XI. FEJEZET A LÖVÉS
XI. FEJEZET
A LÖVÉS
A LÖVÉS
Re bene gesta elindultunk a templomba, de nem előbb, míg a két percent emelést rá nem vezette nagyapám a kötelezvényére »pro memoria és mert halandók vagyunk« – mint Gáll fejezte ki magát –, mi még megbízhatnánk egymásban, de a maradékainkról ki állhat jót?
Mélyen sóhajtott, a kovács fújtatója se nagyobbat, lábai görcsösen csuklottak meg térdben, s felső testében is megborzongott.
– Oly csúnya a halál, János… oly csúnya és az a rettenetes, hogy a többi ember élve marad.
Örültünk végre, mikor elhagyhattuk a szobát, melyet e piszkos lélek lehelete megfertőzött. Künn tiszta volt a levegő, ragyogott a nap, kéklett a mennybolt, csak a széleken volt vöröses, dél felől. Azt mondják, hogy ez esőt jelent, ami igaz is lehet, mert alacsonyan röpültek a fecskék, a harang szava (a harmadszori beharangozás) ünnepélyesen bongott, zúgott a völgy fölött. Már nem volt reggel, de némely füvön, levélen még ott fénylett a reggeli harmatból egy-egy csöpp – még a nap meg nem itta.
– Délután áthajtatok Rozmálra – mondá a nagyapa derülten –, vissza próbálom csalni a Mancit. Mert a Manci nélkül semmi se vagyok.
– Benézünk a templomba, nagyapa?
– Hogyne, hogyne. Ha már itt vagyunk. – Aztán hozzátette, mintha az Isten előtt akarná magát kijavítani: – Azaz egyébként is. Állj meg a templomnál, Miska.
Tele volt kocsikkal, bricskákkal a templom tája, még üveges hintók is megakadtak. Mégis csak szereti a jó isten a lutheránusokat, mennyi jómódú van közöttük! De mi bújt ma a környékbeliekbe, hogy annyian eljöttek? Talán már híre ment a Gáll Piroska mai kihirdetésének és azt akarják meghallgatni?
Csakugyan zsúfolásig megtelt a templom, pedig nem mi voltunk az utolsók: csak az első zsoltárnál tartottak. Nagyapámnak helyet szorítottak a szokott padjában, én az utána következőnek a legszélire kuporodtam. Ember ember hátán szorongott, még a padok közti átjárót is fiatal parasztleányok foglalták el, akik most kiszorultak az oltár melletti területükről.
Dacára a nagy tömegnek, mégis hűs volt e fönséges boltívek alatt, mintha az orgona búgó hangja fölszíná, szétkergetné a tikkasztó gőzöket, a lilaszínbe játszó párákat. Oly üde, friss volt minden, semmi sem érzett köröskörül, csak e piros, egészséges leányok testének finom, átható illata…
Az oltár is ma szokatlanul föl volt díszítve, vastag, cifra gyertyák égtek a tartókban, s sárga tearózsákkal, teljes violákkal volt behintve. Azt susogták köröskörül, hogy Dubek küldte az oltárra. Az pedig nálunk Krizsnócon nem is szokás – a két férfi-istennek nem kell az efféle – a Máriának pedig nem udvarolnak.
De mégis szép volt az a sok virág, különösen a májszínű és bágyadt piros violák. Egy méh, a kis bolond, vagy a törött ablakon röpült be, amint a kitóduló levegő kivitte neki a csalogató illatot, vagy pedig tudtán kívül hozták be a rózsával, talán ittasan el volt alélva a kelyhében, most ott dongott az oltárkép körül s el-elszállt egész a szószékig meg vissza. Jaj, ha éppen a tiszteletes urat találja megcsípni. Az lenne még csak a parádé. Aggódva nézegette Szicsina Márton, az egyházfi.
