V.
V.
Volt nekem egy nagybátyám is, akiről különböző vélemények alakultak ki. Néha napokig nálunk lakott, azután hetekig nem láttuk, míg egy napon megint előkerült. Egyszer megkérdeztem az apámat:
– Hát neki nincsen felesége?
– Volt, de addig kínozta, míg meghalt.
– Miért kínozta? – Apám elmosolyodott:
– Erről maga sem tudna pontosan számot adni. Szerencsétlen ember.
– Mit csinál ő?
– Író volt, meséket írt az újságokba...
– És már nem?...
– Már nem, elzüllött, rossz lett...
– Mit csinál most?
– Látod... – Nagybátyám kint ül az udvaron...
– A felhőket lesi? – kérdeztem.
– Igen, felhőkergető, haszontalan ember.
Ez volt apámnak az első mondata, amit kétkedő érzéssel fogadtam, mert nekem egészen más benyomásom volt az ég felé forduló emberekről...
Nagybátyám az egyik rokontól a másikhoz hányódott, bozontosan, szakállasan, buja szemöldöke alatt törtfényű szeme úgy tetszett, mintha mindig oldalvást nézne... Imbolygó alakkal és rendetlenül járt, apám és mások ruháiban; azokhoz a kivert, lompos kutyákhoz hasonlított, amelyek olyan szomorúan kullognak be az udvarra, épp hogy fel merik vetni a szemüket, morogva eszik meg az odadobott csontot, aztán tovább kullognak.
A züllöttségnek olyan nyilvánvaló jelei tapadtak nagybátyámhoz, hogy nagyon megsajnáltam. Megkérdeztem tőle:
– Mondd, bácsi, miért bámulod te mindig a felhőket?
A kapura meredt és inkább csak magának mondta, de előbb az ölébe vont, a szakálla az arcomat érte, éreztem meleg, borszagú leheletét:
– Bizony, a felhők mögött más világok vannak... Miért nézek a felhőkre? Ilyenkor olyannak érzem magamat és a többieket, mint a földön mászó bogarakat... alázatos vagyok... – És hirtelen minden összefüggés nélkül hozzátette, a felhők felé fordulva:
– Látod, milyen szépen, csendesen elhúzódnak... – Őszinteség csengett a hangjából, világosság derengett előttem: igen, ő a felhőket szereti és a pap meg a gangon a csillagokat és ez nagyon természetesnek tetszett.
Mindezt azonban sehogy sem tudtam összeegyeztetni azzal, amit az apám mondott és estére nagybátyám eltűnt...
Kétségbeesve fordultam anyámhoz:
– Mondd, lehet valaki egyszerre jó meg rossz is?
– Ez is megtörténik...
Könnyeztem: (a jó és rossz karmai közül kimondhatatlan bánattal merült fel nagybátyám megtört szemű, szakállas arca)... Szerettem volna utána futni, hogy maradjon örökre nálunk.
