelye, egyszersmind az engedetlen gyerekek áristoma; nemkülönben a vaczok, elnyűtt ruhadarabokkal bélelt heverő helye a család apróbb tagjainak. A kályhával átellenes szögletben az asztal-pad, melynek sarkában áll fehér kerekkosárban az abroszszal leterített kenyér, s előtte az asztal. A kályha vonalában eső ablaktalan fal hosszában két vetett ágy, megrakva csaknem a padlásig duzzadó pehelyvánkosokkal, míg a jobbról eső sarkot nagy ruhásszekrény (láda) foglalja el, mely fölött fogas áll. A fogason czin- és fehér cseréptányérok, alattuk a szegeken virágos mázas kancsók. A mennyezetet a szoba közepén végig nyúló izmos mestergerenda tartja, mely egyszersmind a magyar embernek bibliothéka gyanánt is szolgál. Ott tartja könyveit, t. i. a históriás könyveket, a naptárt és egyéb apróságokat. De nem a bibliát, mert annak a helye az énekes és imádságos könyvvel együtt a tükör alatti fényes szekrény (sublót) és a hol ilyen nincs, az ablak, mint fő-hely. – A második osztály a konyha, nagy számú edényneműivel és katlanaival; a konyhában áll még az 50 centiméter magasságú fehéren tartott asztalszék, melyet nyáron a tornáczra vagy az eperfa alá visznek ki, abroszszal leterítik, gyalogszéken körűlülik, s ott vacsorázgatnak. Ez a magyar ember kis ebédlője. Tányér, ha van is, nem mernek ki rá, a tálból kanalaz minden ember még pedig nagy nyugalommal, hogy szodéhnak ne véljék; nem is ülnek közel az asztalhoz, hanem jó távol, de azért még sem kap zsírfoltot az abrosz, mert a kanál alá, míg útját a táltól a szájig megteszi, karéjkenyeret tartanak kármentőnek. Bent a nagy-házban nyáron át csak akkor terűl asztal, ha tisztes vendég van. A konyhaajtó nappal mindig nyitva, s csak egy lécz-cserény és a cserényen függő ostor tartja távol a bekivánkozó baromfit; de éjjel is nyitva, mert a család egyik vagy másik tagja, legtöbbször a fiatalabb gazda ott alszik a konyhaajtóban, küszöbre tett vánkoson. ugyancsak a konyhából nyílik a harmadik osztály, a 4–5 méter hosszú kis-ház (kis szoba), a család nappali-ja. Ezen, a szegénységnél is elengedhetetlen három osztályon kivűl a módosabbaknál következnek a kis-házból nyíló éléstár a pinczelejárás fölött, azon túl a nagy kamra (magtár), sőt néha a házzal egy födél alá vett istálló, fészer, pajta is.
Alföldi gazda udvara.
Greguss Jánostól
A ház hosszában, legalább a lakosztály előtt, kő- vagy csinosan faragott faoszlopokon nyugvó 1–2 méter széles tornácz, alatta mindenféle házi szerszámok, sokszor gabonatartó hombár, a dunai-tiszai vidékeken pedig az ú. n. szúnyogháló. Így nevezik a tornácz alatt álló nyoszolyát, melyet a tornácz mennyezetétől a földig érő bodorvászon-féle fátyol-szerű, házi készítményű szövet vesz körűl, mely a szúnyogot kizárja, de a légjárást nem akadályozza. Ez a legifjabb vagy legidősb nő ágyas háza, mindaddig, míg a csikorgó hideg be nem áll.
Nagyobb városokban (Debreczen, Kecskemét) a czivisek (parasztgazda osztály) házai ugyanilyen terv szerint épültek s vannak beosztva. Különbség csak az, hogy a tornácz szélesebb a szokottnál, s annak utczára eső vége kis benyíló szobává van rekesztve, s így az utczai homlokzat három ablakkal, zöld redőkkel ékeskedik. Az ilyen házaknál szembetűnők a ház falával majdnem egyenlő magasságú kőfal-kerítések erős kis-ajtó és kapu szerkezettel ellátva.
