A felső Dunamellék. Nordmann Jánostól, fordította Simonyi Jenő
A felső Dunamellék.
Nordmann Jánostól, fordította Simonyi Jenő
Nordmann Jánostól, fordította Simonyi Jenő
A Duna, miután jobbról az Enns folyót, balról az Ispert magába fogadta, a hajdani Viertel ober dem Wienerwalde meg unter dem Wienerwalde és a Viertelober dem Mannhartsberge meg unter dem Mannhartsberge között végig folyik az egész Alsó-Ausztrián s csak a Morva folyón túl hagyja el azt. A Duna, melynek egész hossza 380 mérföld, Passautól Efferdingig egy délkeleti irányú völgyhasadékban foly; a Linzi medenczét az Ardaggertól Kremsig érő második áttörési völgyben hagyja el, mely előbb keletre, azután éjszakra fordúl és Pöchlarnnál meg Melknél két kisebb medenczét szel át. Alább a harmadkori képződményekbe mélyedő nagy medencze következik, a melyet Korneuburgnál és Klosterneuburgnál a Bécsi Erdő végső fokai a Tullnerfeld medenczéjére és a Bécsi medenczére osztanak. A Cseh Erdő és az Alpesek nyúlványai, melyek a folyam felső részénél közelednek egymáshoz, okozzák a medrének helyenkénti összébb szorúlását s azzal együtt folyásának szilajságát, a mi megint partmellékének azt a tájképi kiességét eszközli, mely le egészen a „Wetterkreuz”-ig, sőt még tovább is folyvást tart.
Legelőször az Ennstől keletre levő lapályos jobb part tűnik elénk; akadálytalanúl áttekinthetjük a síkot, nagyobb helységeit és egyes majorságait, melyek részint hátravonúltak a víz elől, részint mintegy kiváncsian közelébe telepedtek. Itt van St.-Pantaleon XV. századból való templomával, alább meg alacsony halmok tetején Erla és Achleiten; Wallsee várkastélya egy magas gránitszirten trónol, mely a folyamot éjszakra téríti. E kanyarúlaton túl a szétterűlő folyam zátonyok és szigetcsoportok közt halad és csak Ardagger mezővárosnál, meg a hasonló nevű kolostornál magasodik a vidék mind a két parton. Az 1784-ben bezárt klastromon világosan és szépen látszik, hogy egyes részei különböző időben épültek a XII. és a XV. század között. Nem önkényes vélemény, hogy már a rómaiak is megszállták Wallsee és Ardagger magaslatait és ott levő őrállomásaikról tartották szemmel a Duna balpartját. Kollmitzbergtől Greinig éjszakra halad a folyam, ezen túl pedig valóban gyorsan váltakoznak szemünk előtt a regényes képek, a melyektől sok hajósnak és kormányosnak dobogott jobban a szíve még nem rég, míg a dunai gőzhajózás érdekében a meder veszedelmes szirtjeit föl nem robbantották.
Ahol a folyam Linz tágas medenczéjét elhagyja, Ardagger szorúlatába jut; széles medre a sziklák között összeszorúl és éjszakra térűl. A gránitsziklák között szilajjá és féktelenné válik, hullámzik és hánykolódik a „Greinerschwall”-ban, és egy fél órányira greinon alúl a „Strudel” Scyllájába zúdul. Magasra meredő szirtek között van a Wörth sziget és rajta Werfenstein romjai. A folyam veszedelmes jobb ágát kerülnie kell a hajósnak, a bal ágban kell haladnia, a melyet egy 158 méter hosszuságú részében megint három ágra – „Wildwasser”, „Wildriss” és „Strudel” – osztanak a szirtek és zátonyok. Alig vagyunk e Scyllán túl, már is a „Wirbel” Charybdisa ragad magával, melynek veszedelmes voltára egy szirtzátonyon álló kereszt figyelmeztet bennünket. A sziklaszorosban összenyomúlt víz gyors eséssel fut neki a Haussteinnak, melyről visszaverődik és e hatalmas visszatorlódás következtében folyton körbe forog és örvénylik. A „Greinerschwall”-t, a „Strudel”-t és a „Wirbel”-t, a melyeknél még most is érezzük, hogy a hajósok nem hiába veszik le kalapjukat és vetnek magukra áhítatosan keresztet, már több mint száz év óta sokszor és különfélekép próbálgatták megfékezni, míg végre annyira megzabolázták, hogy e veszedelmes helyeken már nincs úgy koczkáztatva az útasok élete és vagyona.
