24.
24.
Napok boruljatok el, virágok hullajtsátok szirmaitokat.
Füvek hajtsátok meg zöld lándzsáitokat, folyók lapuljatok meg az eltévedt csónakok alatt.
S ti is mind, élő és dolgozó emberek, építők és föltalálók, nyissátok ki elfáradt tüdőtöket s arcotokról törüljétek le a verítéket.
Órák, kicsinyek és nagyok, az asszonyok keblében, a férfiak zsebeiben, a falakon s az ékszerészek kirakataiban, álljatok meg a szédületes forgásban.
Álljatok meg s jelöljétek meg ezeket a pillanatokat!
Kint, a szürke kínokkal és nyomorúságokkal vert külvárosban halva fekszik egy öklömnyi ember. Pistuka egy kicsiny, kék koporsó aljában fekszik az asztalon, a szoba közepén. Nem régen még játszott vele az anyja s ő gyönge hangon gagyogott s most itt fekszik mozdulatlanul, nem hall és nem lát semmit s aki megérinti, az úgy érzi, mintha egy hideg kődarabot érintene meg. Nincs rajta hús, a bőr rászáradt a csontjaira, a kis halálfeje nem mond semmit, csak fekszik és alszik a puha forgácson.
A szoba ablakai le vannak sötétítve, a tükröt befelé fordították a falon, a kis mécsest leemelték a szekrény tetejéről s most rezzenés nélkül ott virraszt a halott kisgyerek fejénél. Nehéz szag van a szobában, nem a halott szaga ez, hanem a szomorúságé, amit az élők hordanak magukban s csukló sírásukkal kilélekzik a csöndbe. A házban mindenki sajnálja a kisgyereket, hiszen mindenki játszott már vele, fényes kis gyöngyszem volt ő, amivel gurigázni lehetett s most legurult a dombról és nem tér többé vissza.
A fiatal anya ott üldögél a sarokban, akárha elsüllyedt volna a homályban vagy ott jár a koporsó körül, akárha valami kerek, bevehetetlen fal körül ballagna végeszakadatlan egyhangúsággal. S talán nem is ezen a földön jár ő most, ez talán csak az árnyéka, ami idevetődik a tiszta üvegsíkokról. S ha megszólal, talán ez a hang sem az övé, messziről jön, fáradt és színtelen az úttól.
– Egyél valamit – mondja neki az ura. – Nem szabad elcsüggednünk, mi nem azok az emberek vagyunk, akik összetörhetnénk önmagunkban.
Az asszony alig tud szólni, fölemeli a csodálatosan elnehezedett kezét és megsimítja vele az ura száraz, borotválatlan arcát, mintha ő is nyugtatgatni és vigasztalni akarná a másikat.
– Nem vagyok szomorú – mondja –, nem vagyok szomorú, csak egy kicsit fáradt vagyok.
A háziasszony kint üldögél a konyhában, az ő szemei is állandóan tele vannak könnyekkel s a hangja berekedt. Ki tudná megmondani, hogy mitől? Nem mer bemenni a szobába, de jól esik látnia, hogy jönnek a szomszédok és meglátogatják a kis halottat. Nem tudja fölfogni, hogy a fiatal szülők miért nem jajongnak és miért nem sírnak most a kétségbeesésükben, de hatással van rá ez a makacs, hangtalan szomorúság s nem is mert a gyászolók szeme elé kerülni. Érzi, ha ő most hangosan elsírná magát, valósággal bűnt követne el ellenük. Meggyávultan bezárkózik önmagába. Ül, ül és várja a fiát, aki úgy ment el hazulról délben, mint akinek összetörték a csontjait, olyan szomorúan nézett vissza az ajtóból, mint aki valamit, valami legkedvesebbjét elveszítette.
Az apa időnként szintén kijött a konyhába s leült valamelyik sarokba. Hallgatott vagy pedig egészen közömbösnek tűnő szavakat küldözgetett át az asszonyhoz.
