23.
23.
Miklós alig nyelte le az ebéd utolsó falatját, elővette a színes röpcédulákat, amik még a délelőtti osztogatásnál visszamaradtak nála s már ment is dolgozni nagyobb szorgalommal, mint egy fizetett napszámos és nagyobb lelkesedéssel, mint egy népszónok.
– Ne handlérozz olyan szorgalommal, még utóbb is annyi embert csődítsz össze, hogy el sem férnek a helyiségben – mondta neki tréfálózva a suszter s nagy zsebkendőjével úgy törülgette a zsíros száját, hogy valahogyan kedvet csináljon a gyereknek a pihenéshez. – Látod, az urak nem dolgoznak ebéd után.
Miklós nem engedte ugrasztani magát. Intett a kezével, hogy ő oda se hallgat az ilyen beszédre, közben fölvette az ünneplőkabátját s a kalapját srégen, legényesen a fejébe nyomta.
– Ha elvállaltam, hát megcsinálom.
– Kár a cipődért – szólalt meg az anyja is, de nem tréfálkozón, ő komolyan gondolta azt, amit mondott. – Agyonszaladgálod magad s holnapra halálosan fáradt leszel.
– Fontos, hogy maguk el ne késsenek – szólt vissza a gyerek már az ajtóból. – Négyre én is ott leszek!
A külváros szocialista csoportjai összeálltak valami népmulatságfélének a rendezésére s Miklós most az ő meghívó céduláikkal jár házról házra. Ez volt az első föladat, amit az egyletben rábíztak s a világért sem hagyná eltéríteni magát a vállalt munkától. Bekopogott az idegen ajtókon, átnyujtotta a cédulákat s mindenütt még mondott is néhány invitáló szót. A legtöbb helyen barátságtalanul fogadták, voltak, ahol bántón gúnyolódtak vele. Megsérthetetlen volt ezen a napon, boldog és úgy érezte, talán puskával és karddal sem lehetne rajta sebet ejteni. Érezte a személye jelentőségét s a tiszta ünneplőruhája jól hatott a napsütésben. Hangos és boldogítóan derűs volt körülötte minden. Már hónapok vagy talán évek óta nem vette észre, hogy ezen a vidéken is vannak idők, mikor látni lehet az ég kékjét, a fölvert por és a leereszkedő füst helyett könnyű jószagok úsznak a levegőben. Az útközépen lármás gyerekek hancúroztak, fiatal lányok karonfogva sétáltak a házak előtt s a falak tövében, a kapuküszöbökön alacsony ládákon és sámlikon pihenő emberek üldögéltek. Miklós odament közéjük, mindenkinek megkínálta a céduláit s alig akadt valaki az emberek közül, aki érdeklődéssel nyúlt volna feléjük. Miklós úgy látta, hogy sokan ezek közül az emberek közül most még fáradtabbak, közömbösebbek és mogorvábbak, mint a munkába ölt hétköznapokon. Megnézték a cédulát s egy únott mozdulattal félredobták.
– Jó dolguk van nekik, ha ilyesmivel házalnak – mondta az egyik ember, aki ingben és alsónadrágban ült a küszöbön s hosszúszárú cseréppipából pöfékelt. – Még arra sem volt kedvem, hogy megmosakodjam máma. Nem tudom mi a fenének ez a sok vasárnap meg ünnepnap. Ilyenkor minden nyavalya előbuj az emberből s csak úgy hiába kínlódik.
Az asszonyok azt mondták:
– Ilyenkor semmi kereset és sokkal több pénz fogy el, mint a másik napokon.
– Egy kis itatás azért jó lenne, Anyukám!
– Eredj a pokolba, hiszen már négy kriglivel lenyeltél délelőtt.
Az ember elkeseredett szájjal kiköpött a földre s a pipaszárral ügyetlen hízelkedéssel megszurkálta az asszony elhervadt kontyát.
– Ej, hát ne beszélj úgy az idegenek előtt, mintha ellensége lennél az uradnak. Tudom én, hogy nem irígyled tőlem azt, ami nekem jól esik!
A többi férfiak is belekapcsolódtak a beszédbe, már valamennyiöknek égett a torka s úgy érezték, ha nem jön a sör, hamarosan el kell pusztulniok ebben a száraz tétlenségben.
– Hozasson neki, szomszédasszony s akkor az enyim is hozat nekem. Minek ez a sok okoskodás, az asszonyok úgysem értenek semmihez. Csak lamentálni, csak összeharácsolni a pénzt, az emberek pedig dögöljenek meg.
– Ha az ember dolgozik, még csak jól van, de mi legyen vele ilyenkor?
– Egész nap aludni akartam, de azt sem lehet, szinte kivet magából az ágy.
