T – s: SIRATÓ
T – s: SIRATÓ
Egy drága fiatal barátomat, egy drága fiatal költőt, tehetségeset, elmélyültet s embernek végtelen becseset vitt el a legbutább halál, valami autóbaleset. Harmincadik évét még nem érte el Mihályi Ödön… a partéban azt olvasom, hogy a legjobb, a leghívebb fiú, férj és apa volt, s köny áll szemembe, mert valóban az volt. Bogdányban, Kassa közelében, gazdálkodott birtokán, még pedig nemcsak csizmásan, lóhátról s kacérkodva azzal, hogy hajnalban kel, hanem igazán, komolyan, becsületesen – ugyanoly igazán és becsületesen, mint ahogy gyerekfővel Budapesten vette volt komolyba a forradalmat s megcsalatkozva, meg is keseredve tért vissza a röghöz, mely nem igér többet, mint amit megtart, a néphez, mely inkább akar kenyeret, mint szerepet. Fiatal asszonyával, mint valamely intellektuális Ádám és Éva éltek e falusi kis paradicsom gyümölcsfái alatt, éppen annyi honvággyal a nagyvilág s a nagy költészet után, amennyi meleget ád a hazai tanyának s bánatos külön bájt a választékos verseknek, mikben a vidéki poéta a kozmosszal közösködik. Külső és belső szép férfiasságában e nemes ifjú ember maga is olyan volt, mintha egy angol költő írta volna versbe – nem afféle expressionistába, aminőket ő írt, hanem régifajta rímesbe, melyben a szó zene s a zengés plasztika. Nem volt mai ember ez a modern ember, – úgy járt köztünk, mint ha száz év előttről felejtődött volna itt fiatalnak. Talán azért ment el oly hamar, – de ez nem vigasztalás, inkább dupla fájdalom azoknak, akik elvesztették.
