IV.
IV.
Műveit fordításokból ismerem, jól-rosszul, sokkal kevésbé, semhogy csak megközelítő fogalmat is alkothatnék jelentőségéről. Nemcsak azért, mert nem olvastam eredetiben, hanem azért is, mert sejteni se bírom, milyen lehet az ő országa, vagyis a világrésze. Márpedig minden költészet nagysága az árnyalatokon múlik. Mit tudom én, hol kezdődik náluk az eredetiség és hol az elcsépeltség. Mindig nemzetközi hajlandóság hatott át. Sajnos azonban be kell látnunk, hogy a mi nemzetköziségünk csak európai, majdnem kizárólag a mi szűkebb világrészünkre vonatkozik s úgynevezett széles látókörünk legföljebb Oroszországtól Spanyolországig, Norvégiától Görögországig ível, már nem ér el se Kamcsatkáig, se Belucsisztánig, se Kínáig, se Indiáig, ahol pusztán néprajzi általánosságokat, irodalmi külsőségeket észlelhetünk. Abban az országban, ahonnan ő jön, száznegyvenhétféle nyelvet beszélnek. Ezeknek legkisebbike van olyan jelentős, mint nálunk – mondjuk – a görög. A bengáli nyelvet, melyen ír, többen vallják anyanyelvüknek, mint a franciát, a rokon-ágaival együtt százmillió ember. A szédület fog el s minden költői alkotás és hírnév szomorú viszonylagosságát érzem. Sopánkodjak, hogy Arany János nyelvét csak tízmillió ember érti, vagy legyek erre büszke, miután Ibsen nyelvét csak harmad félmillió ember érti? Mindegy. Bárhogy forgatom a szót, ezen az estén az irodalom valami nagyon szerény, meghitt játéknak tetszik. Mintha valaki a családi asztalnál szeretteinek olvasná föl zsengéit.
