25.
25.
– Nem, nem, semmi egyebet nem mondhatok – a hosszú ember egymásután már több ízben is elhajtogatta ezeket a szavakat, de azért vigyázott, hogy a másikat egészen el ne csüggessze. Ha az már nagyon mélyre lógatta a fejét, akkor szinte kávéskanalanként új reményeket csöpögtetett belé.
Károly meredten nézett rá s azt mondta:
– De hogyan lépjek elé az ilyesmivel? Nem okos személy, de azért nem érdemli meg tőlem, hogy így a jégre vigyem.
Egy alacsony kocsmaszoba sarkában ültek, petróleumlámpa csüngött le a plafonról, alig ért el hozzájuk a világítása. Sört ittak, félig üres poharak álltak előttük, Károly a pohár síma falán motoszkált az ujjaival. A hosszú ember hátradűlt a székben, mint aki fölényben van a másikkal szemben. Virzsinia-szivar volt a leborotvált ajkai között. Úgy tett, mintha teljesen nyugodt lenne, a szivart néha kivette a szájából, kunsztozott vele, földobta, hogy az cigánykerekezett a levegőben, aztán elkapta a benyálazott végét.
– Csínján kell bánni vele s akkor észre sem veszi, hogy mibe lép bele. Ez máma a legjobb üzlet, biztos nyereség és nem kell hozzá semmi befektetés.
Károly lecsüggedten hallgatott.
– Annyit komédiázol, hogy már magam is megúnom az egészet – folytatta a hosszú ember. – Kiveszem a lakást s a házbért ráérünk tizenötödikén fizetni. Két szoba, két ágy és két díván van benne.
– De mondom, hogy ő ezt nem érdemli meg tőlem.
Elfogyott előlük az ital, a hosszú ember újra rendelt. A kocsmában idősebb munkások üldögéltek, vacsora után volt az idő, filléres kártyapartikat játszottak. Szivar- és pipafüst sűrűsödött a falak között, a rossz világításban alig lehetett megkülömböztetni az elgyűrt, beszőrösödött arcokat. A kocsmáros kék, melles kötényben, fölgyűrt ingujjakkal a pultnak támaszkodva álldogált. Vagy ötven éves, pocakos ember volt, lila könnyzacskók lógtak a szemei alatt s mindkét alsókarjára egy-egy lófej volt tetoválva, alattuk S. P. betűkkel. Kevés dolga volt, látszott rajta, hogy unatkozik. Odament a falra akasztott kalitkához és megkergette az alvó madarat.
A madár megszólalt, olyan hangon, mintha kérdezne valamit.
– Fütyülj, te ingyenélő! Fütyülj, mert egy percen belül valamennyien elalszunk.
S a madár, mintha megértette volna a gazdája parancsát, fölült a legmagasabban fekvő nádrudacskára, kifeszítette a törzsét s fölfújt tokájából előcsattogtak a trillázó füttyök.
– Ilyesmit is beszerezhetünk – mondta a hosszú ember mosolyogva –, hadd érezze magát egészen jól, aki betéved hozzánk.
– Úgy érzem, nagyon csúnya dologra akarsz rácsábítani, de hát mibe kezdjek külömben. Ha ismernéd azt a lányt, egészen máskép beszélnél. Olyan szemérmes az, hogy el sem merem kezdeni előtte ezeket a gyalázatos szavakat.
– A bevétel fele az enyém, a másik fele a tiéd s úgy osztozz meg vele, ahogyan azt majd jónak látod. Most talán bizony azt gondolod magadban, hogy inkább gyilkolni mennél. Így csak a buta falusiak gondolkodnak. Kint voltam Hamburgban, a kikötő tele volt mindenféle lebujokkal s ott mindenütt csinálnak ilyen üzleteket.
Károly egy hajtásra kiitta a sörét s aztán legyintett a kezével, mint aki meg sem akarja hallgatni a másik beszédét.
