A NÉPZENEI HANGLEMEZFELVÉTELEKÉRT
A NÉPZENEI HANGLEMEZFELVÉTELEKÉRT
„A muzeológiának elsőrangú feladata, hogy a tudományos intézetekben ne csak kótákkal lejegyzett dallamokat őrizzen meg, hanem mindazokat az előadói sajátosságokat, amelyek a népdal életét teszik, amelyek javarésze leírhatatlan. A gramofon az egyetlen olyan szerkezet, amelyet népzenei felvételek céljára sikerrel alkalmazhatunk.”
(1938)
(1938)
A harmincas évek második felében a magyar népzenekutatás számára elengedhetetlen követelmény volt, hogy a hangrögzítés a fonográfnál jóval fejlettebb technikai eszközzel, a gramofonnal történjék. Ennek jelentőségét a tudományos kutatók és intézmények már az első világháború idején felismerték. Csakhogy a háborús években és a közvetlenül utána következő időszakban az ország súlyos anyagi helyzetében a nem csekély költségekkel járó gramofonfelvételezés tudományos alkalmazására nem volt lehetőség.
Az ügy érdekében néhány kezdeti próbálkozás után 1936–37-ben több jeles szakember, elsősorban Bartók Béla, majd később Bartha Dénes, Ortutay Gyula és Lajtha is sürgetően lépett fel.
Lajtha A gramofonlemezre való népdalgyűjtés muzeológiai jelentősége című cikkében a kérdés elvi, gyakorlati fontosságára mutatott rá. „Aki nem hallott falun népdalt énekelni, a kótából nem tudja a maga valójában el sem képzelni, hogyan hangzik az. Az előadó rendkívüli jelentősége eldönti tehát, hogy az előadás mikéntje a népdalnak szinte fontosabb alkotóeleme, mint a kótaképe … A múzeológiának nemcsak a megőrzés, hanem az eredeti állapotban való megőrzés a feladata.” (A Néprajzi Múzeum Értesítője 1938.)
Ugyanitt vázolta föl a magyar népzenei hangfelvételezés korai időszakát. Itt említette meg, hogy már 1914-ben is történt kísérlet a gramofon népzenei alkalmazására. (Ezek Bartók román gyűjtésének Hunyad megyei anyagából készültek.)
Másodízben 1929-ben került sor hanglemez-felvételezésre. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium kezdeményezésére propagatív célú – ma népzenei ismeretterjesztésnek neveznénk – lemezsorozat készült. „Az az elgondolás vezette a … minisztériumot, amikor iskolán kívüli népművelési ügyosztálya a magyar zene védelmében magyar dalokat, magyar zenét vétetett fel hanglemezekre, hogy a nagyközönséget visszavezessük a magyar muzsika igazi és ősi forrásához” – írta Lajtha a Magyar Néprajzi Társaságban tartott előadásában. (A kultuszminisztérium gramofonakciója. 1929.)
Lajtha lelkesedéssel fogadta a minisztérium kezdeményezését, mint részeredményt. Szerepet vállalt az akció szervezési, válogatási feladataiban. Felismerte, hogy a tudományos hangrögzítés mellett létjogosultsága van a népzene kultúrpolitikai jelentőségű közzétételének is.
A minisztériumi akció során végül nem az eredeti népzenei felvételek közzététele mellett döntöttek, hanem – mint közvetítő formát – a népzenei feldolgozást választották. Lajtha nem titkolta, hogy hitelesebb megoldás lett volna „ha a technika vívmányait felhasználó gramofonlemezen … népi énekes előadásában” rögzítik a népdalokat. „Pásztorok, idős férfiak s asszonyok éneke, … képzetlen hangja, sajátos előadás- és énekmodora következtében az ilyen lemezek a nagyközönség szemében csak néprajzi kuriózum maradna, s ezért a kívánt célt ilyen úton nem érhetnők el. Odajutunk, ahová minden vállalkozás jutott, hogy … a népi dallamokhoz kíséretet kell írni, ha a nagyközönségnek akarjuk adni őket.” (I. m. 1929.)
