Népzene, tájnyelv és tájnyelvi költészet. Hanslick Edétől és Muth Rikhárdtól, fordította Lehr Albert
Népzene, tájnyelv és tájnyelvi költészet.
Hanslick Edétől és Muth Rikhárdtól, fordította Lehr Albert
Hanslick Edétől és Muth Rikhárdtól, fordította Lehr Albert
Az osztrák-magyar monarchia legirígyeltebb kincsei közé tartozik a legváltozatosabb nemzeti zenében való nagy s folyton újúló gazdagsága. A zenei alaphatalom, melylyel már népdalai és néptánczai naiv művészetében bír, az osztrák-magyar monarchiát a világ első zeneországává teszi.
Németek, szlávok, magyarok és olaszok, – ezek alkotják a monarchia zenészetének négy, szigorúan különváló főcsoportját. Dalaik legszembetűnőbb jellemvonása szerint jóformán úgy osztályozhatjuk őket, mint a négy véralkatot, s az olaszokat a sanguinikus, a magyarokat a cholerikus, a szlávokat a melancholikus, végre a német-osztrákokat a phlegmatikus véralkatnak nevezhetnők, a monarchia zeneköltészetének összeségében. Alsó-Ausztria népdallamai nem bírnak e tartománynak kizárólag saját eredeti jellemével, zeneileg az osztrák hegyi vidékek nagy csoportjába tartoznak, melyet Felső-Ausztria, Salzburg, Stiria, Karinthia, Tirol képez. E tartományok nemzeti melódiáival az alsó-ausztriaiakban közös a háromnegyed ütem s a kemény hangnem uralkodása, a ländlerszerű rhythmus, a moderato és allegretto kényelmes időmértéke. Tirol – úgy szólván – az egyik, Alsó-Ausztria a másik végén áll e jeles sornak; a tiroli dallamok merész alpesi jelleme mellett alsó-Ausztria mint sík föld is muzsikálisnak tűnik föl. E családi hasonlatosságon belűl, mely a bajor felföldre is kiterjed, természetesen nincs híja a fínomabb különbségeknek, melyeket a húzamosabb tartózkodás által gyakorlott fül a különböző vidékek népdanáiból kiérez. E nagy csoport zenei jelleme sokkal élesebben kiválik Stiriában, Salzburgban, Karintiában, Tirolban, mint Alsó-Ausztriában.
A mi az Alsó-Ausztriában dívó népdalokat („Gstanz’ln”) illeti, az egész csoportnak túlnyomóan derűlt-kedélyes jellemén belűl főkép az elmésség, a humorosság és a gúny tűnteti ki. Ama művelődési elemeknek hatásától van ez, melyek Bécsből a szomszédos lakosság közé áramlottak, kivált egy a székváros sajátságához tartozó népszerű jelenségnek: a népdalnokoknak („Volkssänger”). Az ő szerencsés ötleteik hamar elterjednek a nép közé, népdalokká válnak, egy ideig mindenfelé éneklik, mígnem egy újonnan fölkapott dal kiszorítja őket.
