A NÉPZENEI GYŰJTEMÉNY VÉDELMÉÉRT
A NÉPZENEI GYŰJTEMÉNY VÉDELMÉÉRT
„Régen, régen szeretem ezt a gyűjteményt … Szeretem ma is. Azért vagyok itt és nem másutt, ahol könnyebb, jövedelmezőbb, magát mutogatóbb, hangosabban beszélő és beszéltető a munka.”
(Dincsér Oszkárnak. 1946)
(Dincsér Oszkárnak. 1946)
Hadifogságba került egykori munkatársának írta e vallomásnak beillő sorokat. Valóban régen, húszéves korától fogva dolgozott a múzeumi gyűjteményben. Huszonhárom évesen hivatali esküvel erősítette meg fogadalmát, miszerint minden erejével a gyűjtemény megőrzését szolgálja.
Ez különösen a második világháború idején jelentett súlyos gondot. A veszélyre, mellyel számolni kellett, Lajtha irányításával készült fel a népzenei gyűjtemény. Békeidőben élő nemzedékek aligha sejthetik, mekkora felelősség nehezedett ekkor Lajthára. A két legnagyobb értékkel bíró gyűjteményt, a fonográffelvételeket és a gramofon-rézmatricákat a Nemzeti Múzeum pincéjében rejtették el, s ezek itt át is vészelték a háborút.
1945 novemberében indult meg a kicsomagolás és az ellenőrzés.
Hogy mi történjék ezután a pincében tárolt gyűjteményekkel, arra nézve Lajtha az illetékeseknek a következőket javasolta: „A pincéből … mindkét gyűjteményt fel kell hozni. Az a szoba, amelyet a gyűjtemény elraktározására kiválasztottunk, … raktár céljára csak akkor használható, ha gyengébb, de állandó jellegű fűtéssel szárazon tudjuk tartani.” Ha nem, „haladéktalanul gondoskodjunk arról hogy a gyűjteményt a téli időre, más épületben, teljesen száraz helyen raktározzuk el. El kell hárítani magamtól minden felelősséget, ha Európa e korban legrégibb, teljességgel pótolhatatlan népzenei anyaga, mely többek között Bartók Béla egész életművét tartalmazza, tönkremenne”. (Jelentés, 1945. nov. 28.)
Javaslatára a gyűjtemények csakugyan felkerültek a kiválasztott kis szobába. 1946 februárjában Lajtha néhány múzeumi kollégájának kíséretében újra megszemlélte a gyűjteményt. „Megnézve a hősugárzót és azt, hogy az miképpen temperálja a kis szoba hőmérsékletét, kinyitva egynéhány fonográfhengert tartalmazó ládikát, népzenei gyűjteményünk muzeológiai helyzetéről a következőket kell jelentenem … Megdöbbenéssel és szomorúan tapasztaltunk zöld friss penészt … a hengerdobozokon és a hengereken.” Bár az állandó 10–12 fokos hőmérsékleten újabb romlás nem tételezhető fel, „ily hőmérséklet mellett a hengereket sem kiszellőztetni, sem kiszárítani nem lehet … A biztonságos az volna, ha megfelelő hőmérsékletű szobában az anyagot kirakhatnám, a hengereket gondosan letörölném, hengert és dobozt penésztől és dohtól megtisztítva kiszáríthatnám és kiszellőztethetném és száraz állapotban újra szakszerűen elcsomagolhatnám. A mentésnek ez az első megkövetelt lépése … Akármilyen döntés történik, … én mindenesetben megteszem azt, ami az adott körülmények között tőlem telik és hogy a lehetőségekhez képest a gyűjteményt a leggondosabban gondozhassam”. (Jelentés. 1946. február 4.)
A következő fél évben a gyűjtemények elhelyezése és védelme ügyében Lajtha részéről további intézkedések történtek. Hamarosan nekilátott a fonográfhenger-gyűjtemény gondozási munkálataihoz, a hanglemezgyűjtemény letéti matricáit pedig egyelőre a Nemzeti Múzeum központi épületének elnöki tanácstermében helyezte biztonságba. (Jelentés, 1946. május 8.)
E védelmi munkálatokkal egyidejűleg 1946. nyarától megbízást kapott a vezetés nélkül maradt Néprajzi Múzeum igazgatói tisztének ellátására is. E tisztséget csupán néhány hónapig viselte, s ezalatt a múzeum különféle gyűjteményeinek kicsomagolási, kezelési munkálatait tekintette a legsürgősebb tennivalónak. Igazgatóságának idején „egyes osztályok tisztviselőinek valóban osztálykülönbség nélküli együttműködése nyomán, önként szolgálattételre jelentkezők segítségével, ha ideiglenes helyiségben is”, de 1946-ban munkához lehetett látni. (Rajeczky Benjámin jelentése, 1949. jún. 20.)
