Hitregék, mondák, mesék és legendák. Weissenhofer Róberttől
Hitregék, mondák, mesék és legendák.
Weissenhofer Róberttől
Weissenhofer Róberttől
Oly térre lépünk most, melyen a nép költői érzéke igazi csoda kincseket varázsolt elő, még pedig nagy bőséggel és változatossággal. A következő vázlatnak a fődologra kell szorítkoznia, a néphit alapját tevő lefontosabb alakok és motivumok felhozatalára.
A mythikus Wodannal a vad hajszálon („wilde Jagd”) találkozunk. A pogány isten helyébe a keresztény néphitben az ördög lépett. A „vad hajsza” („G’joad”) térdmagasságban jár a föld felett úgy, hogy mentheti magát tőle az ember, ha földre lapúl. A vad hajszához hasonlók: az ördög- vagy nehéz szekér (der „schwaari” Wagen), melybe fejetlen fekete lovak vannak fogva, s éjszaka robajjal rohan el a házak felett; továbbá a kisérteties dunai hajócsapat, mely a lovak félelmes horkolása és a hajóslegények szilaj üvöltözése mellett vonúl parthosszat. Wodanra ismerni a holt fehérlovasban s egyes mythosi nyomokra a púpos, törpe holtemberen („Todamann”). Berchta asszony bosszújáról nem egy monda szól. Az óriások valaha szörnyen hatalmaskodtak. Egyszer példáúl ostrom alá fogták Litschau városát, s Aenother óriás, kitől az Einöder-nemzetség származik, Nagy Károlyt követte Svábországból az avar háborúba. Keresztűlgázolt a legmélyebb folyókon és egy-egy ellenséget lándzsájára nyársalt, mint a békát. A törpék közűl, kik félhomályban hagyják el rejteküket, csak a feketéktől félnek; de valamennyi alattomos. Máskülönben barátságosak és szolgálatra készek az emberek iránt. A kis teremtéseknek gyakran gonosz dolgairól beszél példáúl a Schneeberg vidékén a Mamau-Almon elsülyedt törpék városának mondája.
Az elemek szellemei a honi néphit szerint bukott angyalok, kiket Isten kértökre a négy elembe varázsolt.
A hegységben első szerepet játszanak a bányarémek („Bergmandl”), kicsi, tündér lények, üde gyermekarczczal, zöld ruházattal s ugyanily sipkával, vagy hegyes, búbos kalappal. (Azért nevök: „Grünhütl”, „Spitzhütl”, „Gupfhütl”.) Kedves étele a kis ficzkóknak a mazsola. Pajkosságból a barlangjaikba hajított kövek heves zivatart támasztanak. Általában a bányarémek nincsenek az emberek iránt ellenséges indúlattal. Zakatolásuk a bányászoknak és vashámorosoknak munkát és nyereséget jelent.
A vadleányok („Wildfräuelin”) erdős hegységekben tanyáznak és gyakran az országútra is lehallani harsány újjongatásukat s éneklésüket. Az a hit, hogy kereszteletlen bölcsőbeli gyermekeket „táltos”-okkal cserélnek fel. A vadleányok legismeretesebb tartózkodó helye a „Frauenhöhle” a Kis-Ötscheren.
A „pattogó ostorok, zörgő szekerek és rikító viseletek” mindenünnen elriasztották a vadleányokat és bányarémeket.
A vízi ember („Wassermann”) este tavak szélén, patakok és folyók partján, vagy a gátakon szeret ülni s fésűli hosszú vizes haját. Kicsiny, s zöld ruhát és magas csizmát visel. Holdvilágon hat macskás kisszekéren hajt a tavak körűl. A kis emberke néha verekedik a halászlegényekkel, de csak addig, míg nedves. Könnyű megismerni, mert a bal kabátzsebjéből mindig víz csepeg. Egy alvilági palotában lakik, melynek földje csillogó halpikkelyekkel van behintve. A vízi embernek évenkint egy-egy zöld ruhát tesznek ajándékúl a partra, hogy kárt ne okozzon.
Hasonlókép áldoznak még a tűznek és a levegőnek, azaz a szélnek is.
A lidérczek („Feuer”- oder „Fuchtelmänner”, „Erdmandl”) tüzet hordanak mellükben és hasukban s éjszaka azon határkövek körűl ólálkodnak, melyeket „éltükben” elmozdítottak. Ezekben a bolygó tüzek vannak megszemélyesítve.
