Halottaink, gyászunk.
Halottaink, gyászunk.
Temetkezési szokásaink nagyrészt azonos eredetűek és fejlődésűek Európa egyéb népeinek szokásaival. A beteg-látogatások, a halott felöltöztetése, legénynek virágokkal, leánynak, gyermeknek koszorúval díszítése, a harangok örök zúgása, az állandó virasztás gyászénekek zengedezésével nálunk is, mint egyebütt, szokásos.
A virasztásban a rokonok, szomszédok, jóbarátok, főként az „énekes” emberek és asszonyok vesznek részt, kik különféle gyász- és búcsúztató énekek zengedezésével s a halott dicséretével töltik az időt hajnalig. Szünetek alatt gyantázó is járja. Ezen énekek kéziratban forognak a nép között, s nem egy ilyen ének alakban és tartalomban felűlmúlja a közkézen forgó liturgikus énekeket, mint az énekesek is dallamosságban a hivatalos organumokat.
A sirató ének, melylyel a nő rhythmikus mondatokban és drámai taglejtésekkel sorolja el halottja életének főbb eseményeit és a maga gyászát, valóban szép és megható.
Ó lelkem, galambom, hű párom!
Ó életemnek élete!
A te halálod az én halálom.
Kire hagytál te engemet!
Ki néz már én rám a szép okos szemével!
Ki mondja már nekem: kedves, édes virágom!
Jaj, csak egy szót szólnál hozzám!
Jaj! csak bár szidhatnál, bár pirongatnál is!
Beh édesen tűrném, beh szívvel hallgatnám!
Ó életemnek élete!
A te halálod az én halálom.
Kire hagytál te engemet!
Ki néz már én rám a szép okos szemével!
Ki mondja már nekem: kedves, édes virágom!
Jaj, csak egy szót szólnál hozzám!
Jaj! csak bár szidhatnál, bár pirongatnál is!
Beh édesen tűrném, beh szívvel hallgatnám!
De ezen dalba öltöztetett kesergés csak a feleség és anya tiszte. Az ifjabbak, hajadon leányok csendesen zokognak; férfiak hajadon főnt, orczájukat eltakarva állanak a koporsó-főnél.
Nem ritkán példabeszédek, egész népdal-szakaszok szövődnek a sirató énekbe. Így sír egy rosz véget ért ifjú fölött az anyai önvád:
Édes anyád voltam:
Nem tanítottalak.
Nem tanítottalak.
Gyenge hajló vessző voltál:
Nem hajlítottalak ….
Nem hajlítottalak ….
A búcsúztató és gyász-ének elhangzása után megmozdúl az udvarról a gyászkiséret. Legközelebbi rokonok fölveszik, különös figyelemmel arra, hogy a test ne fejjel, hanem lábbal menjen előre. Az éneklő diákok, iskolásgyerekek egész serege jár legelöl, ezeket követi az egyházi személyzet, ezek után a halottas kocsi, melyet a gyászoló felek, nők betakart arczczal, férfiak levett kalappal követnek; ezek után tódúl, hullároz a közönség, a végtisztességtevőknek néha roppant tömegből álló serege. A legszegényebb, legelrejtettebb vagy feledettebb életnek is megadja nálunk a köz-kegyelet a jelentékeny nagyságú díszkiséretet. Elkisérjük sírjáig s ott is maradunk, míg a fejfát le nem helyezik. A temetési menettel – még ha nagy kerülővel jár is – a főútczákra szeretünk kerűlni. A sírt odahagyva, nem megyünk mindjárt haza, hanem eloszlunk a temetőben, kiki fölkeresni a maga halottját, s a fejfára borulva, beszélgetni a porokkal.
Legényt legények, leányt (kék koporsóban) legények és leányok váltogatva karon, vagy néhol vállon visznek ki a Szent-Mihály lován. A zenészt bandatársai zeneszóval tisztelik meg.
Fiatal leány temetése a Jászságban.
