Kürti Pál: A SZINJÁTSZÁS ESZTÉTIKÁJÁNAK VÁZLATA • Németh Antal tanulmánya
Kürti Pál: A SZINJÁTSZÁS ESZTÉTIKÁJÁNAK VÁZLATA •
Németh Antal tanulmánya
Németh Antal tanulmánya
Nagy elszánásnak néhány vázlatos fejezetbe való sürítése a Németh Antal kis tanulmánya: a színjátszásnak eddig megiratlan esztétikáját kísérli meg felvázolni. S itt mindjárt annak a kérdésnek megpendítésével kellene kezdeni: vajjon mit ért Németh Antal esztétika (mint rendszer, mint tudomány) alatt s ha erre írásában feleletet kapnánk (de nem kapunk), rögtön következne az a kérdés, hogy a színjátszást lehet-e abban az értelemben rendszerbe foglalni, mint a szóművészeteket, a képzőművészeteket, a zenét? á propos zene: lehet-e a zenének mithikus kezdetekben gyökeredző őselemeit, szoros értelemben vett népi zenét, a zenének ős-vallási képzetvilágba visszanyúló s a mai szokott értelemben vett zenétől merőben különböző megnyilatkozásait esztétikai s mondjuk: a szónak klasszikus értelmében esztétikai rendszer alá vonni? S épp így: vajjon lehet-e a színjátszásnak ugyancsak vallási és folklorisztikus elemeit mai értelemben vett esztétikában megrögzíteni? Azaz: nem ott kezdődik-e a színjátszás esztétikája, ahol már a drámával találkozott és ekkor mégis csak kénytelenek vagyunk a «reprodukáló-művészet» fogalmába beilleszteni, ami ellen Németh Antal, bizonyos szempontokból igen jogosan, tiltakozik? S egy reprodukáló művészetnek vajjon lehet-e esztétikája abban az egyedül megálló értelemben, mint az elődleges alkotó művészeteknek? A hegedülésnek, a zongorázásnak vagy az éneknek csak a mechanikáját lehet rendszerbe foglalni, ha ezen túlmegyünk, már kikerülhetetlenül a zene esztétikájában vagyunk, a zenei formák és zenei tartalmak világában. Vajjon a színjátszás esztétikájával kísérletezve nem járunk-e ugyanúgy: ha túlmegyünk a színjátszásnak s az őt körülölelő, őt determináló s őtőle determinált elemeknek az egyéni- s tömegpszichológiáján, a vallásos vagy egyéb kultikus, tehát nem-esztétikai elemeknek a vizsgálásán, akkor nem vagyunk-e már a dráma esztétikájának a kellős közepében, a színjátszásnak ebben az egyetlen szubsztanciájában, amely változhatatlan s örök, (tehát esztétikai foglalatra egyedül alkalmas) elemeket hordoz magában?
A kérdéseknek raja zümmög az ember körül, olvasván a Németh Antal kis füzetét s tanulmányának értékét is ebben a kérdéseket felrajzó ingerében látom. Ami sok szorgalommal gyüjtött mondanivalója van szinészről, közönségről, maszkról, díszletről, kosztümről és rendezőről, abban nem leltem semmire feleletet a «Kritik der Urteilskraft» Kanti értelmében, de kérdésekre kényszerítettek, sőt itt-ott a kérdéseknek friss megfogalmazására. És ez sok. Mert azt hiszem, a színjátszás esztétikája örökké megíratlan marad. De itt megint visszatérhetnénk a kiindulásra: mit értünk esztétikán?