– Hagyd csak, no. Hagyd, hadd beszéljek el egy történetet. Ott is legföljebb két szobából állnak ezek a helyiségek, az egyikben italt mérnek, valami kikopott ripacs mindenféle szemérmetlen nótákat énekel s aztán, ha valaki megkívánja a párját, átmennek a szomszéd szobába s ott elintézik a dolgukat. A nagyvárosi embernek semmitől sem kell megijedni. Mért kellene, hogy aki ebbe a pocsolyába születik bele, az úgy is pusztuljon el itt, mint valami varangy. Nincs olyan dolog, amiből nem lehetne egy kis pénzt kiszorítani. Ez pedig egyenesen a jobb dolgok közül való. Erre minden ember az utolsó fillérét is föláldozza.
– Megpróbálom – mondta megadással Károly. – De hát hogyan kezdjem előtte, mikor a tiszta szívemből sajnálom szegényt. Hiszen csak jó volt hozzám, mindig csak úgy viselkedett, ahogyan az az én kedvemre való volt.
– Nem kell, hogy egyszerre az egésszel kirukkolj. Megmondod neki, hogy van már lakásod s most egészen vele akarsz élni. A többi majd jön magától.
– Őtet nem adom el senkinek!
– Nem hát, persze, hogy nem – hagyta rá a hosszú ember s aztán nem is akart többet beszélni erről a dologról. Fogta a székét s odavitte az egyik kártyázó csoporthoz. – Hadd intézzen az el most mindent önmagában – gondolta s egész a zárásig ott maradt a játszók között.
Károly üldögélt a nagy magányosságában, karját elnyújtotta az asztalon és ráfektette az állát. Úgy feküdt ott, mint valami agyonhajszolt komondor, nedves, barna szemei kiragyogtak a homályból. Mégis megteszi. Most már semmi kétség, hogy a másik győzött fölötte. Sosem gondolt ő az ilyesmire, de játszik vele a sors és egyre mélyebben meríti a vizek alá. Már ahhoz sincs ereje, hogy komolyan védekezzen. Csak egy szalmaszál ez az ő részére, s a másiknak talán maga a könyörtelen halál. Mit is csinálhat most? Bizonyára ott fekszik már a konyha kövére vetett szalmazsákon a szép szőke haja kibontottan betakarja a vánkost, a szemei és a fülei nyitva vannak és figyel a csöndben. A kerek kis melle alatt ijedten ugrál a szíve s ha ő most hazamegy, odafekteti a fejét a szíve fölé… De hát hogyan is kezdje, mit is mondjon neki először?
A sárga madár megint rázendített a kalitkában. A kártyázók játék közben odakiabáltak a madárhoz és durva hangokon röhögésztek. Valamennyien italosak voltak kicsit, biztatni kezdték a hosszú embert, hogy csináljon nekik valami mókát.
– Nem lehet! – mondta az s a nagy tenyereivel, mint valami bőrszárnyakkal, ide-oda kalimpált a levegőben. – Ki dolgozik ma ingyen? Ma már a levegőt sem adják ingyen.
Az emberek még erőszakoskodtak egy kicsit, aztán az asztalra dobtak néhány fillért.
– Lássunk valami jót.
A hosszú ember zsebretette a pénzt, egy kemény tojást kért a kocsmárostól, aztán, mintha valami komoly cselekedetre készülne, fölállott az egyik székre. Kegyetlenül hosszúnak és ijesztőnek látszott most ebben a homályos lebujban. A feje egészen a plafonhoz ért, az egyik lábát keresztben a másik térde fölé fektette s ügyesen úgy mutatta, mintha az üres levegőben támaszkodna.
Az emberek abbahagyták a kártyajátékot s föltámasztott állakkal vagy egész testüket hátravetve a széken, kíváncsian figyeltek.
A hosszú ember elővette zsebkését, a nyelével körben megkocogtatta a tojás héját s aztán lehámozta. Mikor készen volt vele, azon a karján, amelyikben a tojást tartotta, könyékig felhúzta a kabátja ujját.
– Hókusz-pókusz! – mondta s jelentős szemekkel ránézett a bémészkodókra. – Hókusz-pókusz! – kettéharapta a tojást s hogy az egyik felét megette, a másik felét is a szájába vette, azt is szétnyomta a fogai között és lenyelte.
Az emberek azt hitték, hogy most valami csodálatos fog történni, de a hosszú ember lelépett a székről és nagyokat hahotázott jókedvében. A többiek szitkozódtak vele, oda se hederített. – Hát ki látott már így keménytojást enni? Senki! Ezért a pár fillérért nem elég ez?