Este hazajött Miklós s kicsit mintha fölengedett volna a hangulat. Nem bujkáltak a szavaikkal, meggondoltan és lefogott hangon beszélgettek. A fiatal anya nyitva hagyta a szobaajtót, hiába erőltette magát, nem tudott elszakadni a halottól.
– Holnap a temetés – mondta Miklós az anyjának –, délután én is itthon szeretnék maradni.
– Nem is tudom én, hogy hogyan lesz ez az egész! – felelte az anyja s tétova, kérdő szemekkel körülnézettt. – Ki is hallott már ilyesmit. Pap nélkül eltemetni egy kis halottat. Mit vétett ő Isten és ember ellen, hogy csak úgy bedugják a sírba, mint valami… Ó, nem is akarom kimondani ezeket a szavakat.
– Ezen már nem lehet változtatni – felelte az apa.
– De pap nélkül, gondolja csak meg, micsoda pogány dolog ez.
Az ember az asztalra könyökölten hallgatott s csak az egyik tenyerével legyintett.
– Itthon maradhatok? – kérdezte Miklós.
Az anyja ránézett és bólintott.
Úgy múlt el fölöttük az éjszaka, mintha egy hajó fenekén utaztak volna, sötétben zajló veszedelmek közepette. Nem is volt ez alvás, csak a fáradalmak szédülete, nehéz, szaggatott elfeledkezés a világról. S a fiatal anya ez alatt az éjszaka alatt mintha esztendőket öregedett volna. Mikor délben a koporsó mögött kiment az udvarra, alig lehetett ráismerni. Csak a nagy, fekete szemei lángoltak. Olyan volt, mint egy gyászszalaggal átkötött gyertyaszál.
A ház lakói mind lejöttek az udvarba, a szemek ijedősen nézegettek erre-arra, mindenki rejtegetett magában valamit, mindenki valami különös történetekre várakozott. Hogyan is lesz ez most? Egy konyhai ülőkén ott áll a kék koporsó, egészen símán, sem aranypapírból kinyírt angyalkák, sem fehér papírcsipkék nem díszítik. A tetejére egyszerű fekete festékkel egy kereszt van rámázolva. Ó, milyen szomorú és kielégítetlen látvány ez valamennyiöknek. Ott áll a koporsó lábánál az apa és az anya szótlanul, elborult, de könnytelen szemekkel és sem pap, sem ministránsgyerekek, akik imádkozva lóbálnák jószagu tömjénfüstölőjüket.
S most a csöndben váratlanul megszólalt az apa:
– Testvéreim, emberek!
Nem volt színe a hangjának, csak mélysége, úgy kondultak meg a szavai, mint valami alúlról hangzó ütések. Két kezét a gyomrán összefogva tartotta, a fejét felemelte s a szemeivel kereste a körülálló emberek tekintetét.
– Látjátok-e itt ezt a kis koporsót, az én egyetlen fiam fekszik benne, az, akit én és a feleségem nagyon szerettünk s akit ti is ismertetek valamennyien s szintén szerettetek. Meghalt, mert beteg volt egész kis életében. S ha most megkérdeznétek, hogy mért volt beteg s mért nem gyógyult ki a betegségéből, akkor nagyon csúnya szavakkal kellene válaszolnom. Higyjétek el, hogy legjobb szeretnék felordítani, mint az a bika, amelyiket taglóval fejbeütnek a vágóhídon s aztán én is kezembe szeretném venni a taglót és le szeretném taglózni mindazt, ami ellensége a mi nyomorult életünknek. De én tartom magam, mert ember vagyok s az én szegény feleségem is ember, elbírjuk a fájdalmakat s egykönnyen nem roppanunk össze a terhek alatt. De ez a kis emberpalánta, aki itt fekszik most örökre ebben a kiszniben bezártan, ő elpusztult! A mi nyomorult életünkből nem hozhatott magával elég erőt a saját élete fenntartásához. Meghalt, látjátok, meghalt, mert nem tudtuk föltáplálni.