Alább megint csendesen foly a Duna és St.-Nikola meg Sarmingstein tükröződnek hullámaiban. Majd délre fordúl, azután az Ispert medrébe fogadván és erdős tetők között megint keletre fordúlván, jobb partjával is Alsó-Ausztria területére lép. A Persenbeug melletti „böse Beuge” neve daczára sem veszélyes; innen mintegy kitárúl a vidék, közvetetlen közelünkben nem korlátozzák nagyobb magaslatok a kilátást, áttekinthetjük az egész tájékot, melynek hullámos halomsorai délre fokozatosan emelkednek egészen odáig, a hol a pompás Ötscher zárja be látókörünket.
Elértük Ybbs városát, a rómaiak ad pontem Ises nevű állomását, a mely lefelé jövet már messziről is jó ideig úgy látszik, mintha egészen közel volna. Nem látszik rajta, milyen régi város, mert sokszor pusztította a tűz, legújabban 1868-ban.
A folyam, melyet sziklás jobb partja délkeleti irányából éjszaki irányba terel, az „Ybbser Scheibe” kanyarúlatában egy lapályt képez Säusenstein hajdani cziszterczita kolostorával, s most megint keletre fordúlva, hegyek közé kell szorúlnia, míg Marbachhoz, a fölötte levő búcsújáró helyhez Maria Taferlhoz és Krummnussbaumhoz nem ér. Az Ybbsnél kezdődő kanyarúlat következtében a magas fekvésű búcsújáró hely, mint valami mozgó kép, újra meg újra előtűnik.
Most Pöchlarnhoz érünk, a Nibelung-ének „Bechelaren”-jához, a hol Rüdiger őrgróf egy tágas palotában lakott, „a mely alatt a Duna hullámai folytak”, és szállást adott a „jó leventéknek”, a kik „a hunokhoz mentek”. Ma nyoma sincsen a hőskölteményben magasztalt úri laknak; Pöchlarn legrégíbb emlékei is csak a XIV. századból valók. A római uralom emlékeit talán a folyam medrében kellene keresnünk, a hol az első noricumi legio hajói úsztak, és künn Harlanden faluban, a hol a legelső római telep volt. Pöchlarn városára a monda és a történet egyiránt maradandó varázst áraszt.
A mint továbbhaladunk lefelé, pompás és kies folyami tájképek valódi gyöngysora fejlődik ki előttünk, melyet nem győzünk nézni, gyors változatosságától szinte elfárad a szemünk. Artstetten várkastélya, Weitenegg romjai, Lubereck várkastély és Emmersdorf, mely mezővárosnak a czímerében vörös alapon egy kerekes kút is annak lánczán két veder van, a háttérben a Jauerling (Mons ahornica) sorban követik egymást a bal parton és vonzó hatást hagynak hátra lelkünkben. Emmersdorftól egy fél órányira van Gosam (Gosheim, Gottesheim), a hol egy sziklakúpon áll az ősrégi Pancratius-kápolna, melyben az oltár mensája egy római síremlék.
Itt van a Nibelung-ének „Medelike”-je, ad muros római állomás, továbbá Namare, Géza fejedelem vára, melyet az első Babenbergi foglalt el és az Ostmark őrgrófságnak székhelyévé tett, Melk érdekes benczés apátsága. Eredetileg Fönséges Lipót egy nemesi káptalan számára alapította, de 1089-ben a benczések kapták meg; maga Melk tizenegy Babenberginek volt a székhelye, míg negyedik Lipót a Leopoldsberget nem választotta székhelyéűl. A templom és a klastrom nem régi épületek, a XVIII. század elejéről valók. Melknek és környékének festői fekvése legszebben a klastrom temploma előtti szikláról látszik, mely meredek homlokával a Dunára néz. Innen a vízmentében lefelé is, fölfelé is igen pompás kilátás nyílik; délre a havasok felé, az átellenes erdőséges dombvidékre, melyből a Jauerling magaslik ki, fölfelé egész Pöchlarnig és Maria Taferlig, s a Duna berkes szigetein túl a Wachauba (Wachowa), a mely Melken alúl terjed Dürensteinig.
Melknél egy darabon tágasabb völgymedenczében halad a folyam; de csakhamar megint gneiszsziklák közé szorúl, a mi nem csökkenti, sőt ellenkezőleg növeli mentének szépségét. Legelőször is a jobb parton Schönbichl várkastélya tűnik szemünkbe egy szirtfokon, mely a Dunába könyököl. Tőszomszédságában Schönbichl klastrom simúl az erdős hegyoldalhoz. Alább a folyam Klein-Aggsbachot választja el a balparti Aggsbach (Acusabach, később Acusbach) mezővárostól, a honnan egy sötét völgyszoros egy karthausi kolostor omladékához vezet. Klein-Aggsbachtól nem messze egy völgymélyedésben, helyenként Aggstein romjainak sziklái alatt, Langegg erdőkerítette szervita klastromához jutunk.