E lemezsorozat adott alkalmat Lajtha első népdalfeldolgozásaira. „Különösen nehéz a »hogyan« a magyar népzenében. A kíséretet olyan muzsikusnak kell írnia, aki maga is gyűjtő, … vagy aki sokat foglalkozott a népdal anyaggal, s akinek így megvan a melódiákkal a kellő lelki kapcsolata. Hallania kellett, hogyan énekli a nép a kérdéses dallamot. Így tudja pótolni kísérettel azt a környezetet, amelyben a dal megszületett … A tökéletes népdalfeldolgozás talán megoldhatatlan probléma. Olyan kíséret, amelyen kívül más el sem képzelhető, amelyik egyetlen helyes megoldás, amely az egyedüli lehetséges – nincs. Ha pedig nincs abszolút érvényű megoldás, úgy minden népdalfeldolgozás egy-egy kísérlet.” (I. m. 1929.)
A lemezek számára tizenhárom saját gyűjtésű népdalt választott ki: négyet háború előtti erdélyi anyagából, a többit a húszas évek Tolna, Zemplén és Somogy megyei gyűjtéseiből.
A minisztériumi lemezakciót sorozatnak tervezték. Az első lemezeken „a szükséges alapot adó népzene és népies műzene fontos darabjait” rögzítették. „Az anyag kiválasztásakor annak az igazságnak kellett érvényesülnie, hogy a magyar népzene nem adequat a cigány muzsikával.” (I. m. 1929.) A „His Master’s Voice” márkájú hanglemezsorozatban negyven lemez készült el. Rajtuk népdalfeldolgozások és cigányzene is szerepelt. A Bartók, Kodály, Lajtha népdalfeldolgozások alapvető történeti értéket biztosítanak e sorozatnak. A mellékletként kiadott népdalszövegeket közreadó füzetet is Lajtha szerkesztette. (Magyar Dalok. 1929.)
Az első negyven lemez kibocsátásával a sorozat megszűnt. Lajtha hiába sürgette a folytatást, intézményes támogatást nem sikerült találnia.
Írásaiban ezután is hangsúlyozta a tudományos célú felvételezés halaszthatatlanságát. „Amíg harmincegynéhány év előtt mi voltunk az elsők, akik a fonográf használatát bevezettük, hovatovább az utolsók leszünk a nemzetek közt, akiknek népzenei gramofonfelvételeik lesznek.” Aggodalmas sorait 1936-ban a Magyar muzsika könyve c. kiadványban publikálta, akkor, amikor már nemzetközi tudományszervezői tevékenysége során tapasztalta népzenetudományunk elmaradását a hanglemezfelvételek terén. Nemcsak a nagy európai nemzetek, de a környező államok viszonylatában is kedvezőtlen volt a helyzetünk. Az ügy fontosságát tényekkel kísérelte meg bizonyítani: „Hiába van … a legpontosabb lejegyzés, ha nem tudjuk hozzá mellékelni az eredetit, vagy az eredetiről készült jó, hű gépi felvételt. A fonográf ezeknek a követelményeknek már nem bír eleget tenni, a mai igényeknek megfelelő eszköz a gramofon.”
Idézett cikkével egyidejűleg újabb eredményes akció következett a népzenei hanglemez-felvételezésben. Bartók kezdeményezésére a Magyar Tudományos Akadémia és a Néprajzi Múzeum közös vállalkozást indított. A felvételeken dunántúli magyar anyagot rögzítettek, összesen négy lemezen, nyolc lemezoldalon. A hárompercnyi időtartamú oldalakon összesen huszonnyolc dallamot sikerült felvenniök. Anyagi és szervezésbeli nehézségek miatt az ún. „akadémiai” lemezeknek a folytatása is lehetetlenné vált.
Egy évvel később, 1937-ben indulhatott meg ténylegesen a tudományos célú népzenei hanglemez-felvételezés. Az akció sikeres szervezésében jelentékeny szerepet játszott az a tény, hogy a felvételezés tervét a néprajz körére is kiterjesztették.