Nem szükséges, hogy a szerző épenséggel ismeretlen és kifürkészhetetlen legyen. A mit egy népies naív tehetség a nép szívéből, lelkéből teremtett, az csakhamar elterjed, népdallá válik; a műveltek kisebb, nagyobb köre ismeri a költő nevét, a nép nem törődik vele s nem is tudja meg soha. Így Baumann Sándor (ki hangjegyet nem is ismert) gyönyörű dalokat költött és szerkesztett, melyek Ausztriában igazi népdalokká váltak s azok is maradtak. Ki ne hallotta volna már osztrák parasztházakban énekelni: „Ich hab die ganze Nacht vor ihrer Hütten g’wacht”, vagy a „Nandl” dalait a „Versprechen hinter’m Herd” czímű darabból? Ha Moser és Fürst az osztrák népdana „alleweil fidel” (mindig kedélyes) oldalának képviselői, másfelől az érzelmesség sem hiányzik: megcsendűl az Greipl „Mailüfterl”-jében, Müller Adolf „Mei Hütten”, a Grois által elterjesztett „’s Herz is a g’spassigs Ding” s egyéb népszerűekké vált bécsi dalokban. Már ezek a példái a népszerű, de bécsi földben termett daloknak mutatják, hogy a főváros tetemes hatással van Alsó-Auszriára. A népénekeseken kivűl a pompás bécsi tánczzene, melynek Lanner és a két Strauss a mesterei, folytonos hatást gyakorol a Bécsen kivűli osztrák népzenére. Egy harmadik, kevésbé naív elem, mely a fővárosból a tulajdonképi népzenébe átszivárog, a legkedveltebb bécsi operettek melodiái. Falusias idylli színt kapnak mind e dallamok, tánczok és dalok a vidéken közönséges czitera által. Ez az osztrák hegyi vidékeknek kirekesztőleg saját zeneszerszáma. Tirolban, Stájerországban és Salzburgban még honosabb a czitera, de Ausztriában is, mégpedig zeneileg teljesen iskolázatlan nép emberei is szeretettel és tehetséggel játszszák. A fővárosi hatás okozta áramlaton kivűl egy másik, szorosabb értelemben vidéki is nyilvánúl a Bécstől messzebb eső területek dalaiban, kiváltkép az Ötscher környékén. Ott lakodalmakon s más ünnepeken tömérdek nótát („Vierzeilige”) hevenyésznek s énekelnek ismert dallamokra. Jellemzők e vidék népdalaiban bizonyos kádencziás hangmenetek, melyekben két hang harmonikus folyamatban hullámzik fel-alá.
A nép-ének után vegyük szemügyre a tájbeszédet. Egy nagy nemzet, mely messze terjedző lakhelyekkel bír, a tengerparttól, elföldeken s halmos vidékeken keresztűl a magas hegységig, sehol sem vonhatja ki magát a földminőség hatása alól; a népjellem e fokozások szerint másúl; minél erősebben van individualizálva a vidék, annál változatosabbnak tűnik fel a nép maga, törzsekre különödve, melyek ismét különbözők tehetség, hajlam, szükség, szokás, viselet és kifejezés dolgában. A mint a törzs a néphez, úgy áll a tájszólás a nyelvhez. De osztozik ez a nép sorsában is; politikai elszakadás különbözteti, egyesűlés egyformásítja a nyelvbeli kifejezést. Az elsőre Hollandia, a másikra Ausztria szolgáltat tipikus példát. Ausztriában a német nyelvnek egész nagy területén ma egy tájbeszéd uralkodik, egy hegyi tájnyelv, a nagy német nyelvtörzsnek egyik főtagja, a bajor-osztrák, az Eger forrásától az Isonzóéig, a malsi pusztától a Beczváig, sőt túl azon, szoros határok nélkűl keletre, annál élesebben határolva nyugat felé, természetesen csak Ausztria szélein túl.
Nem igen kedvezőleg hangzott e nyelvről az ősök itélete; a durva hegyi tájnyelv nekik gorombának és dísztelennek tűnt föl; a mai osztrák a nélkűl, hogy édes és túlságos álmodozásba ringatódznék, a germán nyelvalkotmány egyik alap- és szegeletkövének tekinti honi nyelvét. Valamint a prizmában a napsugár megtörik, sokszorosan és sokszínűen hét sugárra oszlik, s valamint ezek mindegyike igaz valósággal bír s mégis mindannyi, mint fehér sugár, de csak egy egészet képez: úgy vannak a nyelvjárások egymás mellett s egybeolvadnak az irodalmi nyelvben, melynek előállítására annak idejében minden törzs megtette a magáét, de fejlődése legújabb fokán, a XVI. században, kiváltkép a császári kanczellária akkori kifejezésmódja – az osztrák.
Itt különbséget kell tenni a vidék nyelvjárása és a tartományszerte dívó, névszerint előkelő és művelt körökben használt közbeszéd között. Ez az irodalmi nyelvre támaszkodik, mely többé-kevésbé alkalmazkodik a nyelvjáráshoz, még pedig a kifejezés megválogatásában, de mindannak kikerülésével, a mi aljasnak, vagy elnyűttnek tetszhetnék, főkép pedig a mondatszerkezet dolgában. Ezt feltűntetni jóformán lehetetlenséggel határos, mivelhogy egyes tájak szókincsében bizonyos kifejezéseknek különféle értelemben való használata, főkép pedig némely teljesen irodalmi szók kerűlése alig jelölhető számtalan változatosságot eredményez.
