A NÉPZENEKUTATÁS NEMZETKÖZI EGYÜTTMŰKÖDÉSÉÉRT
A NÉPZENEKUTATÁS NEMZETKÖZI EGYÜTTMŰKÖDÉSÉÉRT
„…egy kicsit mindig harcba mentem. Ha kongresszus volt, ha hangverseny, mindegy. Vagy azt kellett kiverekedni, hogy egy kicsit valaki lehessek, vagy azt, hogy egyáltalán megszólalhassak, … hogy meghallgassák hangom, mondanivalóim. Az enyémet, az idegenét, az otthon olyan másodrendűét. Mint a növény, aki ösztönösen a nap jelé fordul, a nap felé nő.”
(1948)
(1948)
Így összegezte a XX. század közepén, egy magyar népzenekutató, rangos nemzetközi tudományszervezet elnöki tisztségében a századok óta ismert magyarság-európaiság konfliktusát; és azt, hogy harcát egyidejűleg két fronton kellett folytatnia; az itthoni visszahúzó akadályokkal, féltékenységgel, politikai bizalmatlansággal, odakint pedig az európai nemzetek fölényével.
E kettős fronton küzdött Lajtha bámulatos eredménnyel. Nemzetközi tudományszervező munkája nemcsak személyének, a magyar tudománynak is díszére vált.
Miss Maud Karpeles, az International Folk Music Council (Nemzetközi Népzenei Tanács) főtitkára írja nekrológjában: „Lajthát mint népzenekutatót széles körben ismerték és tisztelték hazájának határán kívül. 1928-tól a Comission Internationale des Arts et Traditions Populaires (A Népművészet és Hagyományai Nemzetközi Bizottsága) alakulásától kezdve kapcsolatban volt a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Intézetében folyó munkával. 1930-ban a Népművészet és Hagyományai Nemzetközi Bizottsága (CIAP) népzenei osztályának elnöke lett, és irányításával publikálták a népzenei bibliográfia első két kötetét: a Musique et Chansons Populaires-t (1934) és a Folklore Musicale-t (1939), amelyeket máig kiemelkedő jelentőségű kezdeményezésként tartunk számon.
Lajtha részt vett a Nemzetközi Népzenei Tanács (IFMC) megalapításában, és 1947. évi megalakulása óta a vezető testület tagja volt. Az 1962-ben Csehszlovákiában rendezett évi konferencián jelen volt, bíráló hozzászólásaival gazdagította a vitát.
Nyíltan vállalta elképzeléseit, és emiatt nemegyszer hajlíthatatlanná, dogmatikussá vált. De embersége még a vitatkozás hevében is szeretetreméltóvá tette. A túlzott elméleti megközelítés híve volt, így sokakban a túlkomplikált egyéniség illúzióját kelthette, bár az ellenkezője volt igaz. Inkább gyermeki egyszerűség jellemezte, fejlett humorérzék, amely a helyzet magaslatán mindig csattant. Mint zenész, mint tudós és mindenek fölött mint kivételesen nemes karakterű ember nagyon hiányozni fog.” (Journal of the IFMC, 1964.)
Lajtha nemzetközi tudományszervező tevékenysége két periódusra oszlik. Az első időszak az 1928-as prágai kongresszussal kezdődik és 1939-ig, a második világháború kitöréséig tart. A második a világháborút követően 1947 tavaszán indul és halálával zárul. Ez utóbbi periódusban aktív és passzív részvételi szakaszok különböztethetők meg. 1947-től 1949-ig hosszasabb külföldi tartózkodásának idején cselekvő-szervező módon kapcsolódott be a CIAP és az IFMC szervezetek munkájába, míg 1949-től 1962-ig – kiutazásában gátolva – gyakorlatilag nem fejthetett ki tevékenységet sem a francia, sem az angol szervezetben. Ennek ellenére az említett szervezetekben – korábbi érdemeinek elismeréseképpen – továbbra is magas tisztségeket viselt. A CIAP népzenei-néptánc osztályának elnöke volt még 1952-ben is, az IFMC-nek egyetlen magyar származású igazgatótanácsi tagja volt 1963-ig.