Mind itt voltak, akiket ismerünk, a szép falusi kisasszonyok, a négy Vér-leány, az egyiknek a kezén karikagyűrű van már (de villogtatja is a kis mihaszna, hadd irigyeljék a többiek), Folkusházy Vilma valamit súg Krúdy Máriának, mire az rémülten odakap az éjfekete hajkoszorúhoz a fején. Szent Isten, csakugyan lecsúszott az egyik rosszul feltűzött fonat… A hajtű is leesett valahová a pad alá… A két fejecske lehajlik keresni, csak a két gömbölyű fehér nyak látható egy percig igéző vonalaival, tündér gödreivel, gyíkkeskenységű, fekete bársony szalaggal átkötve a Máriáé, hogy még jobban kitűnjék a fekete mellett a fehér.
Gállék nincsenek itt, ellenben Dubek úr ott ül az én hajdani helyemen, de nem Pornya kasznár a szomszédja, hanem az öreg Funtyik, aki most is alszik a két szétterjesztett karján, megfakult dókáját azóta újra festették, molnárszínből sötétkékre, és átvarrták, minélfogva amint most a kabátujjakhoz tapad a szája, alvás közben csurogván nyála, összekeveredik a posztó festékjével, s fehér szakálla olyan lesz, mire fölébred, mint a kékítőbe esett kanári.
Prakovszky uram is ott énekel, hangja most is kicseng a többiek közül, akár a lázsiás talléré a garasok mellett. De ki is ereszté emberségesen, egész animóval, hogy szinte harsog, némelykor csurom izzadság folyik a homlokáról a nagy igyekezetben, s az ádámcsutka úgy jár a gégéjén, mint a csajka a szövőszék bordáiban.
Egyszerre mozgás, hullámzás támad az átjárón, ahol a leányok állnak, a tenger mormolásához hasonlatos nesz fut keresztül a templomon. A szép Buzinkayné a másik oldalon leveszi pici fehér ujját a zsoltár sorairól, mert mindig az ujjával kíséri a szöveget, hogy el ne tévessze, s orrára helyezi a lorgnettejét.
– Az új menyasszony – suttogják.
Mintha friss szellő támadna, száz szoknya ropog, suhog, ugyanannyi pántlika röpköd a varkocsokon, kétszerannyi kordován csizma csikordul, amint a leányok utat nyitnak, jobbra lépnek, balra lépnek, összébb szorulnak, kikeményített szoknyáik a lábszárakhoz csapódván bűbájos zörgéssel, kígyózó sziszegéssel.
Piroska jött a mamájával, neki nyílott az út, ő lépeget a falusi hajadonok sorfala között, fehér liliom a mályvarózsák között. A zsoltár, mely az Úrnak szólt, éppen azoknál a szavaknál tartott: »mint szarvas a hűvös patakra«. Mintha csak az is neki szólna.
Hanem milyen halovány, szomorú volt az én tavalyi szerelmem. És mennyire megváltozott. Mintha megnyúltak volna a szemei nagyobbakra, pedig csak az arca lett soványabb, egész valóján valami fázékonyság ömlött szét, a szája is határozottan keskenyebbnek látszott és színtelennek. Úgy szerettem volna ráfogni, hogy ennek következtében megcsúnyult, próbáltam is határozatképp kimondani magamban, azaz meg akartam magamat csalni, mert láttam én jól, hogy még szebb, mint volt.
Mindenki rá nézett, míg a helyére ért, és még azután is sok tekintet nyugodott rajta, ami őt meg nem zavarta, hanem csak még kevélyebben emelte föl a fejét, mint a királyné, ha sokaságok nézik.
Miután a kíváncsi tekintetek mindazt fölszürcsölték róla, ruhájáról és gyémántos násfájáról (mely, azt mondják, valami grófnétól van zálogban az öreg Gállnál), ami alkalmas anyag lehet a mai uzsonnákhoz, a még ki nem fáradt figyelem Dubekre fordult, s csak ami ezenfelül fölmaradt, azt fordították a prédikáció meghallgatására.
Hosszan, unalmasan beszélt a tiszteletes úr, de hogy mit beszélt, el nem tudnám mondani, ha a nyakamat levágnák se. Az bizonyos, hogy mindenki türelmetlen volt, a vénasszonyok krákogtak, köhécseltek, a férfiak pediglen mind sűrűbben átrakosgatták az egyik lábszárukat a másikra. Valóságosan föllélegzett az egész keresztyén gyülekezet, midőn végre az imádságra került a sor, s mikor a tiszteletes úr az »Ámen« után betevé az imakönyvét, kihúzván abból azt a bizonyos szelet papirost, amin átütődtek ákombákomjai.
