II.
II.
A könnyen kiismerhető emberek különben is többnyire unalmasak. Nagy Endre pedig minden, csak nem unalmas. Még akkor sem, ha unott és savanyú kedvű, mint néha szokott lenni. Az unottsága, a savanyúsága a személyes érintkezésben méghozzá gyanús is: alighanem distancia-tartás anélkül, hogy a tekintély pózát kelljen fölvennie. Vagy leplezése annak, hogy imádja a mesterségét, amelyet már rég nem kellene folytatnia, ha – meg tudna lenni nélküle. Értem a „kabarista” mesterséget, amellyel úgy összeforrott, mint vén tengeri patkányok a hajózással. Azt hiszem, ma, a mamut-gőzösök és tengeralattjáró technikai csodák világában is kalandoznak még az óceánon primitív háromárbocosok és az igazi tengerész még mindig a vitorláskapitány. Ilyen vitorláson parancsnokol ma, a reinhardti színházüzemek, az amerikai mozitrösztök korában Nagy Endre. Maga ácsolta minden dongáját, maga fonta minden kötelét, maga szőtte minden vásznát az ócska, de biztos és fürge mozgású járműnek, a matróz-tudomány minden csínját-bínját ismeri, értő kézzel forgatja a kormánykereket és nem restell fölkapaszkodni az árbockosárba, hogy az értelem egyszerű, de csalhatatlan mágnestűjével tájékozódjék a kor, az ízlés, a politikai és egyéb divatok változatos és sokszor veszélyes hullámfelületén.
