Városok.
Városok.
A föld színpadának legnagyobb díszletezője az ember s legnagyszerűbb díszletei a városok.
Egy dombon állok, – e dombot miért, miért nem, fellegvárnak hívják, – alattam a kertváros. A kertváros, ahol dús lombok között óriási piros virágok nyílnak: mert minden ház egy piros virág piros bádogtetővel, bádogtetőn ragyogó napsugárral. A kertváros most is székváros, mint hajdan és uralkodója a nap. A nap, mint egy mennyei kegyúr, dúsan bearanyozza a régi templomok tornyait; s mint valódi szuverén, hódoló mosolyt csal az új házakra, parvenü udvaroncaira. S a régi fejedelmek városa kacag és virágzik, mint egy napkeleti királynak a kertje. S mosolyog fenn az öreg bástya is, mint kivénült harcos, amilyeneket kertek őréül szoktak alkalmazni. Karcsú tornyok lyuggatják a levegőt s harcos Szent Mihály láthatatlan, kivont karddal őrködik egy nagy érckirály fölött.
Ezek a vonalak a vonat robogását jelzik. Egynéhány óra elmúlt s most egy szűk téren állok és körülöttem a kőváros. Szűk utcák, kávéházak és fényes üzletek, és kő mindenütt s aszfalt. És mintha fenn az ég is aszfaltozva volna, oly szürke az idő. Az utcák csendesek és az emberek susogva beszélnek a kávéházak pitvarában. Vettétek-e már észre, mily ünnepélyes lesz a városok hangulata nyári délutáni hirtelen boruláskor. Mikor a városba tévedt fecske a követ súrolja szárnyával, az emberi lélek is a követ súrolja szárnyával. A kővárosban minden nagyon közel van… félelmesen közel. Szinte félsz, hogy a kontár szobrok megölelnek, a barokk templomok a lábadra hágnak. Menekülsz a kis folyócska partjára, ahol nagy házak meredeken bocsátják a vízbe vörös lábaikat, mint valami óriás, fantasztikus kacsák. Azt mondják, ez a part az Arno partjához hasonlít. S visszamegy a térre: s látod, hogy minden rút és új s egy régi szentre és királyra gondolsz. A szent testét a halottas szekér magától hozta a kedves városba; de most a kedves városban automobilok röpködnek maguktól s ki emlékszik a szentre? Szomorúan ülsz újra a vasútra s szürke ködökön, fekete füstökön át búsan nézed a cikázó villanyos lángokat, piros bogarakat.
Most a Tisza partján állok, mögöttem a porváros és jobbra a parton egy fényes épület mi volna más a porvárosban? kórház. De a por néhol csillogó és a porváros néha szép. Csillog a por az erős szélben és csillog a por a fák tetején. A lemenő nap arannyá festi a port és a kis, félelmes vizet a könnyedívű hatalmas híd alatt. A parti sétatéren tolong a tömeg; tétlen asszonyok és bámész diákok. Meleg van. A porvárosban nincs tavasz, hanem mindjárt nyár van. poros fülledés és nyitott ablakokból zongoraszó. Itt minden tág; széles egyenes utcák; s itt minden magyar és igenis durva magyar szavak hangosan járnak az utcákon. A buckák közt vagyunk s kihajtva a tanyákhoz, bokáig süllyedsz a homokba, mintha puha bársonyszőnyegen járnál. Itt az emberek szemében a homoki bor tompa fényét látom. Emlékszem egy versre, amit a porvárosban írtam.
