4.
4.
1903. március 2.
Itt vagyok az induló hajón és úgy tele vagyok szomorúsággal és úgy tele vagyok örömmel. Fájnak a felújult napok, vesztett családom, vesztett életem s a szegény Zsófi és nagy egyedülvalóságom. Olyan eltépett fél valaminek érzem magam. És lelkem mélyén mégis új húrok feszülnek, melyeken feltápászkodott életem valami nagyon fiatal, nagyon tavaszi dalt penget. Milyen végtelen a tér és mennyi ígéret van a testemben.
A hajó már meg-megráng és mindjárt itt hagyjuk ezt a földet. E földet, mely egy csücsikét sem adta nekem, hogy hazám legyen. Pedig mit kívántam én? Annyi helyet, ahol kibonthattam volna testem a napnak és nézhettem, nézhettem volna. Annyi rögöt, mely termett volna annyit, hogy társult dolgos ember lehessek. Mert ösztönös fájó sóvárgás hív, hogy férj és apa legyek.
Megindulunk a végtelen vízen, a végtelen napban, a végtelen levegőben. Milyen nagy ölelés az ember és milyen ölelni való a világ. Eddigi napjaim elfektetem mint beteg, fonnyadt, lenyomtatott virágokat. Végtelen prairiek, őserdők, szűz zuhatagok várnak. És a boldogság.