Ép úgy lehetetlen valamely élő nyelvnek, bármily korlátolt terén, tökéletesen megállapított, feltétlenűl bevégzett képét adni, mint a hogy nem sikerűl vízesést festésben ábrázolni; az eredmény mindig az eszközök elégtelen voltára emlékeztet. Ez az egészen új szabású termék, a közbeszéd, a tájnyelv hatását folyton érző, az egyéni műveltség foka és a személyi szókincs szerint különbözőleg alakúlt irodalmi nyelv épen nagyon is elüt a történetileg fejlődött szerves alkotású tájnyelvtől; ez azonban mindennemű kifejezésekben még sokkal dúsabbnak bizonyodik, mint amaz. Az osztrák tájnyelv szókincse – kivéve mindazon szavakat, melyeket az irodalmi nyelv bevett, – a mennyiben szótárilag össze van gyűjtve, tízezrekre rúg. Ehhez járúl még nagy száma azon részint önállólag gyűjtött, részint még meg nem figyelt kifejezéseknek, melyek a különböző kézművek és foglalkozások tulajdonai. Növényeknek, állatoknak, test- és házrészeknek, szokásoknak, egy szóval mindennek, a mi többször megfordúl az ember ajkán, megvan a maga különös, többféle finom árnyalatú elnevezése. Egy pillantás az étlapra, mely az idegent először fennakasztja, megtaníthat bennünket, ha egészen kelendő kifejezéseket, mint: Schnitzel, Bries, Beuschel, Scherzel, Kruspel s egyebeket, melyek mind a marha részeit jelölik, fölnémetséggel próbálnók kitenni. E mellett tömérdek gazdagsága van a kifejezéseknek és synonymoknak.
Valamely kifejezés elterjedtsége magán a tájnyelven belűl is különböző; némely szó mindenfelé használatos, más csak kis vidéken; rejtettebb völgyek, példáúl Tirolban, kiváltképen gazdagok önálló szókincsben.
Némelyek a kifejezések közűl nagyon régiek. A népszokás hatalma, a paraszt konzervatív jelleme, a világgal közlekedés hiánya, továbbá szoros határokon belűl fekvő érintkezés azok a tényezők, melyek a szókincs képződésére elhatározók. Így a tájnyelv nagy régiség képét mutatja; szokatlan kifejezések, avúlt szófűzések, egyszerű szerkezet maradtak fenn, melyek az irodalmi nyelvből réges-régen kivesztek. Figyelemre méltó, mily híven, sőt szívósan ragaszkodik a nép egyes szólási fordúlatokhoz. Így merűl föl ismét egy ősrégi, már ezer éve nem írt duális formája a személyes névmásnak, természetesen ma már többesi értelemben, hogy a műveltek társalkodó-nyelvétől kerűlve, a paraszt száján mind maig éljen, az ismeretes es, enger, enk. Mily perspectiva tárúl elénk, ha az irodalmi nyelvtől idegen, nálunk közönségesen értett igét: urassen (= ételben duskálni, válogatni) Ulfilas góth bibliájában olvassuk, hangban és jelentésben nem változva, azon a helyen, hol a szegény Lázárról van szó, a mint a dőzsölő asztalára föltekint. Különösen gazdag bizonyítékúl szolgálnak a hely- és családnevek; nem egyszer egy hajdan világos szó mint ma érthetetlen üres jelölés állapodott meg. E részben a nagy terjedelmű osztrák hegyi vidék kiaknázatlan bánya, hol a kutató meglepetve mindig újat meg újat talál.
