X. FEJEZET DUBEK ÚR SZERENCSÉJE
X. FEJEZET
DUBEK ÚR SZERENCSÉJE
DUBEK ÚR SZERENCSÉJE
Messziről már látszik a Gáll-ház füstölgő kéménye, s ez vörös posztó most az öregem előtt, ki a legközelebbi teendőjére gondolva, egyre mogorvábbá lőn; a falu túlsó részén már a köszönéseket se fogadta, a Gállék kapuja előtt pedig, midőn megálltunk, megvörösödött a nyaka és reszkettek orrcimpái, fiatalosan ugrott le a kocsiról (a düh erőt és ruganyosságot öntött inaiba), végigment a tornácon hatalmas léptekkel, mint egy vasaskapitány, megrúgva egy útjában őgyelgő komondort, valószínűleg azt, melyet Gáll meglopott egyszer. Az egyik tornácra nyíló ablak ki volt tárva, hogy friss levegő menjen be rajta, s Gáll bent szundikált a szobában egyedül, kanavásszal bevont karszékében, lábait szétterpesztve a padlón, a feje alálógott, a legyek pedig szabadon mászkáltak hepehupás ábrázatán. (No, már iszen különb sétányt is találhatnának.)
Nagyapám sasszeme legott megpillantotta az alvó alakot. A szeme be volt hunyva, a szája ki volt nyitva, s a nyál lecsurgott róla az állán végig. Bekönyökölt az ablakba és rákiáltott:
– Hopp, Gáll! Ébredj föl, öreg Gáll!
Az alvó fölriadt, a két, székéhez támasztott mankója után kapva, dörzsölte a szemeit: ki az, mit akar?
– Én vagyok – kiáltá be nyersen. – Elhoztam a pénzedet, te kutya. De add ide előbb az írásomat!
Gáll csodálkozó arcot vágott:
– Mit? Már elhoztad? – motyogta kedvetlenül. (Jobb szerette volna, ha halasztásért rimánkodnánk.) Hát hol vetted?
– Akárhol. Mi közöd hozzá? Add ide az írásomat.
– Gyere be érte!
– Nem megyek. Nem akarok többé az életben a födeled alatt lenni. Add ki az ablakon. Kéz a kézbe, én is benyújtom a pénzt.
– Ne légy gyerek, János. Ne okoskodj – keresgélte Gáll a kérlelő szavakat. – Ne csinálj nekem skandalumot. A cselédjeim ott őgyelegnek az udvaron, észreveszik a jelenetet, kinevetnek, széthíresztelik. Nemesemberek négy fal közt végzik az ilyen dolgaikat. No, gyere be hát! Tudom, haragszol, hogy kértem a pénzt, pedig kell, becsületemre mondom, kell. Engem nagy csapás ért… nagy csapás.
De már ezt a nagy csapást jól esett volna a nagyapának meghallani.
– Milyen csapás? – kérdé.
– A lányom férjhez megy. Megbolondulni való dolog az (s arca rángatózni látszott a méregtől). Minek is ád az Isten az embernek gyereket? Hogy mindenéből kifosszák. Azt mondja, boldog akar lenni. Mi hasznom nekem az ő boldogságából? Jobbízűen eszem én akkor, vagy jobban alszom ezáltal? Nevetséges! Hát legyen boldog, ha akar, de miért kelljen nekem emiatt három szoba bútort venni, egy csomó ezüstkanalat és százféle encsebencsét? S én azokat sohasem látom többé. Az mind egy másik emberé lesz, amit veszek. Hát nem volt az őrült, aki az ilyet először kigondolta? Hogy boldog lesz? Mit bánom én azt? Mi haszna abból az én vén almafámnak, hogy az almáját ez eszi meg, vagy az eszi meg, legyen bár herceg vagy gróf, ha ő mindazonáltal korhad, szárad és vedlik?
Nagyapám elfelejtette saját sértődését is, amint ez a sivár, önző lélek kezdte kihányni a maga kloakáját, hátborzongva vetette oda önkénytelenül:
– Minek adod akkor férjhez?
Gáll szaggatott, gyors lélegzetet vett, tátongatta a száját, mint a harcsa, ha kiveszik a vízből.
– Minek? Hát nem tudod, hogy az a zsivány morva hogy csapott be a lucsivnai földekkel? (Az öklével verte az asztalt.) Az Istentől is csúnya dolog, hogy eldugja az emberek elől a fűtőanyagokat a föld mélyébe. Rettenetes az, rettenetes! A fejemet szerettem volna a falba verni, de csak a fal bánná meg és a fejem. A bánya pedig maradna a morváé. Pörrel mennék érte, de elveszteném. Tehát a lányommal megyek. Így még azt képzelhetem, hogy visszakerülhet valamikor.
– Hogy-hogy? – kérdé a nagyapa az undor egy nemével az arckifejezésén.
– A bánya felét ráíratja a lányomra, s ha hamarabb találna meghalni, a másik fele szintén az övé lesz, és ki tudja, még mi minden történhetik.
