VI.
VI.
Fönn a költő két kis madárkával beszélget, mosolyogva, de emelkedett önkívületben, a szabad madárral meg a rab madárral társalog olyan gyöngéden és nyájasan, hogy assisi Szent Ferencre gondolok s azt várom, hogy ez a két kis madárka mindjárt vállára röppen. Aztán másvalami is eszembe jut. Az, hogy ez az indus vér szerint való testvére annak a Gandhinak, aki híveinek az irgalom nevében megtiltotta a mérges kígyók megölését, noha azok évente több millió embert pusztítanak el Indiában. Ő nem vallja ezt. De íme verseiben kiéli, megvalósítja ilyen érzéseit is. Közben gyönyörködik tulajdon hangjában, a taglejtéseiben a költő, az édes, a hiú költő, szavai kényszer nélkül ütemre gördülnek, dalol nekünk és magának az öreg fülemile. Egyszer azt írtam, hogy a vers előbb tetszik, csak aztán értjük meg, a tetszésünkön keresztül. Már tetszik ez is, csak még nem értem az értelmét. De ráébredek egy sejtelemre, mely több a tudásnál: milyen nagy ember lehet ez, milyen nagy költő.