Tevékenysége a Népszövetség által szervezett 1928-as prágai kongresszuson való részvételével kezdődött. A Néprajzi Múzeum folklórgyűjteményének vezetőjeként megbízást kapott a kongresszuson való előadásra. Mielőtt a hattagú magyar delegáció tagjait végérvényesen kijelölték volna, Lajtha már terjedelmes dolgozatot készített a magyar népzenéről. (A magyar népzene. 1928.) Amikor azonban kiderült, hogy a másik zenei referens Bartók lesz, témája szükségképpen módosult. Bartók ugyanis a magyar népzenekutatás helyzetéről tartott előadást a kongresszus negyedik szakosztályában. Így Lajtha Népies játékok és táncok címen a magyar néptánckutatás kérdéseivel foglalkozott az ötödik szakosztály programjának keretében.
A CIAP népzenei-néptánc szakosztálya 1931–32-ben kezdte meg működését a Népszövetség Szellemi Együttműködési Bizottsága Nemzetközi Intézetének párizsi székházában. A Palais Royal épületében működő szervezet magyarországi képviselője 1932-től kezdve Lajtha volt. Pozíciójában nagy erőfeszítéseket tett a tényleges kutatói együttműködés létrehozásáért. A szervezeti kezdeményezések legjelentősebb eredménye a Dossiers de la Coopéiation Intellectuelle sorozatban 1934-ben és 1939-ben megjelent kötetek voltak. A kiadvány gyakorlati előkészítésében Lajtha is részt vett. Az 1934-ben – Musique et Chansons Populaires – megjelent sorozatindító kötet előszavát is ő írta.
A hosszas módszertani előkészítés ellenére e nemzetközi bibliográfia első kötete mégsem lett hiánytalanul egységes kiadvány. Erre a következtetésre jutott Bartók 1936-ban magyarul és franciául megjelent recenziójában is. Értékelésében különválasztva szólt a 18 ország által beküldött népzenei jelentésekről, és külön Lajtha bevezetéséről. Az előszóról a következőket írta: „Legyen szabad a Lajtha László tollából származó előszót külön is kiemelnünk; ez a tanulmány valóban a legtalálóbban mutat rá a zenefolklór lényegére.” (Szép szó 1936.) A jelentések hiányosságait ellenben – a további kötetek érdekében – részletesen megbírálta. Írása a kiadvány tudományos jelentőségével is foglalkozott: „Hogy ennek mekkora a fontossága, azt talán szükségtelen hangsúlyoznunk; hiszen a helyzet eddig az volt, hogy a zenefolklórkutatók, ha ilyen természetű adatokat akartak szerezni, kénytelenek voltak magánemberekhez fordulni felvilágosításért, ami gyakran nem járt a kívánt eredménnyel.”
A Dossiers de la Coopération Intellectuelle sorozat második kötete öt év múlva jelent meg Folklore musicale címen. Tartalmilag az előző gyűjteményben még nem szerepelt nemzetek népzenei bibliográfiáit ölelte fel. Ebben jelent meg Lajtha szerkesztésében a magyar népzenekutatás bibliográfiája is.
A magyar fejezet népzenei információja az előírásnak megfelelően három részből állt: bevezető tanulmányból, a hazai köz- és magángyűjtemények népzenei anyagának ismertetéséből, és végül a magyar népzenekutatás körében publikált írások jegyzékéből. E bibliográfiának komoly jelentősége volt mind a nemzetközi, mind a hazai tudományosság tájékoztatása szempontjából.
Bartók jól ismerte Lajtha bibliográfiai megbízatását. Amikor 1936-ban hasonló feladattal bízták meg, és munkája során a kisebb népzenei publikációk összegyűjtésére nem vállalkozott, arra hivatkozott, hogy Lajtha „éppen most állít össze hasonló bibliográfiát a S. D. N. [Société des Nations] párisi Intitutje számára”, – s megjegyezte, hogy „talán meg lehetne kérni a nála hiányzó adatok közlésére”. (Bartók kéziratos bibliográfiája. 1936.)
Lajtha 1931–39-ig továbbra is évente 1–2 alkalommal, 1–2 hétig dolgozott Párizsban a Monpensier Rue-beli intézetben.
