XIV.
XIV.
Közelítő tél… Még él, még kifekszik délután a méhesbe, s jár, kel. De már az epebajra fürdő kell, s átadja rendre a gazdaságot, lám, hogy csinálják nélküle? Csinálják, s már maradhat magának, kedve szerént.
Tesz, hogy magával hitesse éltét.
El-eljár az Akadémiába, s megütődik keservesen, gúnyosan:
– Mely igen tudósok ez urak!
Olvas sokat és ír, tudományt mível örök sebe hegesztésére. Széptani dolgozatokat ír, s mert bizonyos fiatal Széchenyi István gróf a nemzetet igen megmozgatá akkortájt, a Mezei szorgalomról is íra igen üdvös és jó tanácsokat, mely kár, hogy azokat ki nem adhatá, hogy abból megtudják, mint kell a nép szegénységén segélni, bűnét javítni szeretettel.
Össze is jöve eme Széchenyi Istvánnal, s igen tisztelve érzé magát rajongása által, ki is estente mind az ő poémáit olvassa.
Nő a gyermek, nő az élet, s elmarad a régi élet.
Farkas fia is már főbíró Somogyban, s igen kedvelik.
Ím, fenn van már Pesten, s mi végre? Az új életet már nem érti. Folyik mellette az élet, melyet nem tudott megindítani.
Egyre dőlnek a régiek: barátság, szerelem szálai porladnak s gyűl az üresség körülötte.
A nagy kolera évében meghala Kazinczy is. S mely szomorú vége nemes érzeményeiknek s méltatlan hozzuk, hogy írá Döbrentei uramnak:
«Sajnálom, mint régi barátomat és sok talentummal bíró embert, de másrészről azt gondolám, olyan ember dűlt ki közülünk, ki tekintetével sok hitván embert védelmezett, s ki a maga hibáinak alacsony védelmezése mellett minden alacsonyságra kész vala vetemedni. Azonban nyugodjék…»
Meghala a kecskeméti aljegyző, Katona József uram is.
Bizonyos fiatalember, Vörösmarty nevű hívja már a Tudományos Gyűjteménybe nagy reverenciával, klasszikus verseket mível ez is, de mely érthetetleneket!
«Minden csak jelenés, minden az ég alatt,
S mint a kis nefelejts, enyész».
S mint a kis nefelejts, enyész».
