4. jelenet
4. jelenet
(Gazda, majd Asszony)
Ember (egyedül marad, nehéz szívvel végigsétál a szobán. A másik szobából kihallatszik az asszony vidám, gondtalan dallása. A dal valamit megéreztet az asszony ideges feszültségéből. Az ember sóhajt, fellélegzik, bólint, megnyugszik, tudja, hogy győzni fog, s keserűen és életkicsinyléssel mosolyog. Hirtelen ijesztően nagyot kiált. Kint erősen alkonyodik): Ágnes…
Asszony (kis szünet után, riadtan, meglepve, szinte félve belép. Meglátja az urát. Hevesen kitör): No mi ördögöt kajdász kend. Még csaknem megrémíte.
Ember (titokzatosan, értve mosolyog. Hosszan nézi az asszonyt): Megjöttem a falubul. Több társak is jönnek az vásárra. Van-e vacsora?
Asszony: Aj, mit mondok! Olyanokra van énnékem időm, még tán sütni-főzni! Megesne bele. Pancsolni, pocsékolni. Örülök, hogy élek. Tán még béleseket sütök kelmednek az útra, meg kappant, igaze!
Ember (mosolyog, méltóságos egyszerűséggel): Hogy említéd, bizisten még szinte meg is érzém szagát.
Asszony: Ehes disznó makkal álmodik. Itt egy kis avas szalonna, tán ezt mán kihajintom!
Ember: Add csak, én majd behajintom… Jó malom mindent megőr… Ej, haj. (Leül enni.)
Asszony (durcásan): Mit sóhajtoz kend, mint valamely kárvallott cigány.
Ember: Ejhaj, édes feleségem, sajnállak itthagyni.
Asszony: Sose sajnáljon kend.
Ember: Sajnállak biz én… Hogy tőtöd el az éccakát.
Asszony (idegesen felnevet): Sose fájjon kendnek az én fejem. Majd elhívom a szeretőimet. Táncolok, dalolok kedvemre.
Ember (nyugalommal): Csak búsítod szívemet. Tudom, egész éccaka sírni fogsz magadban.
Asszony: Éppen.
Ember: Mer ugyancsak hozzám szoktál. Esztendeje ki se vótam a házbul mellőled. Bárcsak a szomszéd faluig se.
Asszony: Nagy kár.
Ember: Biztatsz te csak engem, mert tudod, hogy muszáj elmennem. Immáron bőjtben vagyunk, nyakunkon a tavaszi munka. Csak bár ilyen messzére ne kellene menni. Hónapután hajnalig haza sem jöhetek… Ha még jó út vón is alig, de legkivált ilyen sarakon… A ló se vágtathat benne.
Asszony: No csak a kén nekem, hogy lóhalálba járjon. Még megszakasztja bolondjába.
Ember: No azér ne búsulj, hozok jó kis vásárfiát.
Asszony: A biz elkél.
Ember: Selymet hozok neked, (Feláll s megöleli az asszonyt, aki leszáll a ládáról, és ki akarja magát vonni a kezei közül.) selymet a testedre…
Asszony: Meglássuk.
Ember: Reszkető követ, fülbevaló cifrát. (Megfogja a két arcát, nyakán át.)
Asszony: Elválik.
Ember: Mézes szívet hozok… (Megremegő hangon.)
Asszony: A csak maradhat, ostobaságok…
Ember (az asszony után néz, aki kiserdül a karjai közül, elereszti, utána bámul): Nem baj no. Hát isten áldjon. Add rám a szűrömet!
Asszony: Ihol.
Ember (felveszi): Még egy isten áldjont… No egy isten áldjont!
Asszony: Isten áldja.
Ember: Egy csókot! (Hirtelen kilobbanó félelmetes dühvel.) Csókot! (Nyakon kapja az asszonyt, magához rántja, s veszetten és állati erőszakos vadsággal ölébe szakítja, s hosszan, keményen szájon csókolja, azzal eltaszítja.) No hát isten áldjon. (El.)
