I.
I.
Közel két évtizede, hogy – sült vidéki kamasz – Budapestre kerültem, de csak akkor kezdtem magam pestinek érezni, amikor, jó pár esztendő múlva, bejáratos lettem az Andrássy-úti kis pince-színház nézőterére. Fantasztikus mucsai újságíró-igazolványok érvén jutottam havonta szabadjegyhez, fülig pirulva mutatkoztam be minden egyes alkalommal az életben rendkívül szűkszavúnak mutatkozó conferencier előtt, aki, bizonyára sok más álhírlapírócskával egyetemben, mint állhatatos és áhítatos ingyen-publikumot, egyszerűen rezsibe vett. Operán kívül más színházba nem igen jártam akkoriban, de ide, a kabaréba, húzott a szívem, talán mert nehezen asszimilálódó természetemnek imponált az a természetes fölény, ahogy ez az éppenséggel nem pesti formájú és beszédű, íróból lett színidirektor a maga agyafúrtan egyszerű eszközeivel a számomra még ezer rejtélyű nagyvárosban meg tudta nyergelni a sikert. Szimpla elképzeléseimet poétikáról, társadalmi babonákról, irodalmi, művészeti, közéleti ranglétrákról alaposan megbolygatta, kritikai ösztöneimet jólesően megbizsergette ez a folyékonyan dadogó, a bohóc akrobaták mű-félszegségével ágáló cigányszemű, tatárképű és kissé huszáros lábú cingár férfiú, ez a diákosan kócos világfi, akinek a kedves Max Linder-hez való arcbeli hasonlatossága a sohasem látott, de halványan elképzelt Párizs hangulati képét erősítette bennem.
Mit mondjak? Szerettem Nagy Endrét, mielőtt ismertem volna; szeretem most, amikor ismerem, és alkalmasint szeretni fogom továbbra is, annak reménye nélkül, hogy valaha is kiismerhetem.