Előfordult, hogy szűkre szabott idejében nehezen tudta ellátni a szervezetben összegyűlt teendőket. 1934 februárjában az idővel versenyt futva így tudósította családját: „Holnap kezdődik a hajrá … Tudom, mi mindent kell elvégeznem az Institut-ben … Annyi a munka, hogy ha kényelmes tempóban akarnám elvégezni, legalább 10–11 napot kellene itt töltenem. Erős tempót kell hát vennem. Az Institut-beliek dőlnek is ki, és mindenféle ravaszkodással csinálnak pihenőt, (nem szokta a cigány a szántást), pl. a főnökkel meghívatnak coctail-ra. De muszáj végezni, mert szeretnék utazni szerdán reggel … Ma vasárnap van; kedd óta itt vagyok és a két hangversenyen kívül sehova sem jutottam még. Se múzeum, se színház, se opera, még egy moziba sem. Pedig legalább egy moziba el akarok menni, hogy meghallgassam Milhaud filmjét…” (Feleségének. 1934.)
1939-ben a háború kitörése véget vetett a munkának. Csak 1947 tavaszán jutott el ismét Párizsba. Kintléte idején hozzáfogott a CIAP zenei osztályának felújításához.
A szervezet első plenáris ülését a háború után 1947 októberében valóban összehívták. A Musée de l’Homme-ban rendezett konferencián kilenctagú népzenekutatói bizottság gyűlt össze, a háború előtti időszak neves kutatóival: Lajthán kívül jelen voltak Constantin Brăiloiu, André Schäffer, Adnan Saygun, L. H. Correa de Azevedo, Dr. Duncan Emrich és mások. A tanácskozás során előkészítették a háború által megszakított bibliográfiai kiadványsorozat folytatásának tervét. Az új kötetben a népzenei lemezfelvételek katalógusát tervezték publikálni.
E harmadik kötetet már az UNESCO jelentette meg 1952-ben. Előszavát a hagyományoknak megfelelően – mint a CIAP zene- és táncszekciója elnöke – újra Lajtha írta. Szűkszavú bevezetése említést tett a két korábbi kötetről, és az új kiadvány megváltozott bibliográfiai szempontjait ismertette. A két és félszáz oldalas katalógus az egyes országok etnológiai és népzenei hangfelvételeiről nyújtott tájékoztatást. (Archives de la musique enregistrée. Collection Phonothéque Nationale, UNESCO, 1952.)
Ugyancsak 1947 tavaszán – Lajtha párizsi tartózkodásának idején – kezdődött meg a nemzetközi népzenekutatás angol szervezetének újjáalakítása is. A francia, angol szervezetek lappangó ellentétét ekkoriban a következőképpen látta: „…az angolok Karpelessel és Kennedy-vel az élükön valami újat akarnak, elszakadva a CIAP-tól. Az én szerepem – folytatta – a kiegyenlítés volna. Talán Marinus átjön Bruxelles-ből, Brăiloiu Genfből. Nehéz ügy, mert nem akarok párharcban résztvenni.” (Feleségének, 1947.)
Az eddig felsorolt tények, események feltárásából csak némiképp sejthető, mennyi harc árán, belső feszültségekkel küzdve tudott nemzete képviseletében nyomatékot szerezni magának és a magyar tudománynak. A háború utáni helyzetben kezdeményezései valóságos harci események voltak. Ő mindenesetre annak érezte őket. Kellő öniróniával öreg veteránhoz hasonlította magát, aki régi kardjával vagy elesik, vagy átvágja magát a sűrűn. Izgalmas harci akciót folytatott a Népszövetség történelmi örökét folytató UNESCO-ban. Mint írta, ő volt „az első magyar, aki betette a lábát (hivatalosan is meghívottan) az UNESCO-ba”, ahol megpróbált támogatást szerezni a CIAP zenei osztálya felújításához. Mint a háború előtti szekció elnökének, számolnia kellett nemzeti hovatartozásából származott hátrányával is: … „Ami a legnehezebb: magyarok vagyunk. Otthon ezt nem tudják. Primitíven azt képzelik: az UNESCO átvesz, bevesz stb. Pedig, pedig! Már az is nagy eredmény, hogy egyáltalán eljuthattam odáig, hogy komolyan szóba állottak velem. Elhangzott az a mondat is: Magyarország még nem tagja az UNESCO-nak … Ha talán-talán valamire juthatok, azt kizárólag nemzetközi múltamnak s egyéni súlyomnak, illetőleg súlytalanságomnak fogom köszönhetni.” (Feleségének, 1947. márc. 10.)