– Ha nem hozatsz, akkor elmegyek és beülök így a kocsmába – mondta a pipázó ember s már fenyegető erőszakoskodás volt a hangjában és sunyító gúnyos szemekkel nézte az asszony tétovaságát. – Azt senki sem kívánhatja tőlem, hogy úgy pusztuljak el itt, mint a szárazra vetett hal.
– Marhák azok az urak, én mondom, hogy nagy marhák, mert kiengednek benneteket azokból a gyárakból – felelte az asszony már szintén gyűlölködőn, de látta, hogy nincs kibúvó, nehézkesen fölcihelődött a sámliról. – Ha erőm lenne hozzá, már rég itthagytalak volna. Szlapálni, mindent megszlapálni, ez az egész életed.
– Te vagy a párom – felelte az ember heccelődő nevetéssel. – Ne feledd el, hogy te vagy az én drága életem párja.
Az asszonyok elhozták a sört, az emberek nagyokat húztak a hideg, keserű léből s azután a földre maguk mellé állították a korsókat. Tovább üldögéltek és hümmögtek, kötekedtek egymás között. A nap forrón sütötte őket, a cserepes bőrükön kiütődött az izzadság. Időnként valamelyik fölásított, a többinek is sorban kinyitódott a szája s az unalom tompa hangján felbődültek. – Verje meg az Isten, hogy már sose lesz vége ennek a napnak.
Nézelődtek s mintha fátylak sötétednének a szemük előtt, semmit sem láttak meg a világból. Pedig mennyivel tarkább, zengőbb és elevenebb volt ez a lecsendesedett világ most körülöttük. A komor, sárga házak, mintha csak megfürdették volna magukat ezekben az órákban, homlokukat előredugták az örökös füsttakarók alól, jóság és világosság sugározott belőlük. A mély, börtönszerű ablakokban fiatal párok álldogáltak, lenéztek az utcára és derűs volt az arcuk vagy szótlanul fölbámultak az égre s röpülni tudtak a gondolataikban. A ragyogó síneken megzsúfoltan rohantak a barna kocsik s a csilingelő hangok játékos kedvvel lobogtak előttük. A járdákon ünneplőbe öltözött családok bandukoltak ki, a kerti vendéglő felé, ahol nemsokára megkezdődik a mulatság. A férfiak karonfogva mentek a feleségükkel, a gyerekek élelemmel teletöltött szatyrokat cipeltek előttük.
Miklós végére ért a küldetésének, s most hosszú, vidám lépésekkel ő is ezek között az emberek között lábolt. Boldog és gondtalan volt, érezte az életét és jól esett neki ez a szabad és szokatlan örömöket ígérő élet. Néhány fillér volt a nadrágzsebében, csörömpölve játszott velük az ujjai között. Ember volt ő már, komoly, gondolkodó ember. Fogalma sem volt arról, hogy milyen lesz a mai ünnepély, de föltétlenül közösséget érzett az odasereglő emberekkel s az ott történendő eseményekkel. Agyában színesen és kifogyhatatlanul váltogatták egymást az elgondolt képek s már egészen benne élt ezekben a fantáziákban.
Négy óra már elmúlt, mire megérkezett. Sok ember volt együtt a gondozatlan, tüskés bozótokkal és porral lepett, vén fákkal benőtt kertben. Naptól és esővíztől elkorhadt, csupasz asztalok körül ültek a vendégek, száraz, finom homok surlódott a talpaik alatt. Igazánban nem is volt ez kert, csak egy ócska kerítéssel körülzárt üres telek, melynek a gazdája egy fabódét tákoltatott itt össze, ahol az italmérő söntés volt s a tér közepére kerek dobogót emeltek a zenészek részére. A vendégek magukkal hozták az ennivalókat s ügyetlen munkáslegények szaladgáltak erre-arra az italokkal. A fák között vékony drótszálak voltak kifeszítve, tarka papirláncok és tarka papirlampionok csüngtek rajtuk.
Miklós szépnek és nagyon a helyénvalónak talált itt mindent. Jött-ment az asztalok között, kicsit mintha felelősnek érezte volna magát a dolgokért, szinte kívánta, hogy valahol szükség legyen a segítségére. Később odaállt a bejárathoz, ahol egy ismerőse az egyletből ujságot és mindenféle kis könyvecskéket árusított.
– Segítek, ha akarja.
– Hagyd csak, öcsém! Magamnak sincs dolgom – felelte neki az ember. – Erigy oda a zenéhez. Erigy táncolni. Mikor én ilyen fiatal voltam, huszonhét rugót srófoltam föl mindegyik talpamra.
Miklós szégyenlősen mentegetőzött:
– Nem tudok táncolni.
– Kezdj csak bele, majd megtanulod. Szopni sem tudtál és azt is megtanultad.