Vágó Páltól
Mint menyegzőinkben, úgy temetkezéseinkben is szeretjük a pompát. Kórházból vagy halottas kamrából temettetni el – még gondolatnak is szörnyű volna. A legszegényebb háznép is tiszta díszes ravatalon nyujtóztatja ki s virasztja halottját. Mint a menyasszony, úgy a halott is magával viszi kelengyéjét. Bársony-terítők, ércz és ezüst betű-szegek, az egyházi személyzet, a kántordiákok, a búcsúztató, melyben néhol minden egyes személy névszerinti megnevezéseért egy-egy jó forint jár a kántornak, a csótáros lovak által vont gyászkocsi, a kripták, a síroszlopok, művészi keresztek és szobrok, mind drágítják a gyászt, de nem gondolunk vele. „Az övé volt, hadd vigye magával”, azt szoktuk mondani. Mintha csak a régi hunokat és avarokat látná az ember, midőn a halottal ijját, tegzét, paripáját, tehát mindazt, a mi az övé volt, eltemetik. És a régi torokat, melyeknek szílajságán módosított a kereszténység, de pazarságán kevésbé. Mint a menyegzőket, úgy a vagyonosabb halottas házakat is lepi a szegénység, s ki ruhadarabbal, ki teli fazékkal vigasztalva tér meg a toros háztól.
Temetőink ma már ragyognak az oszlopoktól és sötétek az ákáczerdők lombjaitól. Egyes nagyobb városok – N.-Kőrös, Halas, H.-Böszörmény, Debreczen – temetői valódi erdők és parkok. De ez nem mindig volt így. Régebben első tekintetre föl lehetett ismerni, melyik temető melyik felekezet tulajdona. Míg a római katholikusok és ágostai evangelikusok gyöngéd gonddal ápolták, mint egy kertet: addig a reformátusok csaknem tűntetőleg hanyagolták. Nem mintha az ő szívük szárazabb volna. A múlandók kevély megvetését és a magát elhanyagoló gyászt kivánták ezzel kifejezni. Ez látszik még ma is feketére festett öles magasságú rovátkos, tornyos, gombos fejfáikon, melyek Tiszán innen függő, Tiszán túl előre-hajló irányban emelkednek a sírhalmok fölött, úgy szintén azokon az egészen faragatlan s felirástalan szikladarabokon, melyekkel hajdan nevezetesebb embereik sírját jelölték. Ma már szelidűlt a calvinismus ridegsége is, s minden sírhalom gondozva, feliratos fejfával jelölve, hirdeti az élő kegyeletét. – A. B. F. R. A. „A Boldog Feltámadás Reménye Alatt” alusznak halottaink. Ha van udvarunkon vagy szőlőnkben, évekkel előre kijelöljük, – s ha nincs, beszerezzük a száraz ákácz- és tölgy-oszlopot, melyet majd valaki kereszt- vagy torony-alakra elkészít, és sírunkra, – melyet azonban nem mindjárt elhunytunk után, hanem a temetés napján szabad megásni, – állít. De még halotti („halálra való”) ruhánkat is jó előre készen tartjuk, még a temetési költségeket is évekig rejtegetjük a láda fenekén, sőt sírkövünk is ott hever már az udvaron, költségkimélésből néha előre rávésetvén hitvestársunk nevét is, a ki elébb-utóbb csak oda kerűl mellénk. Koporsónk – ha szegények vagyunk, – kitelik pár szál fenyődeszkából; de mivel a kegyelet sohasem szegény, befestjük a deszkákat feketére. Fő vágyunk azonban a diófa-koporsó. A magyar nép szent fája, ez a tiszta, féregtelen, illatos, tartós fa.
Adjon Isten minden jót,
Diófából koporsót!
Diófából koporsót!
Még ha hozzáveszszük a búcsúztatót, mely hivatalos ajkakon érdemes voltunkról szól, s egy kis prédikácziót, hogy „legyen belőlünk predikácziós halott”, mindent megnyertünk, a mit ettől a világtól végkielégítésűl várhattunk.
Református temetés.
Pataky Lászlótól
