VII.
VII.
A bácsim felépült és hozzánk költözött. Nem ismertem meg. Apám egy vadonatúj ruhát vásárolt a számára. Már új ruhában, borotváltan, tisztes külsővel járt és munkába állt: egy napilap szerkesztőségében dolgozott. Harmadnap, mikor a pappal találkozott a gangon, szép simára borotvált arca mélyen elpirult.
– Szívből örülök, hogy felgyógyult – szólt a pap és egyre csak a bácsi kezét rázta, ő azonban zavartan tekintett maga köré: – Elütött a villamos – mondta végül...
Igen, igen – felelte a pap.
Na, de mennem kell – indult nagybátyám.
Igen, igen – ismételte a másik és megszorították egymás kezét és szemük olyan meleg, tiszta fényben ragyogott, mint két nyáresti csillag.
De hónapok múlva a bácsi ismét a felhők előtt kezdett ámulni...
Nagybátyámnak, a magányos, szenvedélyes embernek a lelke fel-fellángolt, mint a hamu alól a parázs; a papomnak, az áldott embernek a lelke úgy égett oltárán, mint az örökmécses; az én gyermeklelkem pedig, mint a lepke röpködött az emberek körül; a részvét hímporával...