A hangja egyre recsegőbb lett, egyre nehezebben tudta magát kifejezni s mégis, amit mondott, az mindinkább érthetőbbé vált a körülállók számára. Megindította az egyszerű szíveket s a hunyorgó szemekből kifacsarta a fájó, sós könnyeket. A fejek lecsüggedten imbolyogtak, s egy-egy asszonyból hangosan föltört a zokogás.
– Ne sírjatok! – mondta az ember tovább. – Hiszen, ha van túlvilági élet, akkor csak megszomorítjuk őt, hogy itt állunk a halott kis teste körül és megmutatjuk, hogy milyen gyöngék, tehetetlenek és elkeseredettek vagyunk mi valamennyien. Higyjétek el, hogy az én szívem csordultig van bánattal s mégis úgy búcsúzom el tőle, ahogyan az élőnek a halottól elbúcsúzni illik. Ami elmult, azt nem lehet visszahozni s hiába is kesergünk azon, ami egyszer elmúlt. Embert akartam belőle nevelni, jó barátot, kemény, föltörekvő lelket, de úgy látszik, én magam nem voltam elég ahhoz, hogy megbirkózzam azokkal az erőkkel, amik ellenállnak a mi vágyainknak és akaratunknak. S most ahelyett, hogy csüggedten lehajtanám a fejem, fölemelem a tekintetemet arra a szép, tiszta égre s azt mondom, olyan szép, tiszta és kék volt az ő élete, mint ott fönt az ég és csúnya igazságtalanság történt velünk, hogy őneki mégis meg kellett halni. Aludj hát, szegény kisfiam, nem mondok én neked semmit, nem akarom megzavarni az örök alvásodat. Csak azt mondom, kár érted, élhettél volna még s talán hasznára lehettél volna a te munkás apádnak, a szegény munkás anyádnak és mindazoknak, kiknek igaz, segítő kezekre van szükségük ezen a földön.
Kalapját föltette a fejére, aztán odahajolt a koporsóhoz, a nyalábjába emelte s megindult vele az udvarból kifelé.
Az emberek hangosan s szinte elveszejtő fájdalommal zokogtak.
A fiatal asszony, mialatt a férje beszélt, ott állt a koporsó előtt, Miklós és az anyja között. Merev mozdulatlanságban tartotta magát, szemei a koporsóra bámultak, senkivel és semmivel nem törődött, talán nem is gondolkodott. A nap erősen sütött, az átmelegedett új fekete ruhájából fölpárolgott az ócska festék szaga. Ez a nyers, durva illat majdnem elkábította. Nehezen vette a lélekzetet s már úgy érezte, hogy a koporsó megindul s már ő is kint jár valahol az úton, átlépnek a temető kapuján s itt egy egészen új élet kezdődik. Csak úgy távolról meghallotta az ura szavait, érezte, hogy az most helyette is beszél s lassan-lassan köd ereszkedik le a magasból s nyomasztó, szürke gomolyagokban betakarja valamennyiöket. A körülállók ráfigyeltek, valósággal őrizték minden mozdulatát, de hiszen ő meg sem mozdult. S most, hogy a koporsó után megy, most sincsenek mozdulatai, alig érinti a földet, mintha a levegőben libegne.
S még sokáig ilyen könnyűnek és áttetszőnek látták őt a ház lakói.
Az asszony közben magára vette a régi élete kereteit, bejárt a munkahelyére s mintha semmi különösebb nem történt volna vele, reggeltől estig dolgozott. Egy tömegmunkát készítő varrodába járt, csak fizikai erő kellett a munkájához, hajtotta a gépét, mintha taposó-malomba lett volna befogva. Ha szóltak hozzá, csak röviden válaszolt s néha úgy, mintha nem is értette volna meg a másik szavait. A többi asszonyok meg lányok, ha kikerültek a felügyelőnő szemei alól, nevetgélve traccsoltak, fölugráltak a gépektől, ki-be szaladgáltak a teremből. Sötét udvari helyiségben volt a műhely, reggeltől estig égett a villany, az olcsó kelmék fakón unalmasak vagy rikítóan idegesítőek voltak ebben a világításban. Az asszony unottan babrált velük, de azért vigyázott, hogy senkinek különösebben föl ne tűnjön az ő szomorú kedvetlensége. S otthon is vigyázott magára, még elszomorítóbb lett volna számára az élet, ha az emberek észreveszik az ő nagy bajait és gyámolítólag sajnálkozni kezdenek fölötte.