Széles társadalmi összefogással – elsősorban a Magyar Nemzeti Bank, a Takarékpénztárak és Bankok Egyesülete (TÉBE) és a Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) adományaiból – 1937. nyarára 4000 pengős népzenei alap jött össze. Ezen alap birtokában a munka hamarosan megkezdődhetett. További segítséget biztosított a Magyar Rádió részéről Kozma Miklós elnök, aki a munka folytatásának és kivitelezésének minden anyagi terhét magára vállalta. Ő bízta meg Ortutay Gyulát a felvételezés tervének elkészítésével és irányításával.
A Magyar Rádióval kötött megállapodás értelmében a „Néprajzi Tárra hárult az a feladat, hogy a vidéki népzenegyűjtést s a gramofonakció tudományos előkészítését végezze, amelynek költségeit 1938. év végéig a Néprajzi Tár a népzenei alapból (4000. p.), 1939. januárjától kezdve pedig a Magyar Rádió a kész gramofonlemezek előadásából befolyt jövedelemből fogja fedezni … Egyben kötelezte magát a Magyar Rádió arra, hogy a készült népzenei gramofonlemezek matricáit múzeológiai kezelésre örökletét gyanánt a Néprajzi Tárnak adja át”. (1937. évi múzeumi jelentés.)
A Néprajzi Tár népzenei gyűjteményére háruló tudományos előkészítő munka váratlan fellendülést eredményezett a népdalgyűjtésben. 1937–1943-ig a múzeum évi 1500 pengős támogatással folytathatta a gyűjtést. Lajtha és munkatársai – Balla Péter, Veress Sándor, Volly István, később Dincsér Oszkár, Vargyas Lajos és mások – jelentékeny mennyiségű és értékű anyaggal gyarapították a gyűjteményt.
E „Pátria” elnevezést viselő sorozat felvételi színhelye a Magyar Rádió volt. A tudományos ellenőrzést és irányítást Bartók és Lajtha végezte. A felvételi jegyzőkönyvek szerint Kodály később csatlakozott a felvételezéshez. Bartók emigrációjáig húsz alkalommal folyt felvételezés. 1940 őszéig mintegy 75 lemeznyi népzenét rögzítettek.
Bartók elutazását követően Kodály és Lajtha folytatta a munkát. A szervezést, levelezést főképpen Lajtha végezte. Számos fennmaradt dokumentum tanúskodik tényleges erőfeszítéséről, amely arra irányult, hogy a háború egyre korlátozottabb lehetőségei között is folytatódhassék a felvételezés. Az 1941-től életbe lépett rézkorlátozási rendelet és az egyre súlyosbodó anyagi gondok ellenére bámulatos energiával sikerült kiharcolnia a tudományos akció 1944 januárjáig tartó folytatását.
1941–1944 januárjáig – már Bartók nélkül – további hat alkalommal folytatták a felvételezést. Lajtha nagy buzgalommal szorgalmazta az általa gyűjtött erdélyi hangszeres együttesek zenéjének felvételét, amelyet más módon – sem lejegyzés, sem fonográffelvétel formájában – nem lehetett volna megőrizni. Még egy 1953-ban kelt levelében is visszatért kezdeményezésének jelentőségére, mint írta: „1940–1944-ig az én erdélyi gyűjtésem volt az első, amely gramofonlemezen együtt vette fel az egész kis zenekari együttest.” (Harsányi Tibornak. 1953.)
Az említett három évben további ötven hanglemezzel gyarapodott a népzenei hanglemezfelvételek száma, amely a háború küszöbén a 120-körüli folyószámmal szakadt meg.
A háború befejezése után, 1945 novemberében először a Nemzeti Múzeum pincéjében megóvott gramofon rézmatrica-gyűjtemény tüzetes megvizsgálására került sor. Ezt a szemlét Lajtha a legnagyobb gonddal hajtotta végre, s erről részletes jelentésben számolt be a múzeum illetékeseinek. A másik a bombázás elől a Rádiónál elraktározott gyűjtemények számbavétele még 1946–47-ben is tartott. A károsodás itt sem volt jelentős: néhány matrica nyomtalanul elveszett, ezenkívül négy matrica, lemez és henger kivételével a gyűjtemény épségben maradt. (1947. évi jelentés.)
A hanglemezfelvételezés folytatásának kérdése a gyűjteményvédelmi munkák befejezésével, a Néprajzi Múzeum épületének helyreállítása után csak 1947-ben merülhetett fel.
