I.
s én, kinek vére forog még, kinek nyelve mozdul még, hasztalan kiáltanék, – hasztalan,
süketen mint anyánk susogása áramlik, cseng a szivembe meghalt, ó megölték,
szájából szakadatlan habzik a híg, tört vér, a panasz, jaj, porbabukott szívének hangtalan átka,
mintha az én szívemből folyna nehéz csobogással, – sajogva hanyatlik,
csüggedten hajlik szívem a föld felé, testvér, mely ma honod lett s szorongva hallgat, hallgat az éjben,
első éjjel ez ott! hova vittek tőlünk, bátyám mit míveltek véled az éji hatalmak!
Merre kiáltsak s mily névvel ma utánnad, testvéred vagyok én, nem hagytalak én el!
Ó, bágyadt fejemet szivesen hajtanám én most is ez éjjeli órán a karodba, mint amikor még
Édesanyánk lábánál aludtunk összefonódva. –
remegve vártam, a halál szörnyű susogásaira ha kiáltsz iszonyodva:
melletted legyek én, aki élek, felrázzalak a szörnyű nyomásból!
Néma maradtál, jaj álmodban egyre mélyebbre zuhantál, – betemettek.
nyári meleg föld rettenetes hála gyanánt fel-felcsapva porát dörögve reád hullt,
csak én éreztem sorsod, a komor Temetőhegy tetején nyirkos sírodba lenézve
én tehelyetted sírtam, én tehelyetted fordultam átkommal az égre
lent a virágzó völgyet, ahol két csecsemő fiad aludt künt a napon,
ó, én éreztem, testvér, hogy mit tesz a földbe feküdni, éreztem, hogy torzul el arcod örökre
s hogy hallgathattad kislány-feleséged sikolyát s a falánk föld zuhogását.