– Milyen jó, hogy az ember állandóan le van foglalva – mondogatta vacsora közben. – A házbér-agitáció szépen halad előre s ez igazán az a munka, amiből mi asszonyok is kivehetjük a részünket.
A suszter érezte, hogy az asszonynál még egyáltalában nincsenek rendben a dolgok, de nem beszélt hozzá célzatosan, nem akarta vigasztalni, hagyta, hogy a saját erejében hazataláljon régi önmagához.
– Minden gondolkodó koponyára s minden szorgalmas kézre szükség van a mozgalomban – mondta úgy, mintha ezeken az agitációs kérdéseken kívül semmi egyéb komoly kérdés nem lenne a világon. – Ha mindenki el akarná végezni a ráeső munka részét, máról-holnapra rendbe lehetne hozni a dolgokat. De az emberek kényelmesek s minden nehezebb föladatot a másikra szeretnének áthárítani.
– No, gyerünk! – mondta Miklós, alig hogy a száját megtörülte a vacsora után. – Maga csak feküdjön le, Mama.
Az anya látta, hogy a három ember úgy összetart, hogy ő már hiába is kezdené el a veszekedéseket a fiával. Néha, ha kettesben voltak, megpróbálta, hogy figyelmeztesse a dolgokra, miket ő nagyon nem helyeselt. De a gyerek ilyenkor beszélni kezdett s a mondatai idegenek s majdnem érthetetlenek voltak az anyja előtt s az asszony érezte, hogy kemények és megmásíthatatlanok ezek a szavak. Meghátrált s csak távolról figyelte az utakat, amiken a gyerek most jár s ahogyan egyre jobban eltávolodik tőle.
Miklós komoly, fölnőtt embernek számított már az egyletben. Rendszeres munkára osztották be, ott ült a titkár mellett, bélyegeket ragasztott a kis tagsági könyvecskékbe vagy máskor a könyvtárosnak segített. A könyvek nagy részét ismerte már s értett hozzá, hogy kinek milyen olvasnivalót ajánljon.
Mostanában hangos és energikusan eleven volt az egyesületi élet. A kültelek egyik ócska, földszintes házában mozgalom indult meg a háziúr túlkapásai ellen. Ésszerűtlen, asszonyi veszekedésekkel kezdődött el s átgondolt szocialista mozgalommá fejlődött. A mozgalom kiindulási helyéről már mindenki elfeledkezett, a bankok óriási bérkaszárnyái lettek a történések fészkei s a szegény, agyonsanyargatott emberek, akik eddig lehajtott fővel sompolyogtak el a gondnokok és házmesterek előtt, most fölszegték a fejüket s tiltakozó gyűléseket rendeztek a házbéremelés ellen.
– Legjobb lenne, ha megkezdenénk a házak kisajátítását – indítványozta egy sovány, sötétképű ember az egyletben. – Ha ránk kényszerítették ezt a harcot, állunk elibe! – Ott állt a szoba közepén, kilendítette karjait, mint a szónokok, a szája vörösen kinyílt a bajusza alatt, a nyakán és a halántékán kidagadtak az erek. – Annyit sem tudunk megkeresni, hogy elegendő kenyérre valónk legyen s most meg ezekkel az újabb terhekkel jönnek ránk. Valósággal a vágóhídra akarnak vinni bennünket.
– Az asszonyokat kell megnyernünk – mondta közbe a suszterné. – Ennek a harcnak az elvégzése elsősorban az asszonyokra tartozik. A férfiak egész nap dolgoznak, de mi, akik a boltba járunk, akik se elegendő tejet, se elegendő ruhát nem tudunk vásárolni a gyerekeinknek, mi érezzük a legjobban, hogy egy fillérrel sem tudunk többet fizetni a háziuraknak.
