II.
II.
Mit tudunk mi a fájdalomról, a fájdalomról mi már jajt se fakaszt,
szörnyű szárnycsapások, közeledtükre bújva hajlik a föld felé a test,
felröppen a lélek, sikoltva kering, visszafut honába, ó mit tudunk mi, mit a fájdalomról,
az utolsó csengésről, mit hallat a szív s szüntével rezegve eláll dobogása,
néz percig elszálló fénye után a szem, azután lefordul emlékeivel.
szörnyű szárnycsapások, közeledtükre bújva hajlik a föld felé a test,
felröppen a lélek, sikoltva kering, visszafut honába, ó mit tudunk mi, mit a fájdalomról,
az utolsó csengésről, mit hallat a szív s szüntével rezegve eláll dobogása,
néz percig elszálló fénye után a szem, azután lefordul emlékeivel.
Sorsának összeállt vidékeit nézi az, aki meghalt, a tárgytalan, örök, élettelen tájat,
melyen csak susogó bánata leng,
a legkönyörtelenebb Kín, amely megölte, áll egyre felette, mint felettünk a hold,
fekszik a halott, nincs égtáj körötte, tudja nem pirkad már, karjait gyökér fűzi át,
várja bomoljon szét rettentő bomlással, talán fájdalma is felbomlik véle,
melyen csak susogó bánata leng,
a legkönyörtelenebb Kín, amely megölte, áll egyre felette, mint felettünk a hold,
fekszik a halott, nincs égtáj körötte, tudja nem pirkad már, karjait gyökér fűzi át,
várja bomoljon szét rettentő bomlással, talán fájdalma is felbomlik véle,
kisarjad a földből és egy virágon át nehéz illattal egyszer eloszolhat,
felszívja az éjjel, s ő feledi magát –
ó ez a fájdalom! – zengj fatörő szél, sikoltsd el villám, vidd magaddal felhő!
ti, kik tápláltátok, hitegettétek, futó elemek, vegyétek magatokra testvérem bánatát,
adjatok örök nyugodalmat neki –
felszívja az éjjel, s ő feledi magát –
ó ez a fájdalom! – zengj fatörő szél, sikoltsd el villám, vidd magaddal felhő!
ti, kik tápláltátok, hitegettétek, futó elemek, vegyétek magatokra testvérem bánatát,
adjatok örök nyugodalmat neki –