Az összes hajadonok irigykedve néztek föl arra a papírra. Az az ígéret földe, az a kis fehér papír. Az a cél. Szent András az ólmával, Luca a székével, mind ennek a papírnak dolgozik.
Mélységes csönd támadt. A tiszteletes úr harsányan fölolvasta, amint illett; hogy nemes zöptaui Dubek Antal veszi magának házastársul nemes hilibi Gáll Piroska hajadont stb.
Mire ismét minden tekintet a menyasszony felé fordult, aki most már nem tartotta kevélyen a fejét, hanem el is pirult egy kicsit.
Aztán ennek is vége lett, fölzúgott az orgona és az ének. A világ visszatért a régi kerékvágásba, a siket Prakovszky nekiköszörülte torkát az utolsó zsoltárnak, és vitte, vitte erőteljesen, hatalmasan a hangot, búgott, viharzott az ének tüdejéből, mintha boltozatokat hasogatna és az egeket vívná, a többi éneklő semmi se volt mellette, vagyis annyi, mint zúgó szél mellett a juhnyáj bégetése, midőn egyszerre csak összerezzent s kiesett szájából a hang.
Olyan furcsa volt, szinte úgy rémlett, hogy az egész templom egyet zökkent és lejjebb esett. A kántor is belezavarodék az orgonaszóba. Mindenki Prakovszkyt nézte, mint az órát, mikor megszűnik ketyegni. Mi történt az öreggel?
Prakovszky pedig nyugtalanul hajolt hátra és azt kérdezte a mögötte ülő mészárostól, Szlaby Páltól:
– Miféle lövés volt az?
– Lövés? – kérdé vissza Szlaby Pál. – Én nem tudok semmi lövésről. Miféle lövésről beszél, komámuram?
– Éppen e percben hallottam a lövést.
– No, én nem hallottam – mondá be a fülébe Szlaby Pál, elmosolyodva. – Bizony mondom, képzelődik komámuram.
– Nem! Dehogy. Éppen most lőttek. Puskából. Ugye hallotta, Funtyik bácsi?
Funtyik bácsi a fejét rázta, hogy egy mukkot se hallott, pedig annak legalábbis ágyúlövésnek kellett lennie, ha Prakovszky hallotta.
De Prakovszkyt ez még csak jobban fölizgatta; egész félhangosan szólt oda az előtte való padba:
– Nem hallották az urak a lövést?
Azok nevetni kezdtek. Nem rossz. Prakovszky lövést hallott, de mi nem. A vén Funtyik alszik a szomszédságban s Prakovszky álmodik helyette lövésről.
Integettek neki a kezeikkel, hogy semmit se tudnak a lövésről.
– Pedig világosan hallottam – dadogta zavartan, tágra nyitott szemekkel –, megesküszöm rá, megesküszöm…
Folkusházy Gáspár, ki el volt mélyedve a zsoltárba, bosszúsan dörmögte:
– A hiú bolond! Tetteti magát, hogy ő hall.
A rozmáli fiatal szűcs ellenben jóakaratúlag hátrafordult, tölcsért csinálva a tenyeréből:
– Ne képzelődjék, keresztapa, nem lőtt senki. Bízza ránk a hallást, maga pedig csak énekeljen és üljön veszteg.
De Prakovszky éppen nem tudott veszteg ülni. Szokatlan izgatottság látszott az arcán, keze reszketett, próbálta a zsoltáros könyvet a tokjába tenni, de bele nem talált, mire ott hagyta és fölállott, hogy kifelé kászmálódjék a padból, ami csak nehezen ment a sok kövér úr között, egynek-kettőnek a tyúkszemét is megtaposta, sőt oldalvást kelletvén magát keresztülverni, a dolmánya ezüst gombja beleakaszkodott a zöptaui Dubek óraláncába és azt órástul kirántotta és vivé a kabátgombján kifelé, míg azután nagy csörömpöléssel leesett a templomi kövezetre.
