2.
2.
Ahogy a vonatról leszállt, rögtön a kávéház felé ment. De mikor az ajtó elé ért, olyan szívszorulás fogta el, hogy nem mert bemenni. Szerelmes volt a kasszírnőbe és szerette volna feleségül venni. De nem tudott megegyezni a lelkiismeretével. Rettegés fogta el, akárhányszor rágondolt. Hogy vigye ezt a lányt haza a szüleihez? Hogy mutassa be? Hogy állítsa oda a faluba a tisztességes asszonyok közé?
Már majdnem beleőrült, éjszaka nem aludt, munka közben is folyton rágondolt, a kétség és remény hányta. Olyan szerelmes volt, hogy üvölteni szeretett volna és reszketett vele a katonapriccs. Ha a lány ugyanilyen szerelmes volna, akkor mindegy… ő mindent elfelejt… neki semmi sem számít. A múlt nem számít, mert a szerelemben újjászületik az ember… De szereti-e a lány? hajlandó-e lemondani arról a fényes és lusta életről, amelyet most folytat… Vér önti el az agyát: az urakról, akikkel szerelmeskedik?… Hajlandó-e szegény asszony lenni? kielégíti-e egy iparosasszony csöndes élete?… gyerek sose volt, akar-e gyereket? szülni, nevelni, boldog lenni vele?… Mert ő nem marad vámőr, ebből nem lehet megélni, megy haza, kőmíves, ha van kiért, akkor ő úgy fog dolgozni, mint egy isten… Boldogan érzi a rettenetes erőt a karjaiban, a lelkében, fog és akar dolgozni… Vállal és többet keres egy héten, mint az egész szakasz… Ily nyomorult fizetések, 540.000 korona egy hónapra… Nem így akar ő élni…
De magában nem lehet. Otthon az anyjával nem tud kijönni, mert sok a testvére és amit ő keres, a többi elszórja és az anyja csak őt használja ki… Azért is csapott fel fináncnak a katonaság után… De ha eljönne vele a Lotti… Ha ő akarná és csinálná… a világ legboldogabb életét élhetnék… Mit számít a tegnap, ha a jelen igazolja.
Ezt mind szeretné elmondani Lottinak, de nincs rá tehetsége, csak érezni tudja. Ha szembenéz vele, elsápad, elpirul és dadog és vagdalkozik. Pedig a lány is szerelmes. Sokszor rajtakapta a zavaron, ijedtségen, ábrándon. Volt egy nap. Volt egy nap, mikor szegényke nem tudott szebbet és jobbat adni, a szobájába vitte a szegény kis vámőrt. Ez volt életének legboldogabb napja, akkor tudott beszélni is, mindent, mindent elmondott, sírt, panaszkodott, mint egy kis gyermek: s a lány hallgatott, meghatottan, szelíden és némán fogadta őt…
És aztán nem lett semmi. Elküldte. S többet nem fogadta. Mit akar? Csakugyan becstelen állat és nem való tisztességes emberek közé.
– Nézze, hagyjon el engem – mondta akkor éjszaka neki –, én egy nulla vagyok.
S ezzel a szóval szinte szentté avatta magát a fiú előtt, aki úgy nézett, úgy emlékezett rá azóta, mint a megdicsőült szűz Máriára.