A mi már Alsó-Ausztriának a tájnyelv nagy össszes területén belűl való állását illeti, jól megjegyzendő, hogy kelet felé, s egy kis darabon éjszakra is az országhatár egyúttal nyelvhatár is; nyugatnak azonban az átmenet nagyon lassú s a nép nyelve mind jobban közeledik a felső-ausztriaihoz; még kevésbé lehetséges a szigorú elhatárolás dél felé. De a tartományon belűl is többféle árnyalatot lehet megkülönböztetni. Egészen tekintet nélkűl kell hagyni mindenekelőtt Bécset, a fővárost; itt a művelt körök több-kevesebb helyi színezéssel beszélik a társalgási nyelvet; a helyi tónus azonban tisztán uralkodik a külvárosokban, oly jargon, melyre egy felől a hirtelen emelkedő hang jellemző, mely a mondat végével mintegy aláesik, más felől tömérdek szók fölvétele, a mi a legkülönbözőbb hatásokra vihető vissza: ellenséges beütésekre, kereskedelmi közlekedésre, szláv munkások betelepedésére, a közbeszédre, az egy öltőn keresztűl dívott franczia udvari nyelvre s egyéb körülményekre. Egyes kifejezések utóbb természetesen tovább terjedtek (p. o. Jause, ozsonna, Ombrell’n, esernyő); de ez a jargon mégis élesen különbözik a külön nyelvjárástól; amaz a „városban” uralkodik, a mint az alsó-ausztriai mondja, emez „falun”. Itt ismét három kerületet kell megkülönböztetnünk, ú. m.: a fővidéket, melynek beszéde kelet és dél felé ennsentúli és stájer beszédbe megy át, meg a Bécsi-Erdő két vidékét. A tartomány éjszaki részétől ezeket a Duna folyása választja el, a Duna bal partján fekvő két kerületet (Manhartsviertel) pedig a Kamp mély völgye. Ennek nyugati felét (Waldviertel) csak a Babenbergek idejében népesítették be frank telepedők; így egy, magában véve paradox jelenség származik: a frank elem általában ma oly annyira hatása alatt áll a bajornak, hogy tartózkodnunk kell példáúl a kremsi és bambergi beszédnek vocalismusban s szókészletben való sokszoros hasonlóságából merészebb következtetéseket vonni; a kiválólag osztrák sajátságok (oi = iu, eu, ei = î, stb.) itt csak később vertek gyökeret, de aztán ismét tisztábban megmaradtak, mint kiinduló pontjaikon, hol már kikezdi őket az idő foga. Ellenben kelet, a Kamp és Morva közti föld, más különösségeket mutat. Sajátja e vidéknek az „ui” kettőshang; példáúl: Muidac, er tuit (tiszta alsó-ausztriaisággal: Muattac, er tuat); hajlam az elnyújtásra: muring (morgen); a neutralis névmásnak csudálatos átalakítása: ’si regent (= es regnet) s egyebek. Rejtelmes tünemény ez; e vidék különállása megfejtetlen, idegen hatásnak semmi nyoma sincs; ellenkezőleg e törzsbeli töredék beszédmódja még tovább terjedt s ma is uralkodik az éjszaki belvidékeken s a régi birodalmi út hosszában a Brünn környéki nyelvszigetekig.
Biztos történeti ösmereteink korlátain nem jutunk túl. Igaz, hogy markomannok és quadok uralkodtak ezen a földterületen, longobardok és gepidák vonúltak rajta végig, rugiak és herulok tanyáztak itt; de azon időkbe nem visz nyom vissza. Az első biztos fogózkodót a szlávoknak az Alpesek közt elterjedésével kapjuk, melyre hely-, folyó- és hegynevek tetemes száma mutat vissza. Csak annyit mondhatunk, hogy a bajor nyelvjárás – jóllehet frank és sváb testvérével egyetemben a nyugati germán törzsnek egyik ága – némi keleti germán bélyeget nyert vala, bizonyára a sok átvonúlás, a hosszú tartózkodás, húzamos uralom, végre pedig góth törzseknek és nemzetségeknek e földön messze terjedtsége következtében.
Ha egyéb jellemző sajátságokat tudakozunk, melyeket az osztrák nem egyhamar vetkez le, legelsőbben is a hangsulyozás nevezetes terére jutunk. A nyelvjárás is irott nyelv közti tetemes különbség, melyet itt találunk, csak annál is felötlőbb, mert a hangsulyozás törvényei a németben egyébiránt felette szigorúak és vajmi kevés kivételt szenvednek.
Itt elsőben is az időmérték fölcserélése érdemel figyelmet: a nyelvjárásban az újfölnémetnek abbeli hajlama helyett, hogy megnyújtja a régi tőszótagokat, igen gyakran az ellenkező törekvés mutatkozik, t. i. a hosszú szótag megrövidítése; viszont pedig fölnémet rövid szótagok vagy diphthongizálás, vagy orrhangítás által nyújtatnak: Voada’ (Vater), de Muatta és Maő. Ezek a megcserélések kivált akkor ötlenek fel, ha az osztrák fölnémetséggel akar beszélni.