(Kitelt tőle, hogy a lánya halálát is számításba vette, amely esetben reá szállna a kőszénbánya.)
A nagyapa mindenáron friss újságokat akart vinni a nagymamának, s haragját eltolta az előtérből a kíváncsisága.
– No, és bevégzett tény már?
– Ma van az első kihirdetés a templomban, három hét múlva megüljük a lagzit. Láthatod, hogy nem ok nélkül szólítottam mozgásba kis tőkémet. De ha éppen haragszol, hát üsse kő, inkább neked hagyom s én majd kölcsönzök valahol… Gyere no, majd megbeszéljük egy kupica szilvórium mellett.
Szokatlan, utálatos nyájasság érzett ki a hangján (mintha parfümszaga volna a paprikának). Ilyenkor volt Gáll a legveszedelmesebb – de a nagyapa lépre ment neki. Megfogta a kabátgalléromat vidáman és így szólt:
– No, hát gyerünk be a fiúhoz.
Bementünk. A »fiú« barátságosan megrázta a nagyapám kezét, engem atyafiságosan hátba ütött, aztán odacsoszogott a pohárszékhez és valami pálinkás üvegből öntött két kis pohárkába, majd habozva nézett fölváltva hol a harmadik pohárra, hol énrám.
– A Pali nem iszik – sietett az öregem meglegyezni.
– Helyes nevelés… igen helyes nevelés – mire mohón visszatette a harmadik poharat.
Azután erővel leültetett, hogy ne vigyük el az álmát. (No iszen, egyéb se kellene, csakhogy azt vigyük.) Egyszerű szoba volt, aminő a kurtanemeseké akkoriban; egy pohárszék, egy fekete bőrdívány, alacsony, fiókos szekrény sárgaréz karikákkal, egy ágy, slingelt, fehér terítővel, alatta egy dohányvágó, fölötte a falon Székács József ev. püspök arcképe, átellenben egy sisakos, kivont kardú, sárga csizmás-vitéz, ezzel az aláírással: »Insignis familiae Gal de Hilib«, az ágy mellett egy griffmadaras vasláda (a kincs– és okmánytár), a szekrény tetején, ahol a városi embernek a csecsebecséi vannak, ott hevert egy birkabélyegző-vas, egymásba fonódott G. J. betűkkel, egy pléh hurkatöltő, egy kis szita dohánytartó gyanánt, egy lúdcsont, mely kalendáriumul szolgált (mert a Márton-napkor leölt lúd hátcsontja, amint világosabb vagy sötétebb, jobban megmutatja az időjárást, mint az asztronómusok), lopótök, disznóhólyagok, rovások stb.
– Hja, hja – kezdé szórakozottan nagyapám, mert esze most már, ha a pénzt nála hagyja Gáll, a Manci visszaszerzésének különböző tervein édelgett –, a lányok bizony megnőnek lassan-lassan, főkötő alá jutnak, aztán sátor alá és így tovább… Annyi bizonyos, hogy a leányod igen csinos és megérdemelte volna – kimondom, ha már a nyelvemen van –, hogy magyar emberhez menjen férjhez.
– Ostobaság, mindnyájan Ádámtól származunk.
– De legalább nemesember-e ez a Dubek úr?
– Oh, hogyne, hogyne, zöptaui Dubek. Csak éppen olyan jóravaló magyar ember volna, mint mi, ha tótul tudna.
– Hiszen az igaz, és ha a Piroska húgom szereti, hát minden jól van.
– Majd megszereti – mondá Gáll félvállról, nyersen, mintha untatná ez a hiábavaló beszéd.
Nagyapám fölháborodott ezen a mondaton.
– Mit? Még csak ezután fogja megszeretni? Ejnye, te hóhér!
– No, no, no – nevetett föl Gáll jóízűen, mintha elhatározta volna, hogy ma semmiért sem haragszik meg, hanem még kedvesebb lesz. Kikiáltott az ajtón: – Panni, gyere be.
A Panni berohant egy női topánnal a kezében, melyet egy nyúllábbal fencselt. Formás, takaros topán volt, szép nyerges lábacskának a kinyomkodott hüvelye. Ez csak a Piroskáé lehet. Olyan édes kis cipő volt, úgy szerettem volna a kezembe fogni, s úgy megszépítette azt az egész szobát, hogy ő is ott volt a tárgyak között.
– Mit parancsol a nemzetes úr?
– Adj föl egy kis pogácsát az asztalra. De sebesen ám, te lusta tehén! Hogy nem esztek? Dehogynem esztek! Mit is akartam mondani. Miről is beszéltünk csak? Hát igen, hogy csak ezután szereti meg a Dubeket… No, persze. Ösmerni kell a lányokat. Kivált mikor egy tisztecskéről van szó… Az aranyzsinóros atilla… No persze. A kauciót pedig tegye le Gáll József. No, persze.
Mindössze három foga volt Gállnak, egy alul, kettő felül, de oly lázas dühbe hozta magát, s olyan ügyesen meg tudta csikorgatni, hogy egy emberevő vadállathoz hasonlított.