Miklós eloldalgott tőle, hamarosan nem tudta, hogy mit kezdjen magával. Mi van az anyjával és a suszterékkal, akik még mindig nem érkeztek meg? Nem is gondolt rá és odatalált a zenészekhez. Az egyenruhás emberek ix-lábú székeken ültek s fölfújt, vörös ábrázattal harsogtatták roppant rézszerszámaikat. Olyan cifra és csattogó nótákat fújtak, mint a cirkuszban, mikor a lovarnő játszik s az összefogózkodott párok lihegve, megizzadtan topogtak a homokban. Miklós kíváncsian legeltette a szemeit s érezte, hogy a zene egyre közelebb jön hozzá, bebújik a bőre alá s bolondul kergetőzni kezd a vérében. Szétvetett lábakkal állt, két keze a két nadrágzsebében volt s a lábai egyhelyben is mozogni kezdtek, térdei hajlítgatásával kísérte a zene ütemét. Érezte, hogy neki is oda kellene menni valamelyik lányhoz, átfogni a derekát és beállni a táncosok közé. Bizonyára ő is tudna úgy táncolni, mint a többiek. Alig tudja visszatartani a lábait, hogy ugrálni ne kezdjenek azok a homokon. De melyik legyen az a lány, akihez odamenjen? Hiába nézegette meg őket sorban, a szőke és a barna egyformán tetszik neki, akármelyikkel szívesen odaállna ugrálni, de hátha azok mind csak a buta inast látják meg benne s egyik sem akarja majd odaadni neki a derekát. Addig okoskodott, hogy egészen elgyávult. Már biztos volt benne, hogy mozdulni sem tudna a lánnyal s mindenki csak az ő ügyetlensége fölött mulatna. Valami öreg, tompa szomorúság ülte meg az érzéseit. Nem való ő még semmire, állapította meg magában, olyan ő, mint akinek valami csunya jel van a homlokán, tovább ment, elkedvetlenedetten mászkált a zűrzavarban.
Később, hogy megjöttek a hozzátartozói, melléjük ült az asztalhoz, de közöttük sem tudott fölengedni a hangulata. Az anyja kirántott húst és mákospatkót hozott neki, s ő most úgy rágta az ízes falatokat, mintha szalmát ropogtatna a fogai között.
– Egyél! – mondta neki az anyja. – Azért hoztam neked ezeket a jó dolgokat, hogy jó kedved legyen tőlük, mint a búzán tartott kakaskáknak.
– Erigy táncolni – szólt hozzá a suszter is. – Kapd derékon valamelyik piszkafát, aztán pergesd meg, hogy csakúgy nyöszörögjön.
Itt sem volt maradása a gyereknek. Mély tó volt ő most, amibe követ dobott valaki s most hullámzik, nyughatatlanul fáj az élete. Megint a táncolók elé került s látta, hogy ezek az emberek mindenről megfeledkezetten hogyan ugrálnak és incselkednek egymással. Egy fiatalember táncolt előtte s ő figyelte a lépéseit és figyelte, hogyan néz az a párjára, egy karcsú, egészen fiatal lányra. S annak a szemeit is figyelte s látta, hogy a két ember milyen megértéssel, milyen kívánkozással és odaadással pislog egymásra. Könnyű világos ruha volt a lányon, a szoknyája ide-oda harangozott és sejteni lehetett alatta a hosszú lábszárakat, az ütemesen riszáló combokat.
Miklós úgy érezte, hogy szinte kibírhatatlan a délutáni hőség. Nehéz, ingerlő szagokkal volt tele a levegő, erőltetve dolgozott a tüdeje, a tenyerei nedvesek voltak s a homlokán gyöngyözött az izzadság.
– Gyere a söntésbe – súgta neki most oda egy ismerős kamasz. Kelletlenül fölrántotta a vállát, de a másik félkézzel átkarolta, vitte magával s ő már meg is feledkezett róla, hogy ellenkezni akart. – Mit ácsorogsz azok között az eszelősök között! – folytatta a pajtása. – Csak lenézik az embert, ha közéjük vegyül. Ittál már valamit?
– Nem.
– Nem is szereted?
– Néhányszor már megkóstoltam, de nem ízlett.
A söntés körül csomóban álldogáltak az emberek, boros- és söröspoharak voltak a kezükben, fontoskodón beszéltek s közben-közben szájukhoz emelgették a poharakat.
– Az asszony mindig az ember sarkában van. Rossz, hogy stanicliban adják ki a pénzt, mindig utánanézheti a számokat.
– Az ember azt mondja, ide meg oda kellett valamit befizetni és így megtakaríthat néhány hatost.
Miklós körülnézett a beszélgetők között, ismerősöket is látott köztük, szégyenkezett, hogy odaálljon előttük az ivóhoz. De a pajtása már rendelt.
