VIII.
VIII.
Mely balszerencsés a pesti út!
Ezekutána elindulhata, s ím’ Laknál egy hitván hídról szekerestül ledűlt, s sántán, bénán tért vissza.
Végtére tavaszon mégis felmene. A verseit csak megkeríté, de mely szokatlan, s kellemetlen, Vitkovics uram a nyakába ugrik, s mind Szemere, Kölcsey, s többi uramék oly igen bámulják, csodálják, faggatják, hogy tiszta bosszúság. Még Virághoz elmegy soproni titkos eszményéhez, de ott is keveset szóla. Mikoron azonban már estve a Coriolánból, a teátrumból jőve sem engedték el, s megint Vitkovicsnál nagy társaság várá, s faggatá, csak elővevé pipáját, s végtére türelmét vesztvén, meg a kis lányának is lefeküdni kellvén előhívatá a kocsit, s elköszöne, s másnapon búcsúzatlanul hazaméne Niklára.
– «Berzsenyiről mi légyen édes urambátyám ítélete,» – kérdé Kölcsey. «Szemerének hű leírása után kiinstáljuk, mert az a nagy ember nekünk fejünkbe nem fér… Az ő szép munkái és külsője között égföld a különbség.»
– «Egy kis Sonderling» – válaszolá Kazinczy mókásan. Ami magyarul annyit teszen, hogy «csudabogár».