– Hm – szólt közbe a nagyapa –, a Prakovszky hadnagyot érted?
– Igen, meg merte kérni a semmiházi. Egy Gáll leányt, egy Prakovszky, egy közönséges kovácsnak a kölyke. Milyen világ! Milyen század!
– Ha szereti.
– Szemtelenség, ha mondom. De feleltem is a levelére olyant, hogy nem teszi az ablakba, ha megkapja. Pedig már azóta megkaphatta… éppen a negyedik napja. Hidd meg, az a zsivány apja vette rá, mikor itthon volt, hogy a leányomra vesse a szemét… mert ezen a réven akart tönkretenni. Sokért nem adnám, János, ha ezt a siket kutyát legalább egyszer életemben zabba állíthattam volna.
Az öreg Gáll ugyanis szolgabíró volt negyvennyolc előtt, s azon híres metódusa miatt csöppent ki, hogy a vádlottat félig borral megtöltött kádba állította be meztelen (persze a bor a vádlott költségére ment), a borba aztán beleöntetett egy-két köböl zabot, annyit, hogy a delinquens nyakáig érjen a kád tartalma, s mikor azt rettentő módon megmelegíté a szesz, vérét transpirációba hozva, izegni mozogni akart volna, a milliárd zabszem irtózatosan szúrta mindenfelül – hogy akkor mindent vallott. (De iszen, volt Gállban közigazgatási talentum. )
– Úgy, no. Hát Majlandból írt a fiatalember? – csóválta a fejét a nagyapám.
– Azt cselekedte a paniperda – felelte Gáll úr atyafiságos bizalmaskodással –, és ha még csak ez lenne, de – és ezt csak neked mondom meg, öregem – a leánynak is írt, annak is megzavarta a fejét. A leány el volt vadulva. Ördög van abban a hadnagyi ruhában, te János… Azok a bolond aranyzsinórok… Alig akarta megírni neki, hogy a dologból semmi sem lesz, mert ő mást szeret stb.
– És megírta?
– Persze.
– Te kényszerítetted rá?
– Én, meg az egyetlen hű szolgám, amelyik ott lóg a szögön az ajtó mellett.
Kajánul fölnevetett, mint aki valami jó élcet pattantott el.
Mind a ketten odapillantottunk, hát egy zergeláb-nyelű korbács volt odaakasztva. Minden vér a fejembe szállt arra a gondolatra, hogy azt a habtermetet végigvágta ez az emberroncs azzal a korbáccsal. Szerettem volna rárohanni, hogy nyomban megfojtsam.
Nagyapám gépiesen kelt föl s kihúzta oldalzsebéből a tárcáját, fizetni akart: ez volt nála a megvetés legteljesebb jele.
Gáll kézzel-lábbal protestált:
– Mit? Nem akarod a pénzt megtartani? Csak tedd vissza, János, a bugyellárisodat! Ne mondja senki, hogy az öreg Gáll nem fogékony a barátság iránt. Sok bogara lehet, de a cimboráihoz ragaszkodik… S nem mondja föl a tőkét neked, inkább ő maga kölcsönöz…
Nagyapámnak, aki hiúságában volt sértve a pénz fölmondása által (restellte, hogy a környéken beszélni fogják), csak egy jó szó kellett, hogy újra visszategye a tárcáját és begombolkozzék.
– Hát ezt is köszönöm, öreg fickó – mondá, és a Gáll vállaira tette a karját.
Az szinte meggörbült az izmos kar alatt s elkezdett köhécselni, egyenkint lökve ki a szavakat köhögés közben, amelyiket mikor lehetett.
– Hanem… a különbözetet – zetet, azt… természetesen… te fizeted – zeted…
Azért ejtette ki a szavakat így duplázva, mert mikor köhögött, a felesége a hátát szokta ütni, s a kiejtett szó utolsó fele odább csusszant. Annyira megszokta ezt évek során köhögés közben, hogy most is így beszélt, ámbár senki se döngette a hátát.
– Miféle különbözetet? – kérdé a nagyapám megrökönyödve.
– Hát amennyivel én drágábban kapom a pénzt a zsidóktól. Mert nekem nem adnak olcsó pénzt. Nem képzeled, János, hogy mennyire utálnak engem a zsidók.
– Nem nagy fantázia kell hozzá – felelé szarkazmussal.
Gáll nem is hederített e csípős megjegyzésre.
– Két percenttel többet fizetsz, punktum.
Láttam a nagyapám arcán, szemein, hogy habozik, ne vágja-e oda a szeme közé Gállnak a pénzt. De aztán mégis csak lecsillapodott és mindössze egy maró kifejezésbe lyukadt ki.
– Jó, no, te vén pióca. Gyerünk, Pali!
Néhány nap múlva megtudtuk, hogy Gáll minden adósával így tett, mindnek fölmondta a kölcsönt a házasság ötletéből s aztán mégis náluk hagyta, fölemelve a fizetendő kamatokat. Úgyhogy a Piroska kelengyéjét voltaképpen a szegény adósok zsírján vásárolja be.
