IX.
IX.
Kazinczy uram másolgatá Berzsenyi uram poémáit, s hírét vevék messze vidékeken még kik nem is olvashaták. Mélt. Bethlen Ádámné Erdélyben, akiről Döbrentei uram írja – s mely csodálatos –, hogy «gyönyörűn beszél magyarul s csak inkább, s legjobban úgy» – a Melankóliát kőre véseté és kertjében felemelteté.
S mely nagy tisztesség elvonult embernek, 1811-ben táblabíró leve. El is fért ez a kis öröm abban a fekete esztendőben, mivelhogy júliusban jég veré el a termést s mikoron már lenne pénz a zálog kiváltására, császári pátens szállítá le az értékét ötödére.
A baj mindig csőstül jön, s merthogy régtől nem vala megjavítva, a zsúppal fedett tető csak beomla télvíz idején, s ott szoronganak mind a család a télen egy kis szobában, hol sem írni, sem éjjel olvasni nem lehete, mi literátus embernek nagy kényelmetlenség.
Tavaszra az új ház megleve.
«Letettem nyoszolyámat azon szegletben, melyben én haldokolni fogok, elgyújtottam kandallómat, melynél életemnek örömeit, bolondságait gyakran vissza fogom kérődzeni, s vénségemet melengetni.»
Új tavasz, új öröm, s mely nagy tisztesség, hogy a főispáni helyettes, mélt. br. Prónay György beiktatásán az összegyűlt nemesi rendeket estére a nagy palotába híván, maga a mélt. báró nemzetes Berzsenyi táblabíró urat a rendek előtt megköszönté, mint «a magyar Parnasszus díszét». Ezek után írá Berzsenyi uram:
Győztem! Lerázták combaim a fövényt,
Izzadt fürteimen szent olajág lebeg,
Nevem kivívtam mély porából
S általadám maradékaimnak.
Izzadt fürteimen szent olajág lebeg,
Nevem kivívtam mély porából
S általadám maradékaimnak.
