7.
7.
Mikor fent voltak a szőlőben, megállottak és körülnéztek.
Hó volt a csöndes dombokon, vékony hó, amely nappal erősen olvadt s a fák és bokrok sötétek voltak.
Sehol egy lelket se láttak. Sötét is volt. Holdvilág lett volna, ha olyan sűrű felhők nem lettek volna.
A fegyvert kézben tartották, úgy baktattak előre a mesgyéken. Halkan beszéltek. Hideg nem volt, szél sem volt.
– Menjünk fel a vámkunyhóhoz.
Volt egy földbeásott kunyhó, amit ezen a veszélyes ponton a vámőrök csináltak. Ez a kunyhó olyan területen volt, amely e pillanatban vitás volt, hogy melyik országhoz tartozik. Eddig magyar föld volt, de már megjött az értesítés, hogy a nemzetközi bizottság a határvonal kiegyenesítése miatt a románoknak ítélte. Még azonban nem volt kicövekelve s addig a magyar vámőrök magukénak tekintették és szabadon portyáztak, pedig már volt róla hír, hogy a román vámőrök is birtokba vették. Ennek még csak pár napja volt, s nem találkozott a két ellenség egyszer sem.
Ez még jobban izgatta őket s nemcsak a hideg levegő és a futó előnyomulás melegítette ki az arcukat, hanem a fokozott veszély érzése is.
– Nekik adták? – mondta Maklári, akit közönségesen csak Makinak hívtak, mert egészen majomszerű arca volt. Nagy szája, előreálló fogai, rendetlen szőre, hosszú karjai és oly ügyes és erős, mint valami állat.
– Igen.
– Tiszta magyar főd – morgott Maki.
– Az nem számít, hiszen a fél megye itt színmagyar, egész a székvárosig nincs egy oláh se.
– Akkor mi számít?
Megállottak a tetőn és a ködben, a kétes világosságban, néztek át a dombos tájon. Sehol egy falevél. Sehol semmi nem mozdul.
Mint két vadászeb, a vadászat szenvedélyétől űzve, lesték a titokzatos csöndet. De bennük valami magasabb érzés is volt, a megsértett hazafiság érzése, a nagy nemzeti fájdalom, amely most megkapta őket, valami roppant igazságtalanság keserűsége. Nem volt nekik sehol a hazában egy talpalatnyi földjük sem, és mégis ezen a helyen, amelyet most újonnan kellett elveszteni, a maguk ásta vámőrkunyhó előtt úgy érezték, mintha egy félig agyonvert nép kiküldöttei volnának, akik ma éjszaka a Végzet által ide volnának bocsátva, hogy a jogrendet megvédjék. A maguk hazája erkölcsei szerint.
Hirtelen leguggoltak.
Szót sem ejtettek. Vártak. Ösztönösen, mint két vadatálló állat, egyszerre túl minden filozófián és benne az ősemberi, az ősállati vérszomjban.
– Pszt! – hirtelen egy kicsit kivilágított a hold a felhőkből.
S most tisztán látták, hogy nagy, piszkos, fehér göröngyök mozdulnak meg, válnak le a leirtott kukoricaföld csutkái közt.
A csempészek.
Egész közel.
A fegyvert vadul szorították. Jobbról egy mély árok volt, fűzfabokrokkal, sötéten, azontúl a kukoricás, abban a lassan, nesztelenül mozgó batyusok.
– Várj – szólt Keresztényi. – Átmégy az árkon, és itt maradsz a hátukban – s a szava rekedt volt és parancsoló… – Én alájuk kerülök a híd felől… Megállítod: rám hajtod, én rájuk lövök. Te ne lőj!
És már futott.
Abban a pillanatban rémes kiáltás, pont a hátuk mögött:
Megdöbbentek. Megfordultak.
Két óriási román csendőr állt pont mögöttük a fűzfabokor előtt, lövésre emelt fegyverrel.
Az hitték, megüti őket a guta.
Egy percig mozdulatlanul maradtak és farkasszemet néztek.
Akkor egyik román csendőr tiszta magyarsággal, tömör, bihari-magyar szóval kiáltott:
– Dobjátok el a fegyvert! az anyátok istenit!
Látták, hogy az ellenség fegyvere nyitott závárral mered rájuk. Ők a magukét csövénél fogva húzták maguk után. Egy mozdulat s végük.
– De jó messzire! – kiáltott a magyar nyelvű – másképp halál fiai vagytok!
Nem volt habozni idő, mintha jég közé estek volna, hallották, ahogy a két ellenséges fegyver ravasza kattant s összeomlottak: eldobták a fegyvert, egyik jobbra, másik balra.
– Most forduljatok meg!
Fölegyenesedtek s megfordultak. Háttal az ellenségnek.
– Kezeket föl!
Feltartották a kezüket.
Akkor Keresztényi fölkiáltott.
– Tiltakozom!… Jogtalanság!… Mink itt a magunk országában vagyunk!…
– Ne beszélj!
A magyar szavú román csendőr odalépett hozzá és végigtapogatta a vállát, testét, derekát.
– Kötelességteljesítés közben jogtalan támadás! Orvul támadtak ránk. Alattomosan!
– Csend!
Kihúzta a derékszíjból a szuronyát és beledugta a saját övébe, mert az üres volt, fegyverükön volt a saját szuronyuk.
Akkor a Makihoz ment s azt is lefegyverezte. Annak a szuronyát a társa övébe akasztotta. A fegyvereket is fölvette s egyet ő, másikat a társa tette a balvállára.
– Most menjetek a fenébe.
Ők azt hitték, a lefegyverzéssel vége s egyszerre elindultak haza kis Magyarország felé.
A román csendőr valamit mondott románul, mire a másik magyarul rájuk kiáltott.
– Nem arra!… Gombafalvára megyünk…
Keresztényiből kitört a düh.
– Mit akarnak maguk velünk?
– Bekísérni.
– De az istenit! magyar fődön vagyunk! ez emberrablás!
– Holnap meg lesz vizsgálva!
Nem volt mit tenni, megfordultak s elindultak a híd felé… Keresztényi körülnézett, a csempészek nem látszottak sehol. Ki tudja, az a hóbucka nem egyikük-e ott a kukoricaföldön.