– Vigyen el az ördög, te meszelőnyél – mondta neki a kocsmáros s kezdte leszedni az asztalokról a kártyákat és poharakat.
Károly az utcán megint előhozta az előbbi témát, de a hosszú ember nem akart belemenni a hiábavaló fecsegésbe. Az ő részére már el volt intézve ez az ügy s már csak idő kérdése, hogy nyélbe ütődjön.
A hold sárga karéjban állt az égen.
Károly halkan megveregette a konyhaajtó kilincsét. A lány csakugyan ébren volt még, a következő pillanatban már ki is nyitódott az ajtó.
– Te vagy az?
– Persze.
– Vigyázz, ott a falnál van a teknő, bele ne ess.
Az ember csöndben és vakon a szalmazsákig botorkált. Álmos és kedvetlen volt, legjobb szerette volna, ha a lány lefekszik s elfordul tőle anélkül, hogy szólna hozzá. A beáztatott szennyesruha nedves, rossz szagával volt tele a konyha. Akárha nyirkos pincébe lépett volna be. Vetköződött, ruháját a szalmazsák lábához, ledobálta a földre. Szemei lassan hozzászoktak a sötéthez, látta, hogy a lány bent fekszik már a helyén, félkönyékre támaszkodva várakozik rá, a szőke haja halványan világít. Lassan mozgott, tele volt tétova gyávasággal. Mindjárt oda fog bujni a lány mellé, hogyan és mit is mondjon neki…
– Ettél valamit? – kérdezte most a lány, s ez jó volt így.
– Igen – felelte súgva s alábujt a meleg takaró alá. – A hosszúval voltunk együtt, ő mindig előkerít valamit.
– No, mért nem fekszel a karomra? – kérdezte a lány s a balkarját alátólta a másik feje alá. Az ember oldalt fordult, még hallgatott kicsit, nagyon hosszúak és szinte elbírhatatlanok voltak ezek a percek. – Az apám megint szólt hozzám máma – folytatta a lány –, de én nem is választoltam neki. Jobb így, ha nem beszélünk, legalább nem prédikálhat az öreg. Lehet, hogy ez gonoszság tőlem, de mit csinálhatnék külömben.
Károly érezte, hogy most itt van a legjobb ideje annak, hogy előjöjjön a mondókájával.
– Jól van, no – mondta –, nemsokára már úgyis elviszlek innen.
– Talán csak nem gazdagodtál meg az este!? – kérdezte gyönge gúnyolódással a másik s a szabad kezével belecibált az ember hajába. – Sosem fog nekünk úgy menni, hogy lekerülhessünk erről a szalmazsákról. De hiszen én nem is elégedetlenkedem. Semmi sem ejt engem kétségbe, ha te jó vagy hozzám.
Károly az előbb még azt gondolta, símán el tudja majd mondani a terveit, de megint benne ragadtak a szavak. Ha nem lenne ilyen jóságosan együgyű ez a lány, ha nem hinne úgy benne, ha akaratoskodna vele szemben, akkor mindjárt könnyebben menne. De csak átfonja őt s úgy jönnek ki belőle a szavak, akárha édes mézben mártogatná meg őket előbb. S már ott feküdt a melle tájékán s már hallotta a szíve dobogását, ahogyan azt minden éjszaka hallani szokta.
– A hosszú kijárt nekünk egy lakást két szobával s ha akarod, oda mehetünk lakni.
– Ne beszélj ilyen zöldséget – mondta a lány. – Honnan vennénk mi két szobának a bérét. Mondom én, hogy ne járj avval a hosszúval, egészen elcsavarja az eszed.
Károly nyugtalanul fészkelődött, érezte, hogy megszakítás nélkül ütnie kell a vasat.
– Ha azt mondom, hogy odamehetünk, akkor odamehetünk – felelte s úgy tett, mintha hirtelen elkedvetlenítette volna, haragra ingerelné a másik ellenkezése. – Mit törődsz te az egésszel! Gyere oda, azután majd csak lesz valahogyan. Ha már két szobája van az embernek, sokkal könnyebb az élete.