Sokkal érdekesebb a nyelvjárásnak az a sajátságos törekvése, hogy a germán alaptörvénynyel és a közszokással ellenkezve az első szótagról a szóvég felé rugtatja a hangsulyt. Vajjon ide tartozik-e bizonyos képzők kettőztetése (Glaserer, Klampferer, Wilderer stb.), nem vitatjuk. De már bizonynyal e szempont alá esik az a szokás, hogy egytagú alakszóknak, különösen az előljárónak a névmással összekerűltekor a – helyesen az előbbit illető – fősulyt az utóbbira teszik: bei sich sein, zu sich kommen, stb. Oly erős gyökeret vert ez a szokás, hogy nemcsak a közbeszédben nem hagyják el, de sőt a helyes hangsulyozást hibásnak, tájejtésnek, szláv hatás szültének tekintik. Ép oly közönséges az összetett hely- s ezektől származott családneveknek helytelen hangsulyozása, a mi tán legnagyobb különössége nyelvjárásunknak. Ellenében, a mint mondtuk, a német hangsulyozási törvénynek, mely szerint az első, a határozó szó hordozza a fősulyt, az osztrák a másodikat, az alapszót emeli ki, többnyire egytagú határozó szóval biró három-, vagy többtagú helynevekben, ingadozva a kéttagúakban; tehát Neunkirchen, Pfaffstätten, Lerchenféld, Langenlébarn, Sieghartskirchen, sőt Leopóldstadt, Mariahilf, – ellenben Baúmgarten, Mühlschüttel, Neúsiedel; Sechshaús, Rossaú, Kirchberg és Kirchbérg, de Kirchschlág; helyesen a dorf-val összetettekben: Kirchdorf, Vósendorf – Vöslaú mellett.
A helynevek tanulmányozása általában egyik főtámasza a nyelvjárás-vizsgálatnak; azok szolgáltatják őstörténet, gyarmatosítás, a tartomány állapotja felől a leggazdagabb s legbiztosabb felvilágosítást, ámbár az incselkedő manó, a népetymologia, itt űzi ép legjobban az ő játékát s p. o. Dietbolts-ból Diebsholz-ot csinál, stb.
A helynevek nem egy hangtani sajátságot mutatnak; így többi közt bennök találkozunk a felnémetben meg nem lévő oi kettőshangzóval (Ybbs mellett Ois).
Összevonás, kurtúlás, kopás, szókezdő s még inkább szóvégi hangok lefosztása úgy, hogy a szó az ismerhetetlenségig megcsonkúl, jellemzők a nyelvjárásra.
A bajor.-osztrák vocalismus eltérései három főmozzantra vihetők vissza: 1. tompítás, az a-nak ó–s, az o.-nak ú–s, az í-nek 1 előtt ű–s kiejtése: kaolt, Murd, Büldung; 2. orrhangozás, kivált a szó végén: i’ moa (ich meine), mei Mao (mein Mann), i’ hao (ich han = habe) stb.; 3. dipthongizálás, főképen, a hol egyszerű hangok válnak orrhangokká, úgy hogy felette sajátságos, idegennek teljességgel kiejthetetlen hang származik. scheăgeln (schielen = sandítani).
Hadd említsünk meg itt még egy nagyon elterjedt tévedést. Gyakran állítják, hogy a mi nyelvjárásunk idegenkedik a hangzómásulástól (Umlaut). Nem igaz. Csak az ige jelenidejében kerüli: du tragst, er tragt, lasst, schlaft, stosst, sauft, stb., különben rendszerint előáll az szükségen túl is: drei Täg (Tage), die Wägen, Kästen; dünkler (dunkler helyett) stb. Erre a balnézetre az a körülmény szolgáltatott alkalmat, hogy a leggyakoribb hangmásulás, az a–é, a nyelvjárásban sajátságosan változik. Vegyük tekintetbe a történetileg igazolt, de az irodalmi nyelvből kiveszett megkülönböztetést; dac Göd, die Godl, dac Ähnl, die Ahnl (koma-komaasszony, nagyapa-nagyanya).
