V.
V.
Most nem töprengek többé, figyelek, a számat eltátva. Rabindranath Tagore egyik költeményét szavalja, az anyanyelvén. Mesélték, hogy ez a mutatványa a világ minden részén elragadta hallgatóit s én eleve lenéztem azokat, akik ilyen nyegle halandzsázásban kedvüket lelik. De már velük tartok. A bengáli nyelvet hallom, sarjadékát annak a szanszkritnak, melyet az „istenek nyelvé”-nek neveztek, a prákritból származó új-szanszkritot, mely csupa „a” és csupa dallam, csupa mély lüktetés és csupa olvatag lágyság, az emberiség egykori dajkadala. A bécsi páneurópai gyűlésen megtörtént az a furcsaság, hogy a szónokokat, akiknek beszédéből egy kukkot sem értettek, az észteket, a svédeket megtapsolták, de miután németül tolmácsolták őket, udvariasan napirendre tértek felettük. Micsoda érzéki varázsa van egy ismeretlen nyelvnek.