Örökzöld borostyán, történet és monda fűződik Aggstein várának romjaihoz, mely még most is büszkén és szinte fenyegetően tekint alá a szédítő magasságú sziklatetőről a Duna völgyébe. Egy magas őrtorony emelkedik föléje; erős, de nagyon hasadozott bástyák és sziklafalak keritik a tágas várat. A csinos „Rosengärtlein”-hoz veszedelmes a följárás, mégis megmászszák roskatag létrákon költői lelkületű látogatók. Egy feneketlen mély kútjából még most is lehet vizet merni; de betömődtek a földalatti folyosók, melyek a völgyfenékre nyíltak és a melyeken át a Kuenringek kirohantak, mikor a kereskedőhajókat kirabolták, míg vétkes keresetüket meg nem akadályozták és a rablófészket le nem rombolták.
A jobb parton St.-Johannban egy XV. századbeli templom kőépülete van, átellenben meg Schwallenbach mezővárosnak egy érdekes szentségtartója. D nemcsak ez, hanem a városka egynémely háza is rég letűnt időkre emlékeztet. Schwallenbachon alúl balra a Schlossbergről egy sziklataraj ereszkedik a Dunához, melyet a nép „Teufelsmauer”-nak nevez.
A Duna bal partjának egy csekély kanyarúlatában, a „Spitzergraben” torkolatánál van Spitz mezőváros, melynek főterén egy ismeretes közmondás szerint ezer akó bor terem, a mit úgy kell éretni, hogy e helység egy szőlővel beültetett hegykúp körűl épűlt, a melyen jó esztendőben ugyan nem valami pompás bor, hanem legalább kitűnő eczetnek való lé terem.
Valóságos díszpéldánya a tájképi szépségnek és régi építészetnek alább a bal parton St.-Michael, melynek érdekes temploma a széles oldalával néz a folyam felé. Ablakai igen szépek és falainak külsejét sajátszerű faragványok ékesítik; falkerítés és sánczárok védte ellenséges támadásoktól, és még a tornya is oromzatos és lövőréses volt. Tetejének a gerinczén hét futó nyúl van cserépből, a mi talán azt jelenti, hogy valamikor régen a nagy hó egészen odáig elborította a templomot. Jelenlegi alakját a XVIII. század utolsó negyedében nyerte; sok részlete, melyet újjá építésénél valószinűleg fölhasználtak, nevezetesen pedig egy carnariumának a csontháza arra a következtetésre ad jogot, hogy itt volt a „Wachau” legrégibb temploma.
Most kissé kitágúl a Duna völgye és Wösendorftól egy jókora mezővároshoz, Weissenkirchenhez érünk, melynek dombtetőn álló megerősített templomához egy falépcső vezet föl. Innen délkeleti irányba fordúl a folyam és a Duna e hirtelen kanyarúlatánál, mely valóságos tómedenczévé tágul, igen gyönyörű vidék tárúl föl előttünk.
A kanyarúlatot egy jelentékeny magasságú meredek sziklagerincz okozza, melynek a már említett „Teufelsmauer”-éhoz hasonló sierra-alakja van, de nem olyan tompa fogazattal, hanem éles és mélyre hasogatott csipkézettel. Itt már mögöttünk van a „Wachau”, s Dürenstein városa és várromja elé érünk, melyek pompás folyami tájképet alkotnak. Mint az idő viharaitól megtépett sasfészek, úgy áll a vár a sziklák és a folyam közt szorongó város fölött, melynek falai és kapui, egy női kolostorának és egy carnariumának romjai, egy káptalan-kolostorának keresztfolyosója és karzata, meg hatalmas várkastélyának Dunára néző homlokzata tudós és laikus érdeklődését egyaránt fölkeltik. Kies kép Rossatz Dürensteinnal szemben; meleg napokon e város irígyelheti a jobb parti mezőváros szétszórt házait, melyek domboldalon erdő árnyékában állnak.
Innen csendesebben halad a folyam éjszakkelet felé egy völgytágúlatban Oberbergern és Loiben között. Nevezetes és emlékezetes hely Alsó- és Felső-Loiben. Alsó-Loibennek szent Quirinus tiszteletére emelt temploma két hajójú gót épület, melynek mindkét hajóját külön tető fedi; a főbejárat homlokzatát „Kremser Schmidt” egy festménye díszíti; ő tőle származik a templomban levő oltárkép is, mely Quirinus lefejeztetését ábrázolja. A két helység közti sík véres ütközet színhelye volt 1805 november 11-én, mikor itt az oroszokkal egyesűlt osztrákok a francziákkal verekedtek.