A dokumentumok szerint Kodály és Lajtha külföldi útjaikról visszatérve egyidejűleg léptek fel ennek érdekében. Egy vonatkozó múzeumi irat szerint: „Kodály járt a washingtoni Library of Congressben, ahol érdeklődtek a magyar népzenei hanglemezfelvételek iránt, helyette megfelelő amerikait adtak volna…” E tényállást rögzítő dokumentumra Lajtha kiegészítésül a következőket jegyezte fel: „Feltétlen szükséges volna, hogy a már elfogyott néprajzi feketelemezeket a Rádió a nálunk levő matricákról újra préseltesse. Ezt az ügyet párisi és londoni utamról hazatérve a VKM külföldi művelődési kapcsolatok ügyosztálya kérésére írt jelentésemben külön is hangsúlyoztam, megjelöltem a tapasztalt csere propagatív lehetőségeit. Az amerikai csere épp olyan fontos lehet, mint a genfi, párisi. Magam részéről csak megismételhetem annak szükségességét, hogy több teljes sorozat álljon Múzeumunk rendelkezésére, mert ez nélkülözhetetlen csereanyag, amely nélkül zenetudományunk dolgozni nem tud.” (Múzeumi javaslat, 1947. ápr. 29.)
A kezdeményezések eredménnyel jártak. Az 1949. máj. 2-án kelt Népművelésügyi Minisztériumi rendelet a „matrica garnitúrák elkészíttetésére 10 733 Ft-t” utal ki. A felhasználásra nézve Lajtha a következő előterjesztést tette: „Ez összeg kb. felét a háborús események következtében elpusztult matricák pótlására, másik felét meg tervezett új gyűjtésünk elkészítésére szántuk A néptudományi intézet magnetofonja rendelkezésünkre bocsájtatván immár nincs akadálya annak, hogy aug. második felében ki ne szálljunk a helyszínre. A Dunántúlra telepített csángók, székelyek között óhajtanánk gyűjteni.” (A népművelési miniszternek, 1949. aug. 2.)
A háború utáni első lemezfelvétel 1950. március 2–4-ig folyt a Tonalität Stúdióban, a munkát a Magyarországra telepített csángók körében kezdték. A felvétel tudományos ellenőrzését Lajtha és Rajeczky végezte, szakmai útmutatóként Domokos Pál Péter volt jelen.
1950–53-ig évente csak egy-egy alkalommal volt lehetőség felvételek folytatására, 1933/54-től már megkettőződött, az 1950-es évek végén pedig háromszorosára nőtt a felvételezések száma.
A felvételek körülményei is megváltoztak az utolsó periódusban. Gyakorlatilag már nem volt szükség minden esetben az énekesek fővárosba utazására a stúdiófelvételek alkalmából, hanem felvevőkocsi és hangmérnök segítségével helyszíni felvételezést folytathattak. Az egyidejű gyűjtések legértékesebbnek ítélt anyagát – így pl. Lajtha újabb gyűjtéseinek tetemes részét – már így rögzítették.
Lajtha utolsó ízben 1962 áprilisában, Csejtei István szombathelyi cigányprímás anyagának felvételén volt jelen. Az 1937 júliusában induló „Pátria” lemezek történetétől számítva ez volt az 54. felvétel, amelyeknek szinte mindegyike a jelenlétében zajlott. Halála után munkatársai még két ízben gyűltek össze az általa tervezett soproni, szombathelyi gyűjtések felvételeit befejezni.
Az 1950-ben 126. sorszámot viselő lemeztől Lajtha halálának időpontjáig a 245. lemezig jutott a munka. Csupán e háborút követő gyarapodásból is lemérhető, hogy gyakorlatilag Lajthának és munkatársainak e téren végzett munkája a magyar népzenei hanglemezfelvételek archivális gyűjteményének történetében az alapvetés küzdelmeivel és eredményével jelentett egyet, tényleges harc volt, melyet a mostoha helyzetben levő népzenekutatás megalapozásáért, a tudományos munka lehetőségéért folytatott. Személyében egyetlen volt, aki 1914-től 1963-ig aktív részese volt e tudományág hőskorával egyet jelentőküzdelemnek.