Meg kell még itt említenünk egy pár, bizonyára ősrégi alliteratiós formát és összetételt: im Wigl-Wagl sei (ingadozni), am a Bliml-Blaml vormachen (ámítani), griwes-grawes ge (összevissza járni), Tritsch-Tratsch (tere-fere) stb. Bockboani (kecskelábú) stb.
Itt nem tárgyalhatjuk részletesen az alaktant, kopás és hasonúlás oly sokfélekép nyilatkozik, hogy jóformán igéről és főnévről külön kellene szólanunk.
Ismeretes, hogy a nyelvjárásokban a főnevek neme sokféleképen változik. Az osztrák nyelvjárás eltérései az irodalmi nyelvtől nem épen számosak, de feltűnnek, mert mindennapi kifejezésekben vannak meg. Ezeket hozzuk fel: der Aschen, Butter, Schnepf, Knödel, Polster, Schrot, Tintenzeug: – die Botting, Husten, Tuchend’; – das Monat, Teller, Trank (moslék).
Misson József.
Probst Károlytól
Jellemző minden nyelvjárásra a mód, mely szerint kicsinyítő és kedveskedő formáit képezi. Az irodalmi nyelv kicsinyítő képzője „chen” és „lein”, néha egy tőből is, példáúl Mäuschen és Mäuslein. Az osztrák „el” vagy „erl” képzővel kicsinyít; a hol mind a két forma megvan, az utóbbi a kedveskedő. Mei Hansl mein Hänschen, de mei Hanserl mein liebes Hänschen; Mädel vagy Madl a fölnémet Mädchen; Mäderl vagy Maderl a kedveskedő forma. A nyelvjárás ebben igazán kimeríthetetlen; vegyük az i-vel képzetteket: Naczi, Lisi, Fanni, Resi, Susi, Czilli, a mindkét nemet jelentőket: Pepi, Toni, Villi, Franczi, Czenczi s egyebeket. Annából a köznép Náni-t képez, előkelő a Nina, e mellett közönséges a Netti; Marie-ból Mariedl, Maritscherl, Mareidl, Moidl, Mirl, Miczl, Miczi lesz; s ezek nem is ritka, hanem közkeletű formák. Állandó az a szokás, hogy a tulajdonneveknek minden végzetben a határozott névelőt teszik elébe; a mitől a műveltek társalkodónyelve sem ment, sőt a névelő elhagyása affectatiónak tűnnék fel. A névelő általában nagy szerepet játszik a nyelvjárásban, sokkal sűrűbben él vele, mint az irodalmi nyelv.
A mi az igét illeti, legérdekesebb jelenség a névmás kettős száma mellett (es, enger, enk) a többes második személye „ts” végű formájának újra felmerűlte, annál is inkább, mert ezek a formák századokon át nem fordúlnak elő a középkori iratokban, tehát a legfélrébb eső völgyzugokban világtól elszakadt életet kellett élniök, mígnem a XIV. században egyszerre ismét terjedni kezdenek, jeléűl annak, hogy a törzs a Habsburgok alatt politikailag erősödött.
Hangtani tekintetben az ige is, mint a névszó, a legnevezetesebb változatokat és assimilatiókat, veszteségeket és túltengést, régiességeket és újításokat mutatja úgy, hogy igen sokszor nem lehet eldönteni, vajjon bizonyos esetben egy avúlt forma maradványával, vagy újítással van-e dolgunk. A régi i’ brîch’, i’ gib’, i’ nim’ mellett ez is megvan: i’ kim’, du kimst, er kimt, mir kema’, de i’ bi kema’ e mellett: i’ bi kuma’, stb.
Némely ige a használatban partikulává zsugorodott össze, példáúl: gelt (= úgy-e), haolt.
A szóképzést a mi illeti, Schmellernek ezernyi ezer szót felölelő nyelvjárási szótára mutatja az osztrák nyelv gazdagságát. Jellemző képzéseket, jelentős szókat, találó összetételeket terem a nyelvjárás nagy bőséggel.
A nép gazdag képzelete, mely szókincséből kitűnik, emberemlékezet óta útat tört a dalban is; de igazi tanyája a nép-éneknek, az úgy nevezett „Schnadahüpfl”-nek (szóhoz tánczolás) a hegyitartomány, mely az Ennsen alúli földre csak gyökere végeit bocsátja. S ilyformán Alsó-Ausztriának – kivévén a fővárost, a hol a népies színjáték virágzásra jutott – aránylag csekélyebb része is van a tájnyelvi költészetben, mint a két szomszéd tartománynak.