Az angol kezdeményezésű International Folk Music Council néhány hónap leforgása alatt 1947 szeptemberében mégis megalakult. Lajtha – szem előtt tartva a nemzetközi népzenekutatás érdekét – mint a CIAP zenei osztályának elnöke, gazdag tapasztalatai alapján maga is jelentékeny segítséget nyújtott a szervezet létrehozásához. Együttműködésének elismeréséül az „executive board” tagjává választották. 1947–48-ban az angol szervezettel igen szoros kapcsolatban állt, minthogy 1947 őszétől egy éven át Londonban dolgozott.
Az IFMC 1948 szeptemberi konferenciáján Lajtha javaslatára vetődött fel a gondolat, hogy a következő évre tervezett népzenei és néptánc ünnepséget Budapesten rendezzék meg. Ez ügyben kapcsolatba is lépett még Londonból a Magyar Táncszövetség elnökségével, de választ nem kapott. Hiábavaló volt a londoni magyar nagykövet közbenjárása is. A terv megvalósítása, úgy látszik, már nem volt reális.
Lajtha 1948 őszén tért haza. A következő évben újra kiutazni készült. Júliusban egy genfi, októberben egy párizsi meghívásnak kellett volna eleget tennie. Benyújtott kérelmét azonban az illetékesek sem ekkor, sem később, csaknem 10 éven át nem teljesítették.
Akadályoztatásában 1957-ben mégis adódott egy néhány napos kipillantás lehetősége. Az IFMC koppenhágai konferenciájára elutazhatott, de engedélye kizárólagosan a tanácskozás helyére és időtartamára szólt. Bár egyidejűleg felesége Londonban, Párizsban járt, Lajtha teljesítette a feltételt, hazatért Pestre.
1962-ig gyakorlatilag csak közvetve, levelezés útján érintkezhetett a francia és angol népzenekutatási központokkal. Előfordult, hogy némelyik konferenciára kiküldte előadását. 1954 szeptemberében a közelgő belgiumi tanácskozásról szólva így írt fiainak: „…e hó 25-én a világ legkitűnőbb ethnomuzikológusai tartanak Li<é>ge-ben konferenciát. Miután oda nem utazhatom, előadásomat francia nyelven írtam meg, amelyet az elnök fog felolvasni.”
Méltánytalan helyzetében francia kollégái változatlan tisztelettel fordultak feléje. Ennek legjelentékenyebb megnyilvánulását tapasztalhatta 1955-ben, amikor az Académie des Beaux Arts megüresedett tagsági helyére egyhangúan őt választották meg. Mesélik, hogy a francia rádióban elhangzott hírt nem akarta elhinni.
Az 1962-ben érkező meghívásokra itthoni személyes közbenjárással végre sikerült engedélyt kapnia. Szavát adta, hogy mint, korábban is mindig, most is visszatér. Hetvenévesen, halála előtt egy évvel kitekinthetett újra a világba Párizsban, Oslóban, Londonban és Monte-Carlóban járt. Útja búcsú volt a barátoktól, kint élő családtagjaitól, kollégáitól és a zenei intézményektől.
Ugyanazon év nyarán még részt vett Csehszlovákiában a gottwaldovi IFMC kongresszuson. Ismét elemében volt: elnökölt, szenvedélyesen vitázott, bírált és korrigált. Kollégái bámulattal figyelték kemény csatározásait. Nem sejthették, hogy a látszólag fiatalos erőben levő ember utoljára van köztük.
A halálát követő évben valósult meg régi terve: az IFMC budapesti kongresszusa. 1949-ben még hiába fáradozott az ügyért, 1964-ben viszont már ő nem lehetett jelen.