A múzeumi irattár tanúsága szerint igazgatói kezdeményezései a következők voltak: javaslatot tett a Néprajzi Múzeum Értesítőjének folytatására, rendkívüli támogatást kért a pusztuló néprajzi emlékek megmentése céljából egy konzerválófülke építése tárgyában, továbbá 1946, októberében elfogadta a British Council kulturális kapcsolatfelvételi javaslatát.
Új pozíciójában is a régi maradt. A gratulációkat a maga módján elhárította. Dincsérnek a következőképpen: „Tudja, mindig úgy vélekedtem, nem az állás teszi az embert, hanem az ember az állást. Én ez új állásban sem vagyok szemernyivel sem több és higyjük talán, kevesebb sem, mint aki voltam. Gyenge, hitvány ember az, aki valami új pozícióban hirtelen mássá lesz.” (Levele, 1946. szept. 30.) Györffy Györgynek pedig a múzeum tudományos szelleméről a következőket fejezte ki: „…biztosak lehettek abban, hogy minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak a szellemnek felelevenedéséért, amelyben Édesapáddal együtt néprajzosokká nevelődtünk és amely szellemű Néprajzi Múzeumban töltöttük életünk javát.” (Levele, 1946. szept. 17.)
Személyében szokatlan módon népzenekutató került a Néprajzi Múzeum élére. A kialakult szakmai és emberi differenciák más igazgató kinevezését kívánták. 1947-től Lajthát felmentették és tevékenysége ezután újból osztálya munkáinak ellátására korlátozódott.
Mivel a népzenei gyűjtemények ekkor már viszonylagos biztonságban és védelemben voltak, sürgősen munkaerő-támogatást kellett kérnie. Már 1946 júniusában hangsúlyozta a tényt: „A zenei osztályon, ahol a tisztviselői létszám sohasem volt kielégítő, de sohasem volt olyan szánalmas, mint most … teljesen egyedül vagyok.” Erre az egész magyar közművelődés szempontjából igen jelentékeny feladat ellátására „mint európai hírű szakember”-t és „legszélesebb látókörű kutató”-t, dr. Rajeczky Benjámint ajánlotta. Kinevezéséért 1949 januárjáig harcolt.
A népzenei osztályon egyébként a következő évek során további változások történtek. „Lajtha egy évre külföldi útra ment a CIAP zenei osztályának felállítási munkája ügyében. Rajeczky Benjámin mint mb. osztályvezető h. vitte tovább az osztály munkáját.” (Jelentés, 1949.)
1948-ban a műszerek használható állapotba hozatalával, a centenáriumi- és Bartók-emlékkiállítás rendezésével, valamint katalógusok készítésével az osztály eredményeket ért el. Ugyanezen év őszétől kezdve – miután Lajtha hazatért – , a Tudományos Akadémiával együttműködve, az Egyetemes Magyar Népdalgyűjtemény előkészítésében vettek részt. Végül 1950-ben elérkezett a gyűjtőmunka és a népzenei hanglemez-felvételezések ideje is.
Mindezen eredmények úgy látszott, meghozzák a Lajtha által várt „igazi fejlődést”, mely a népzenei osztályt a nemzetközi tudományos kutatás színvonalára emeli. (1949. évi beszámoló jelentés).
Még a következő évben Lajtha csakugyan komoly eredményeket ért el a gramofonlemez-felvételek folytatásában. De ugyanakkor már felismerte azt is, hogy az egyre intenzívebben érvényesülő társadalmi-szakmai tendenciák nem egyeztethetők össze saját tudományos meggyőződésével. Akarva-akaratlanul belekeveredett az újonnan alakult Zeneművészek Szövetsége zenetudományi szakosztályának népzenei tárgyú vitáiba. Előadásában a tudományos kutatás problémáit, izgalmas „eldönthetetlen” dilemmáit tartotta alapvetően fontosnak. Hallgatóságát más érdekelte. Lajtha a népzene aktuális feldolgozási, népszerűsítési lehetőségeivel nem volt hajlandó foglalkozni. Mereven elzárkózott a számára provokatívnak tetsző vitától: „A népdalt használja fel mindenki úgy, ahogy akarja” – válaszolta egy ízben.
Nyilvánvaló, hogy a Lajtha típusú tudományos kutató szükségképpen elidegenedett a korabeli szakmai-társadalmi törekvésektől. Ő, a két-három év előtti közéleti személyiség – a Rádió zeneigazgatója, múzeumigazgató, Zenede-igazgató, Néprajzi Társaság-i alelnök – 1950-től kezdve fokozatosan elszigetelődött. Mielőtt hivatali állásaiból eltávolították volna, a zenei szakkörökben már magára maradt, lehetetlenné vált. Az évtizedek távlatából nézve útja törvényszerűnek tekinthető. Örök oppozícióra hajló egyénisége meghatározta sorsát.
1950-ben azt is meg kellett érnie, hogy a múzeum „régen szeretett” gyűjteményéből eltávolították. Volt energiája ahhoz, hogy 1951-től új, intézménytől független keretben folytassa a már lététől elválaszthatatlan népzenekutatói munkát.
