Lányi Sarolta: Az éneklő koldús
Lányi Sarolta: Az éneklő koldús
Jajongó énekszóval járok én
A földi úton, másokén,
A dúsak, vígak útján
Értetlenül dalolva, furcsán.
A földi úton, másokén,
A dúsak, vígak útján
Értetlenül dalolva, furcsán.
Nem értik, meg se hallják énekem
Elömlik, szétárad a réteken
Feléli zöld gyöp, kék ég mosolya,
Csak emberszívben nem hajt ki soha.
Elömlik, szétárad a réteken
Feléli zöld gyöp, kék ég mosolya,
Csak emberszívben nem hajt ki soha.
A nótámat már únom magam is,
Néha úgy érzem, a hangom hamis.
Pedig csak énem adtam búsan, hiven,
Lassan kiénekeltem torkom s szivem.
Néha úgy érzem, a hangom hamis.
Pedig csak énem adtam búsan, hiven,
Lassan kiénekeltem torkom s szivem.
Igy járok most fáradtan és rekedten
Elmaradt tőlem az, kit szerettem,
Az, kivel elindúltunk, mi, ketten…
Elmaradt tőlem az, kit szerettem,
Az, kivel elindúltunk, mi, ketten…
Azóta oly bús koldúsélet életem.
Örömalamizsnát ki adna énnekem?
Ki hozná ujra vissza ifjúi énekem?
Örömalamizsnát ki adna énnekem?
Ki hozná ujra vissza ifjúi énekem?