Nagy számmal vannak az ördögmondák; azonban legfontosabb vonásaikban hasonlítanak a másfelé is regélt közönségesen ösmertekhez. Itt csak egynémi jellemzőt emelünk ki. A nép irtózik kimondani az ördög nevét s „Teufel” helyett inkább „Teuxl”-t mond, vagy más néven nevezi („der bőse Feind”, „Ganggerl”, „Oan” egy, „Kloan” = kicsiny). Az ördög „nyifa” (azaz orrából beszél); azért, ha szekéren megy, nem tud „hi, hí”-t kiáltani, hanem ezt hajtja: „hean, hean!”; továbbá nem három izromban újjong, mint a nép: „Ju, hu, hu”, hanem csak ennyit tud kiszorítani: „Juhu!” Végre nem tud tisztességesen köhögni, hanem „fojtva köhécsel”. Az ördög sántít, mert „holtteteme” van, vagy mert egyszer egy szürke ló, melyet péknek nézett, megrúgta alábát.
A boszorkányok („Hexen”, „Zasch’n”,) megrontják a jószágot. Ha a megrontott tejbe izzó vasat tesz az ember, vagy megvesszőzi, megérzi a boszorkány is. A „vajas boszorkányok” idegen tejből, melyet még kendő csücskéből is ki tudnak fejni, a legpompásabb vajat készítik. A boszorkányoktól támasztott jégesőre arról ismerni rá, hogy haj van a jég között. Szentelt golyóval le lehet a gonoszokat lőni a felhők közűl. Ha a boszorkányok ki akarnak menni, megkenekednek s ez a mondásuk: „Obenaus und nirgends an!” (fölfelé és semminek neki!) Kétkerekű kordén is járnak, keresztútakon és hegytetőkön gyűléseznek („Hexensabbat”) és tánczolnak, de csak félkörben tudnak tánczolni.
Az úgy nevezett manók („Truden”) boszorka-féle női lények, rút banyák; széles lábukon három szétálló újj van, melyek közűl egy hátragörbűlt. Ezektől a rémektől, kik éjszaka megnyomják az embert álmában, többféle módon óvhatni magát, különösen varázsmondatokkal, ajtóra és ágyra irt bűvös kereszttel (✰, „Trudenkreuz”), vagy ha aszalt gyümölcsöt tesznek ki számukra az ablakba, stb. ezek is tartanak éjjeli gyűléseket.
A történeti munka Alsó-Ausztriában, a mint természetes is, gazdag fejlődést mutat. Emlékezetben vannak a francziák és törökök beütései, a svéd és husszita háborúk. A Lajtha vidékén beszélnek a kuruczok kegyetlenségeiről; nemkülömben eleven maradt a nép közt az alsó-ausztriai nagy parasztlázadás emléke (a XVI. század végéről). Némely monda, vagy történeti emlékezés még messzebbre visszanyúl, példáúl Nagy Károlyig és az avar háborúkig. Mi több, a „Steinakirchen” név keletkezésének mondája, a hunok és a hatalmas Attila visszavonúlásáról regél, sőt az Alsó-Ausztria némely vidékén található „Wackelsteine” v agy „Heidensteine” (pogánykövek) egészen ősrégi pogány áldozó helyekre visznek vissza.
Nemzeti mondák közűl tartományszerte ismeretes az örök zsidó mondája s a Faust-monda.
Az alsó-ausztriai népmese – a faj igazi mintája – költői szépségek kimeríthetetlen gazdagságát rejti magában. Alakjainak dús különfélesége, a cselekvény csodásan bonyolódott szálai, valamint a jelenetek tarka változatossága élénk teremtő képzeletről tesznek tanúbizonyságot; míg ellenben a népi legenda sok gyöngéd, kedves vonásában hű tükre a hivő léleknek, mely felsőbb, mennyei hatalmaknak az emberi életbe közvetlen beavatkozásán oly szívesen épűl s mindenféle földi bajban bizodalommal tőlük vár és esd segítséget és szabadúlást.
Ámbár ezúttal alig léptük át küszöbét a tündérpalotának, melyet a teremtő népszellem épített, mégis végűl sejtve kimondhatjuk, hogy az alsó-ausztriai népnek a német nemzet költői kincséből, „nagy széttörött drágakövéből” felséges darabok jutottak osztályrészűl; csoda gazdagságot rejt kebelében, de ép oly becses talizmánt is szívében, melyet régi időktől fogva mind e mai napig hűségesen megőrzött: nemes egyszerűséget, jámbor hitet és vidám elmét.
