VI.
VI.
A bácsim és a papomat különösen azért szerettem, mert úgy beszéltek velem, mint a nagyokkal. Szívről fakadt jajokkal sirattam meg a nagybátyám, mikor hírül hozták, hogy elütötte a villamos és kórházba szállították... A házban sürgés-forgás támadt, az emberek összedugták a fejüket, a terefere, halkuló beszéd közt az én mécsesem tört el, bőgő jajjal ugrott ki a sírásom a csitítgató házbeliek bosszúságára.
Öngyilkos lett – sugdosták a házban a lakók, apám azonban egyre csak a fejét hajtogatta, mintha szemrehányást tenne magának: "Nem tudom... nem tudom..."
C, c – mondta az anyám és felemelte a kezét – soha életében nem volt rendes ember, na dehát, ne beszéljünk róla... Az apám egész délelőtt a kórházban szaladgált és én nagyon, nagyon féltem... Azok a gyászjelentések villantak el előttem, melyeket olyan sűrűn kapott a szomszédunk, a papom. A feketekeretes lapok betűit mindig mormolásszerűen olvasta, a felsorolt gyászolók neve után sírásra csukló hangon, akadozva, mintha külön-külön megsiratná a megboldogultnak minden rokonához való kapcsolatát... Este bejött hozzánk és igen bátortalanul megállt a szüleim előtt: "Kérem, ne tessék elhinni, nem követhetett el öngyilkosságot, mert én jól ismerem: hívő lélek ő." C, c – csitult el anyám, lehorgasztotta fejét és mindketten hallgattak, csak én éreztem olyan biztosan, mint a vak a szemére tűző meleget: "Ment az utcán, nem tudta melyik rokonához, hová húzódjon borult, felhőnyi életével, kissé imbolygó alakjával ott oldalgott a házak mentén, talán épp a magasságba tekintett, hogy bogárnak érezhesse magát és alázatosságába kapaszkodhasson, talán épp azt mondta magában: "Bogarad vagyok uram, bogarad..." És elütötte a villamos.
Meglátogattuk a nagybátyámat a kórházban. Amikor ágyához vezettek, megijedtem attól a hatalmas kötéstől, mely a fejét átfogta. Eszembe jutott, hogy ha egy picit megégettem az ujjamat, az anyám mindjárt zsírral és zsebkendővel babusgatta a kezem: milyen fájdalom lehet az, melyet ilyen nagy turbánba bugyolálnak, nagybátyám pólyája a fájdalom púpjává nőtt a szememben, néztem, néztem és sírva fakadtam.