Mindenki odanézett. Mi az? Mi történt? Mi csörömpölt? Miért megy el Prakovszky? Sugdosás támadt, aztán nevetgélés:
– Egy lövést hallott szegény feje.
Terjedt, mint a futótűz. Szomszéd a szomszédnak tovább adta. »A Prakovszky lövést hallott.« Hát nem mulatságos ez? Olyan siket, mint a bot, és lövést hallott. Lehetetlen ezen el nem mosolyogni. Mintha valami gonosz manó megcsiklandozná az asszonyokat, a férfiakat, minden száj mosolygásra ferdült. Hahaha! A Prakovszky lövést hallott. Mi nem hallottunk semmit. Pajkos fénylencsék csillogtak a szemekben, kedélyes derű ült ki a homlokokra. A nap sugára, mint arany vízesés, zúdult be az ablakon, még csak a napsugár nevetett nagy igazán, sőt úgy tetszik, az oltárképen a fiát föláldozó Ábrahám sem állhatta mosolygás nélkül.
Maga Prakovszky pedig kézzel-lábbal törte magát kifelé az utat elálló hajadonok közt, ijedten, tétova tekintettel, képéből kikelve, roskadozó lábakkal, közbe-közbe az ismerősebbektől megkérdezve tompa, szelíd hangon:
– Nem hallottátok a lövést, leánykáim?
Nem, nem. Senki sem hallotta.
– Különös, különös…
Csak még sárgább lett a képe, mint a halotté, mint a viaszk. Csakugyan különös ez. Mert nem hallott lövést, az bizonyos, de ha hallott volna is, hát aztán? Mi van abban, hogy egy lövés eldurran odakinn. Pajkos suhanc elsüt egy pisztolyt, vagy a pásztor lő rá a kertek alatt egy fölröppenő fogoly-csapatra. Hogy lehet azon úgy fölindulni?
Prakovszky kirohant, kérdezősködött a kocsisoktól. Nem hallottak-e egy lövést? Azok is a fejüket rázták és egymásra nevettek.
– Nem volt biz itt, nemzetes uram, egy ostorpattantás sem!
Aztán futott haza hajadonfővel (a kalapját bent feledte a templomi padban). A konyhában ott legyeskedett a legénye az ebédet főző szolgálóval, megfogta a gallérját és ráordított:
– Ki lőtt az imént?
– Én nem – szabódék a kovácslegény jámbor képpel. – Hogy gondol olyat?
Eleresztette és újra szaladt fölverni a tudakozódásaival a szomszédságot. Már ekkor az összes hívek özönlöttek ki a templomból, a rozmáli szűcs, a keresztfiú, hozta a kalapját és az énekeskönyvét, kiabálva utána torkaszakadtából:
– Keresztapám, hahó, keresztapám!
De a vén ember oda se hederített, csak váltig kérdezgette, akiket előtalált, hogy igazán nem hallottak-e semmit, és váltig motyogta szaggatott lélegzettel, nagy fejét lehorgasztva:
– De különös, de csodálatos…
***
Krizsnócon a kicsi dolog is nagy esemény. Tele volt a falu a mulatságos esettel, hogy Prakovszky lövést hallott.
Nagyapám otthon is elbeszélte az ebédnél, ott is megmosolyogta mindenki.
Hanem bezzeg elhalt a mosolygás, midőn négy nap múlva megérkezett a hír Majland városából, hogy Prakovszky Sándor csász. kir. hadnagy múlt vasárnap déltájban az ottani nagy kaszárnyában főbe lőtte magát.
– Szegény fiú! – mondá a nagyapám szomorúan. – Ezt a Piroska levele okozta.
– Szegény öreg Prakovszky – szólt közbe az édesanyám, s egy könny csepp buggyant ki a galambszelíd szemeiből –, meghallotta azt a lövést!
Magamat is megrendített a hír, de a mama kijelentése is meglepett.
– De hiszen az lehetetlen, mamácska… olyan messziről! Hogy képzelhetsz olyat?
A mama átfogta a nyakamat és a fejemet megsimogatta gyöngéden, szomorúan.
– Te még azt nem tudod. De majd egyszer megtanulod, hogy a szüle szíve tovább lát, mint a szem, jobban hall, mint a fül. Te még azt nem tudod…