Széles folyam, de a rajta járó hajóknak mégis óvatosan kell haladniok, mikor azon fahíd „keresztjármá”-hoz közelednek, a mely Stein Mauternnal köti össze. A déli irányban egy hegykúpon álló Göttweig benczés kolostor végét képezi egy pompás tájképnek, melyet a bal parton a Krems és Stein városok mögött emelkedő bortermő magaslatok kerítenek. Stein, melyet előbb érünk és melynek régi eredetét bástyái és tornyai hirdetik, csak egy hosszú utczasornak való tért bírt foglalni a partszegélyen, a honnan a többi ház a hegyoldalon fölfelé kapaszkodik; a víz felé eső városrész és a part valóságos kikötőhely képével bír, melynek könyöklői, erkélyei, meg a főútból a partra vezető közei és boltozatos sikátorai festői hatásúak.
St.-Michael.
Rusz Róberttől
Krems és Stein lakosai sok jégzajlást értek már meg, melyek veszedelmet hoztak rájuk, s az öregek még most is borzalommal emlékeznek az 1830. évi árvízre. Akkor kikelt a folyam rendes medréből és elöntötte az áradat Krems városát, meg a balparti helységeket le egészen a Kamp torkolatáig. Nagy mentő csónakokon jártak a város főútján és ki a szorongatott helységekhez, hogy megmentsék a tetőkre menekűlt lakosokat. Szinte úgy látszott, mintha a fékevesztett folyam a víztani törvények ellenére elhagyná régi ágyát és ezentúl baloldali irányba akarna térni és ott is maradni.
Mint minden jégzajlásnál és árvíznél, akkor is nagy kár esett a Mautern és Stein közti fahídban; két jármának tönkre menésével fizette meg azt a hibát, hogy műszakilag annyira előhaladt századunkban már rég nem hoztak létre jobb összeköttetést a két part között. E hídnál mind e mai napig sok hajót ért szerencsétlenség és a dereglyék kormányosai nem rettegtek annyira a „Strudel”-től, a „Wirbel”-től meg a felső Duna többi sellőitől, mint e híd „keresztjármá”-tól, a hol még nem régiben is törést szenvedett egy búcsújárókkal zsúfolva megrakott hajó.
A nép humora azt mondja, hogy „Krems und Stein” három helység, és valóban „Und” helység nyaralói és kertjei, melyek mögött az utászkaszárnya hatalmas épülete egészen a hegy aljáig terjed, összekötő kapcsot képeznek Krems és Stein között. Történetileg bebizonyították, hogy Krems a X. században keletkezett, de fölösleges azt bizonyítgatni; bizonyítják úgy is templomai, nevezetesen a plébánia- és a kórházi templom, a városháza és a Passauerhof, meg a Baumgartnerhof épületei, melyeken a román és az ó-gót stilnak nyilván való jelei vannak. Különben a régi „Chremisse” történelmi tettekkel is büszkélkedhetik, mert lakosai mindig vitézűl védelmezték az ország fejedelmei számára, a mivel nem egy szabadalmat szereztek. A várost védeni bátran segítették még az asszonyok is, a kik, mint a „weinsbergi nők”, 1619-ben szintén visszavertek egy megszállást. A tréfás levelek, melyeket „Simandlbrief”-eknek neveznek és Kremsből még mai napság is küldözget egy férfiszövetkezet a fiatal férjeknek, úgy mondják, erre az eseményre czéloznak és arra figyelmeztetik az illetőket, hogy ne tűrjék a nők uralmát.
A mi építkező korunkban Krems is megszépűlt és megifjodott, de csak a város alsó része; ellenben régi állapotában maradt a felső rész, a honnan a „Mandl ohne Kopf” teréről és a „Wachterthor”-on kivűl meg egy mély úton túl a szőlők között egy padról gyönyörű kilátás nyílik éjszakkelet felé.
A ligetek, a melyek a Krems folyó torkolatától kezdve a Dunát szegélyezik és a melyek a hegyoldalakkal közrefogják a várost, olyan szép tájképi környezetet képeznek, a milyennel kevés város dicsekedhetik.
A Duna vize Kremsnél 380 méter széles és a számtalan szigetcsoport és berek között, a hol a dereglyéknek igen vigyázniok kell, hogy holt ágba ne jussanak, a Tullni medenczébe lép. Passautól Kremsig 16 mérföldnyi szakaszán szűkebb mederben folyt, mely csak helyenként tágúlt ki. A hol elhagyjuk a völgyszorúlatot, ott elmaradnak a szép tájképek is, de kárpótlást ad értük a berkes szigeteken és azok között élő állatvilág.
