Barta Lajos: GALAMBOT VÁROK • Mihályi Ödön versei (Irók Kiadóvállalata; Pozsony)
Barta Lajos: GALAMBOT VÁROK •
Mihályi Ödön versei (Irók Kiadóvállalata; Pozsony)
Mihályi Ödön versei (Irók Kiadóvállalata; Pozsony)
Mihályi minden erőfeszítés nélküli szabad versei megállítják és magukhoz kötik az embert. Mihályi külön hangot hallat a magyar lírában. De nem ez teszi ki a dolgot. Mihályi hangja kellemes és amit érzés, gondolat gyanánt hordoz – magyar különösség. A magyar élet kettős differenciálódásánál fogva, kétféle meghatározottságú nálunk az ember: – városi, vagy mezei. Összetételük új dolog.
Mihályi versei pretenzió nélküliek. Egyszerűen csak adja magát. Ahogyan teszi, abban valami méltóság van. A mezők, az ég, a termőföldek magától értetődő méltósága. A mértéktartás, melyet sohasem veszít el – nagy lelki harc szintézise. A nagy fizikumú, egészséges ember és a nyugodalmat áhító lélek dolgozta magában szintézissé az ellentmondásokat. E versek fölött, mint emberi jeladás, mint az elhárított lelki veszély szemaforja áll a nyugodalmasság. Ezek a versek ugyanannyira irodalmiak, mint amennyire emberiek is.
Közelebbről – Mihályi a vidéki agrárizmusba költözött városi entellektüel józanra ülepedett érzéseit, szemléleteit költi énekké. Vannak szinte tárgynélküli, szemlélet-versei. Nem is lehet másként, ha valaki a mezők közt énekel. De látni a megtett utat a spiritualizmustól a barázdák primitív magányáig – nagyon érdekes. Vannak a könyvben idemutató állomások. A költő nem hazudja el őket. Nem mondja azt, hogy most már minden jól van. Megmondja, hogy fáj. De ez nem lenne elég tettnek. A felemásság helyett – ha nem külön fenomén – figyelmet csak a differenciálódás kelthet, mely a félséget megoldja. Ezek a versek ilyen differenciálódást jelentenek; becsesek.
Egy meggondolás külön rangra emeli őket. Keressük a magyar mezőkön, feudális lélekzetü búzatábláink, leveles répa és lándzsás kukoricaföldjeink határtalanján, a sáros csizmában, az európai intellektust. Volt már néhány belőlük, az összeomlás, a forradalom előtt… Megvannak még, vagy hova lettek?…
A mezők világa végtelen és a létnek nincs határa rajtuk. Látszólag nem történik a mezőkön semmi… És a falu emberei, mintha a semmi variációit élnék áloméletben, amit olyan örömösen költ festménybe Lesznai Anna. Mihályi megtanulta a gondolat terhétől szinte szabad mondatokban, a költői erő foglalatában valamivé emelni ezt a látszólagos semmit és rámutatni arra, hogy milyen gazdag világ ez!… Leegyszerűsödött nyelven, átlátszó kifejezésekben érvényesül sár, növények dússága, termékenység, állatok kövérje és szent mélasága, mezei munka – költészetté. Ez Mihályi lirája. Vannak a három ívnyi könyvben versek, melyek minden egyébtől eltekintve is – önmagukért nagyon szépek. Ennek a kötetnek a szerzője nem versíró, hanem – költő.
Mihályi egyszerűre és higgadtra tisztult versei mögött villámlik néha a láthatár… vagy legalább is mintha villámlanék… Ott van az a civilizációs és kultúrparadicsom, melynek világváros a neve, ahova a költő nem mehet többet vissza… csak azt nem tudni meg a versekből, milyen láthatatlan angyal áll ott lángoló karddal?…
Az Írók Kiadóvállalata pompás formát adott Mihályi könyvének, melynek terjedelmességén szélesen hömpölyögnek Mihályi intellektuális mezei énekei. A könyv finom címlapját a nagytehetségű Prohászka István rajzolta.
