3.
3.
1903. január. 2.
Aki elítélten születik, fusson a jó emberektől, mert fátumot hoz rájuk. Szegény Zsófi, már karácsony másodnapján panaszkodott, hogy fáj a feje és a gyomra. Talán meg is hűlt. Aztán abban az izgalomban, hogy talált valakit, aki nem üti, az ünnepeken igen beevett. A következő nap már nem tudott kicipekedni gesztenyét árulni. Az ágyban maradt s mint egy megvert jó kutya, bocsánatkérő, hízelgő nyögéssel nyögött felém. Rémültömben orvost hívtam, aki azt mondta, hogy nem is állapíthat meg egy bajt, annyi baja van ennek az elkoptatott testnek. Pihenjen és bánjak jól vele.
Hogy éreztem, hogy ehhez a szegény, tépett emberrongyhoz van kötve a lelkem. Hogy nekem ő az „ember”, egyetlen ráhajló fája annak a nagy erdőnek, melyben olyan magányosan bolyongtam. Lázas, nagy tágult szemeivel nézet, nézett engem.
December 29-én reggel egy lázroham után egy kis gondosan bekötött batyut ásott ki párnája alól, átadta nekem és így szólt:
– Isten megbünteti a nagyravágyást. Négyszázötven forintot kuporgattam össze, hogy szépen temessenek el és nagy sírkövem legyen, olyan mint a Bogdán rőfösé. A jó Isten küldött téged, hogy megmentsd haló lelkem a hiúság bűne alól. 50 forintból temettess el egyszerűen, a többivel menj abba a szép országba, a tengeren túlra. Te még fiatal vagy. Imádkozzál értem.
Felhőszakadásos nagy sírással sírtam. Íme ez a megrugdalt szürke emberrög hajtja felém álmom éhes virágait. Reá borultam s e szavakat tördeltem feléje:
– Nem kell a szép ország, a kék tenger, az álmodott erdők. Mert te emberi lélek vagy s a te szemed anyám és meg nem talált szeretőm melegíti rám. Nem engedlek meghalni s ebből a pénzből tartjuk a lakodalmunkat. Dolgozni fogunk és jók fogunk lenni.
Még két napig élt, de már nem igen tudott beszélni. Szilveszter éjszakáján egyszerre csak feltérdelt ágyában. Ránézett a Jézus nagy lángoló szívére és így szólt:
– Nekem is drágábban adják a gesztenyét, Nagyságos Uram.
Jézus szomorúan csodálkozott rá, Zsófi neheztelve folytatta:
– Nem adhatom olcsóbban, a szegény embernek is kell élnie. A Nagyságos Asszonynak virágra is jut télen s a szegény ember fiának még fára sincs. És rámutatott Máriára.
Azután rám nézett fájdalmas, kapaszkodó nézéssel. De érezte, hogy nem tud szemeivel eléggé belém fogózni, hogy le fog csúszni onnan s akkor lezuhan valami mély-mély, hideg örvénybe. Az arca rémült erőlködésben rángott. Felsóhajtott s tiszta lelkéről lehullt a bűnös kéreg.
Tudom, hogy Jézus és Mária nem haragudtak meg rá utolsó szavaiért. Hiszen ők is voltak a föld gyermekei s tudják, hogy a földi gondok a szegény ember halálos ágyán is ott ülnek. Tudom, hogy most Zsófi tiszta csengésű óra az ég nagy ebédlőjében s tik-takja csendes öröme a sétáló öreg úrnak.