A lány visszahúzta a kezét az ember hajából s egészen halkan, s bizonytalanul mondta:
– Nem értem, hogy mit akarsz. Hiszen se nekem, se neked semmi keresetünk.
– Azt mondta, menjünk csak oda, ő majd mindent rendbehoz.
– Ki hoz mindent rendbe?
– A hosszú! – felelte ingerülten az ember s a fejét elvette a lány melléről. – Olyan értelmetlen vagy, mint valami liba. Mit fecsegsz annyit össze-vissza. Milyen jó természetem van nekem, hogy még ezt is elbírom.
– Nem akarlak én bántani – mondta a lány már majdnem sírva. – De tudd meg, ha egyszer innen kihúzzuk a lábunkat, akkor többet vissza nem engednek. Az öreg beszél, beszél, de azért csak mégsem dob ki bennünket… Haragszol?
– Most itt lenne az idő, hogy segítsünk magunkon, mért akarod az egészet elrontani.
– Jól van. Ha te úgy akarod, én nem bánom.
Károly egészen közel csúszott hozzá s megcsókolta a nyakát. A másik még ebben a pillanatban elfeledkezett mindenről, sem a kétségek, sem az ellenvetések nem éltek benne. Már csak az ember meleg lehelletét, a meleg, símuló testét érezte. A legnagyobb biztonság az ő részére, hogy ez az ember itt van mellette, szépen szól hozzá s már játszik is vele elveszejtő, kívánatos játékot.
Később háttal fordultak egymásnak s Károly hallotta, hogy néhány perc mulva a lány már alszik is. Nyugodtan, mélyen lélekzik. De őhozzá nem akart eljönni az álom, szerette volna megdobni a testét, hanyatt és a másik oldalára fordulni, de nem merte megzavarni a másikat. Úgy történt minden, ahogyan ő azt akarta s most mégis jobb szerette volna, ha a lány keményebben ellene szegül, ha kereken visszautasította volna az ajánlatát. De lehet, hogy holnap még vissza is csinálhatnak mindent. Nyitott szemmel hanyatt feküdt és a konyhaajtó ablakán látta, hogy kint már szürkéllik a hajnal s a szobából ki-kihallatszott az apa száraz köhécselése. Szeretett volna elaludni, de mintha parazsat vetettek volna el a vérében, oldalt fordult s most bűzlő poloskaszagot érzett a vánkoson. Viszketés lepte el a bőrét, kaparódzott s az álom egyre jobban kiment a szemeiből. Hogyan is lesz hát? Mi fog ezután történni? Már szó sem lehetett az alvásról.
Még mielőtt a szobaiak fölébredtek volna, lecsúszott a zsákról és csöndben öltözködni kezdett. Fájt a feje s a torka száraz volt a szomjúságtól. Odament a csaphoz, hogy vizet eresszen a szájába, de a teknő ott állt a csap alatt, a beáztatott ruha illata megcsapta az orrát, az állott vizet visszaköpte a teknőbe. Ha valahol pénzt tudok szerezni, akkor pálinkát fogok inni reggelire, gondolta. Lehajolt az alvó lányhoz és fölmozgatta.
– Délben találkozunk – súgta neki s meg sem várta, hogy az feleljen, kiment a konyhából. A kapu már nyitva volt, a vicéné nagy kosarakban cepelte ki a szemetet az utcára.
– Hova, hova ilyen hajnalban? – kérdezte tőle az asszony s megállt előtte a nagy szemetes kosárral a hasán.
– Dologba – felelte Károly s ahogy rápillantott az asszonyra, látta, hogy az még egészen csinos fiatal menyecske. Szép barna szemei vidáman néznek ki a piszkos kendő keretéből. Olyan mozdulatot tett, mintha a kezével meg akarná érinteni az asszony arcát, az huncutul megperdült s befordult a kapun.
Hirtelen világosodott, egy-egy munkásember bukkant föl az utcában, valahonnan bántó, gonosz kiáltások hallatszottak. Károly körülnézett s látta, hogy az egyik ház tetején egy nagy vörös kandúr ül. Bekunkorított farokkal s fölemelt fejjel a beteg kisgyerekek hangján nyivákol föl a pirkadó égre.
(Folyt. köv.)