A „Wetterkreuz”.
Rusz Róberttől
„Holt ágba” tévedni nagyon rossz dolog, és igen nagy késedelmet okoz annyival inkább, mert a folyamon nem annyira a gőzösöknek kell húzamosabban tartózkodniok és késlekedniök, mint egyéb hajóknak, a melyek, mikor sűrű köd ereszkedik a Dunára, vagy száll föl belőle, pihenni kénytelenek, a míg újra meg nem tisztúl az útjuk; mert nagyon megkeserűlnék, ha mégis megkoczkáztatnák a továbbmenetelt. A míg az önkéntelen pihenés tart, melynek megszüntét nem lehet előre tudni, sajátszerű élet folyik a hajókon és a berkes szigeteken, melyeknél vagy melyek szomszédságában horgonyt vetettek. Oda se néznek a bajnak, mindenfelé föllobognak a tüzek, melyek fénye rezegve törik meg a vizen; főznek, vigan vannak a szabad ég alatt és nem kimélik a felvidéki sört.
A gőzhajózás, de még inkább az osztrák nyugoti vaspálya a Dunamellék élénkségét csökkentette és a tájt nesztelenebbé tette. Nem látni már a hajókat, melyek csapatosan mentek a vizen fölfelé, mint valami hajóhad, és a melyeket hatvan ló vagy még több is megfeszített erővel vontatott. Igen érdekes látvány volt egy-egy ilyen hajócsapat, mely már messziről megismerszett lármájáról és szinte eposzi és drámai jelenetet képezett a sok nagy és erős pinzgaui csődör, melyek vadságát elárúlta szájkosaruk, s melyek hangos nyerítése messzire hallatszott; hátukon ültek vagy mellettük mentek a legények, a kik rövid ostorukkal csapkodták és hajtották a makacsokat; az egészet porfelhő borította, a melyet a vontató útról kavartak fel a parti homokból. A meddig csak el lehetett látni, egyik kehlheimi hajó a másikat érte és közöttük surrantak el a gyorsan evező futárcsónakok, melyek a hajóparancsnokok üzeneteit hordozták hajótól hajóhoz, melyekről hiában kiabáltak volna egymásnak bármilyen hangosan. A hosszú csáklyák csikorogtak a kavicsban és nyikorogtak meg foszladoztak a fatuskók, a melyeket a hajók oldala és a part burkolata közé vetettek, hogy kárt ne tegyen az ütköződés. Kemény munka volt egy ilyen csapat hajót az egyik parttól a másikhoz átvontatni, a szilaj csődöröket a tutajokra hajtani és átszállítani; a hajóparancsnokoknak ugyancsak ügyeseknek kellett lenniök és az emberek mindnyájának arczuk verítékével kellett dolgozniok, hogy baj ne essék.
A folyam regényes szakaszának végét a Hollenburg mezőváros és várkastély fölött emelkedő „Wetterkreuz” 368 méter magasságban álló temploma jelöli, melynek neve attól a hittől származik, hogy itt megoszlanak a zivatarok és vagy a folyam mentét követik, vagy pedig befelé vonúlnak a lapályra. Itt egy kis csónak áll, mely naphosszat, mihelyt egy-egy hajó előtűnik, elindúl a hollenburgi partról, odaszegődik a hajóhoz és csengős zacskójában alamizsnát gyűjt a „Wetterkreuz” temploma számára. Egy hajó se tagadja meg a kegyes adományt és még a gőzösök is megállnak, hogy megadhassák ez adót, melynek megtagadását a kehlheimiek, a gyümölcsöshajók és a tutajok legénysége a tovább útazásra nézve veszélyesnek tartaná.
A mint a balparton a Kamp-torkolatát, jobb felől meg a Traisen-torkolatát elhagyjuk, a beljebb fekvő Traismauerhoz érünk, mely a rómaiak korában ad tricesimum lapidem nevű volt; alább meg a Perschling torkolatánál, Pirus tortus, Tullnnál pedig Comagena következik. Hajdan a rómaiak egy cohorsának és dunai hajóhaduk egy részének állomása volt ez, most pedig román-stilú Három-király-kápolnája képezi építészeti kincsét.
St. Andrän túl, megint a folyam egy szorúlatán át Greifenstein várromjai és Kreuzenstein vára között, a melyet gróf Wilczek János újíttat úri lakának, a Bécsi medenczébe jutunk, a mely a Leopoldsbergtől és a Bisambergtől keletre nyílik.