– Két spriccert!
Koccintottak. Miklósnak nem ízlett a szódás bor, a másik azonban több mint felét egyszerre kihúzta a pohárból. – Igyál, csak az első korty olyan nem jó.
– De minek, ha nem szeretem.
– Igyál tiszta bort.
Miklós a pohár tartalmát kiöntötte a homokba s kért magának két deci tisztát. A másik, mintegy biztatásul, megint koccintott vele. Mind a két pohár üres lett.
Újra rendeltek. Mint két fiatal óriás álldogáltak a napban és iszogattak. Miklósnak valahol egészen máshol, messze jártak a gondolatai, csak úgy mechanikusan felelgetett a másiknak és észre sem vette, hogy az nézi, figyeli őt s valami gúny és gonoszkodó szándék csillog a szemeiben.
– Most sört! – mondta. Rendelt és mind a két pohárral ő fizette.
Szép ez a világ, szép és végtelen, csak úgy él benne az ember a gyönyörűségtől. Ki látott már ilyen nagy fákat, mint amilyenek itt hajlongnak körben-körben s ki látott már együtt ennyi embert, vannak közöttük olyanok, akik majdnem mezítelenek s vannak olyanok, akiknek se szájuk, se orruk nincsen, csak két szemük van s ott a zenészek körül most mindenki fejjel lefelé, a kezein jár, és kiabálnak s mindenkit fölbiztatnak, hogy csináljon valami bolondságot. Miklóst egészen elragadta a nagy jókedv, nevetve fölrikoltott:
– Hej, haj! – félig üres poharát, mint valami zászlót, meglengette a magasban. Az arca pipacsvörös volt, nyakán kidagadtak az erek s a szemei kancsalítottak, akárha már részeg lenne. Pedig nem, nem volt ő berúgva s nagyon is vigyázott, hogy meg ne feledkezzen magáról. De a többiek annyi bolondságot csináltak körülötte s ő sem akart elmaradni mögöttük. – Ej, haj! – rikkantotta el magát újból. Egyik kezét a csípőjére kapta s ő is, mint a többiek, eszelősen ugrálni kezdett. De a homok gurult a talpai alatt, megingott, hogy majdnem elvágódott a földön. Oktalan, vad dühroham öntötte el egyszerre. Káromkodott s a fölemelt poharát bevágta a söntésbe a poharak és üvegek közé. – Ej, haj! – ordított föl mégegyszer s megperdült, mintha megint táncolni akarna, de nem tudta magát tovább megtartani. Arccal lefelé elvágódott a szennyes homokba. Nem tudott semmiről, akárha egy fekete verembe zuhant volna, tompa, fölismerhetetlen zúgással keveredett fölötte a világ. Fölfordult a gyomra, kiömlött belőle az ital s összemocskolta az arcát és a ruháját. Mint valami beteg állat nyöszörgött.
Az emberek gyűrűbe verődtek körülötte, voltak, akik rosszalón megmorogták, s voltak, akik otromba tréfákat csapkodtak a földön hempergő kamaszhoz. A kocsmáros pörlekedett, követelte az eltört holminak az árát s a rossz hírek mint valami fekete madarak szétrepültek a kertben. S leszálltak az anya asztalához is s az asszony, aki, mint mindig, most is éppen fiáról beszélt, hirtelen majdnem halálra vált az ijedelemtől.
– Fiam! Édes, drága fiam! – nyöszörögte az elszédült gyerek előtt s az ijedt, megmerevedett szemeiből nagy csöppekben hullottak a könnyek. Fölemelte a szoknyáját s az aljával, szinte együgyű ügyetlenséggel, törülgetni kezdte a gyerek szennyes, viaszsárga arcát.
– Ó jaj, ó jaj, ó jaj!
A suszter a dereka alá nyúlt a gyereknek, szépen talpra állította s az egész testet, hogy valahogyan megálljon az, magára támasztotta.
– Menjünk haza – mondta egyszerü szavakkal a siránkozó anyának. Aztán odaszólt a bámészkodó emberekhez: – Segítsen valaki!
A csoportból előállt egy ember, kezét odaadta a suszternek s a gyereket fölemelték a két összefogott karjukra.
– Nem kell olyan nagy cécót csinálni belőle, – mondta a suszter. – Gyerek ez még, nem ura ez még magának. Gyüjjön Mama, hozza a kalapját.
Megindultak a részeg kamasszal. Az emberek nevetgélve heccelődtek velük s elkísérték őket egész a kert kapujáig. De többé aztán senkit sem érdekelt ez a szomorú kis komédia. A zenészek fújták a rézkürtöket, a szél hintát játszott a papírláncokkal és a tarka lampionokkal, amikben valaki éppen most gyujtogatta föl a gyertyákat.