Castelli volt az első, a ki a nyelvjárásról vizsgálódása mellett próbát tett a tájnyelvi költésben is. Őt követték Vogl Nepomuk János, Baumann A. és Klesheim báró. Mindezeket felűlmúlja kedves egyszerűség, a népies hangban jártasság és a tájnyelv visszatükrözésében való ügyesség által Seidl János Gábor. Az ő „Flinserln”-jei (enyelgései) méltán sorakoznak a felső-ausztriaiak legjobb egykorú költeményei mellé; köztük legbecsesebbek a prózai elbeszélések s ezek közűl az első helyen áll a „’s Exami’” czímű, melyet eleven festés, kész jellemzés, mozgalmas és mégis egyszerű cselekvény tűntet ki. Benne egy kis fiú, a ki csak tízig tud olvasni, a veszély sejtelme nélkűl beszéli el vak öregapjának, a ki aggodalmas várakozásban van, a mint apja küzdve menekszik hozzájuk a hegyre franczia marodeurök elől.
De Alsó-Ausztriának tulajdonképeni költője, a ki tájnyelvét egyszerűen és igazán ábrázolta, a mint előtte és mellette senki, nehány éve észrevétlen halt meg s csak halála után nyerte meg bevégzetlenűl hátrahagyott műve az érdemlett elösmerést. Ez a férfiú mühlbachi Misson József piarista (1803–1875), költeményének czíme: „da Nacz, a niederösterreichischer Bauernbui, geht in d’Fremd”. Missonban nem egy legjobb tulajdonság közös a legnagyobb német tájnyelvi költővel, Reuter Frigyessel. Mint ez, ő is ritka mértékben birja a nép nyelvét. Nem hiába hallatta Grimm Jakab óvó szavát, hogy „a szemérmes tájnyelv húzódozik a zörgő papirostól”. No már, a ki, mint Reuter és Misson, nemcsak éles szemmel bepillantott a nép lelkébe, hanem a kinek azon fölűl avval a ritka adománnyal kedveskedett a múzsa, hogy le is tudja ábrázolni, a mit e varázstűkörben látott, az megpróbálkozhatik ily feladattal! Még több közössége is van Reuterrel: kellő bensőség, a részletező festés adománya. Költői genre-képeiben megragadó igazság van. Van humora is elegendő arra, hogy mulattasson, lebilincseljen. És Misson mindamellett hajótörést szenvedett! Mert Misson idyll-költő, nem epikus. Költeményében nincs cselekvény. Befejezetlen maradt ugyan, de a nyolczadik énekben „Nácz’”, a ki eltávozik hazulról, még alig hogy mozdúlt helyéből. Ez a cselekvényhiány bizonyára egyik főoka annak, hogy a költemény minden egyéb jelessége mellett is oly kevés olvasóra talált. De a költőnek dicsőségét, a ki leghívebben és igazán híven tűkröztette vissza a honi nyelvet és szokást, el nem lehet venni Missontól.
Misson folytatója s méltó utódja volt Strobl József (1845–1877), szintén piarista szerzetes, Misson hazájabelije és tanítványa. Belekapott a „Nácz” folytatásába. Ő is ép oly jártas a tájnyelvben, csakhogy kissé el van fogúlva mestere modorában. A cselekvény nála elevenebb, mint Misonnál, de hiányzik az a friss humor és közvetlenség, a mely legsajátabb báját képezi a Misson-féle művecskének.
Mindazáltal e három férfiú: Seidl, Misson és Strobl, törzsük méltó képviselői, kik földieiknek legszeretetreméltóbb vonásait ellesték s egész létüket, voltjukat egyszerűen és bensőséggel, pajzánúl és híven előadták, tanúi annak a daloló kedvnek, mely e völgyekben otthonos volt, mióta az első telepedők megszállták az alpesi réteket, a mai unokákig, kiknek erős hangú kurjantása üdvözli a hegyi kunyhó előtt az első napsugarat, mely reggel a havas szürke ormát s lent a völgyben a Duna ezüst szalagját egy csókkal érinti.
Karger Károlytól
