XII.
XII.
Akkortájt határozá el bizonyos Kölcsey uram, kivel régebbecske Pesten Szemerénél találkoza, különben jeles ifjú ember, hogy az írókat recenzióival támogatja, s megvilágosítja az ő értéküket, amint valók. Ama kóbor Csokonai Vitéz Mihály uram verseivel méltán elbána, mint illik is ilyen pórias, s mívelthez nem méltó versezetekkel. Nem volt pedig igaza Berzsenyi uram nemes poémáival szemben, kiről megállapítá, hogy «magát már egészen kimerítettnek látszatik», s hogy a mívelt Kis János uram őnála több, s különb, mely igen méltatlan, s nem illő vala oly nemes versezetekhez.
Berzsenyi uram, ha tudta volna, mely bajokból elvonulva írá Kölcsey uram a bírálatot, tán nem vette volna oly igen szívére. S Kölcsey uram viszontag sem írta volna meg, ha tudná, mely igen kínozza már Berzsenyi uramat az epebaj, s a más baj, mely magánosságából jöve: a hipochondria. Ám ők ezt nem tudták, s elkövetkezék, mit Kölcsey uram mondott engesztelő szép emlékezetében húsz évekkel később az Akadémián:
– «Az élet útai keresztül járnak egymáson, s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akár tévedéstől, akár félreértéstől…»
Berzsenyi uram lelkében eddig kedv és bú váltogattak színt. Most örökös tanyát vere a búskomorság. Kazinczy uram csillapítása is, mely balul ütött ki, elhidegíté magától a költőt.
Mit használa most mondása:
«Nézd az igaz erény feláldozza magát,
S nem kéri senkitől érdeme jutalmát,
Mert azt magában érzi»,
S nem kéri senkitől érdeme jutalmát,
Mert azt magában érzi»,
mikor dicsősége megtépdesve, s a nemzetség, melyért küzde, megtámadva.
Immáron elhallgata Múzsája örökre. De felvevé a tollat, hogy válaszoljon «a szemtelen recensens erkölcsi garázdaságára.»
«Zavart fővel», «dühödt szívvel» mit lehessen írni? Három évig írá az antirecenziót, olvasva közbe, pótolva, mit idő, kor nem adott: a míveltséget, az esztétikai tudományt, melyben érzé igen járatlanságát.
Dudva vala sok benne, s szikrázó gyűlölettel tele, de fájó mély lélek és igazság is.
«Én a szépet a hasznostól megválasztani nem tudom, s nem akarom.»
S büszkeség is: «a zseninek nincs szüksége törvényekre».
Hogy megírá, kilobbant az égő, élő tűz. Marad csak utána hamu, s egy-egy parázs.
– «Élni kezdek újra, de a lelkem régen megholt, s annak helyét egy új ismeretlen lélek szállotta meg, mely sötét és «hideg, mint az éj és nyugodt, mint a sír…».
Próbálá engesztelni Kölcsey uram, elrettenve ama rettenetes tónustól, bár a complimentnek nem embere.
Hiába mind.
Az életnek útai keresztül járnak egymáson…