Az asszonyok, akik eddig távol tartották magukat s csak gyűlölettel gondoltak a munkások egyesületeire, most elszántan helyeseltek és követelőztek.
– Ott leszünk! Valamennyien ott leszünk!
Megindult a nyüzsgés, mindenki fölfűtötten és akaratokkal telítetten élt.
– Gyerünk! – kiáltozta Miklós s egy lehasznált vörös zászlóval a kezeiben sürgette össze az embereket az indulásra. Hatvan-hetven ember egy csoportban indultak el agitálni házról-házra.
Bementek a bérházak udvaraiba, körbeálltak, középütt a zászlóval és lázító munkásdalokat kezdtek énekelni. Valamelyik lakásból aztán széket vagy asztalt hoztak elő, valaki fölállt erre az emelvényre és szónoklatot tartott a ház lakóihoz. Voltak helyek, ahol a házmester tiltakozni próbált ezek ellen a rögtönzött gyűlések ellen, de alig nyitotta ki a száját, az idegen tömeg rátámadt, rémülten menekült vissza a lakásába. Az emeletek folyosói pedig tele voltak a ház lakóival, férfiak és asszonyok nekidőltek a rácsnak, hallgatták a szónokot, helyeseltek neki és éljeneztek, ha valami nagyon nekik tetsző dolgot mondott. S a gyerekek is mind előjöttek a lakásokból, ők is kiáltoztak, zsebkendőket lobogtattak s voltak, akik fazekakat s lábasokat hoztak elő, fakanalakkal ütötték az edények fenekét, hogy vad, fenyegető zene-bona fejlődött ki a szónoklatból.
Aztán megsokasodva tovább vándorolt a tömeg s a másik házban előlről kezdődött az egész. Senki sem vette még elég komolyan ezt a játékot, senki sem gondolta, hogy egy napon ezek a hullámok túl fognak csapni a megengedett kereteken, senki sem gondolta, hogy a forradalom csiráit hordják magukban ezek az órák.
S eljött az elseje s a házmester hiába jelentkezett a házbérért, senki egy fillért sem akart fizetni.
– Házbérsztrájk – adták ki a jelszót az egyletben. – Mindenki tegye félre az elseji összeget, csak akkor fogunk fizetni, ha a bankok emberségesebb álláspontra helyezkednek velünk szemben.
Mindenki helyeselte a vezetőség szempontjait, elfogadták az indítványokat s az elseji házbért eldugták a szekrényekbe és ládákba. De ezeken a szekrényeken és ládákon csak ócska, egyszerű zárak voltak s néhány nap mulva az asszonyok csakúgy csavartak egyet a kulcsokon és hozzányúltak a pénzhez.
– Adjon zsíroskenyeret! – nyafogtak a gyerekek s az anyáknak megesett rajtuk a szívük s adtak nekik friss kenyeret, fehér, jószagú zsírral megkenten.
– A cipőmbe bejön a víz! – nyafogták másutt is a gyerekek s ezeken is megesett az anyjuk szíve, elment velük a boltba s vett nekik új cipőt, jó vastag talpakkal.
S aztán már nem is maradt pénz a szekrényekben és ládákban s az asszonyok most már ott jártak az agitációs csoportok élén s már nemcsak énekeltek és szónokoltak, de magukkal vitték ócska lábasaikat és fazekaikat is s valóságos pokoli zsivajgást rendeztek az idegen házakban.
– Senki se fizessen! – rikácsolták. – Senki egy fillért se!
A lakók meggondolatlanul, elszabadult örömmel kiáltották vissza a folyosókról:
– Éljen! Éljen!
Így kezdődtek és így végződtek be az esték, tűz égett az emberek torkában és tűz égett a szemeikben s valami megkergült ördög játszott valamennyiökkel.
A suszter azt mondta egyik este a feleségének:
– Tudod-e, hogy itt még vér fog folyni?!
Az asszony ingben az ágy szélén ült, mintha valami egész máson gondolkodott volna, értelmetlenül fölnézett s aztán egész nyugodtan felelte:
– Vér… Hát minek is élünk mi már ezen a világon…
